Nem kellene erről írnom, hiszen megfogadtam, hogy ez a blog nem fog ennyire eltérni a tárgytól, de... úgysem olvassa senki, úgyhogy...
Találtam egy szép, megható
cikket. Túlságosan át tudom érezni a helyzetét, hiszen én is voltam már ebben a státuszban. Ugyanígy örültem azoknak a "pásztoróráknak", amiket akkoriban kaptam. És én is hallottam azokat a szívtelen mondatokat: "most nem tudok... majd legközelebb..." És hol lett legközelebb, hol nem, mert csak nekem volt fontos, én voltam szerelmes. Talán ő is, de más valakibe, aki jobban passzolt hozzá. Akkor én minek kellettem neki?
Ugorjunk néhány évet, felejtsük el a múltat, hiszen három év után, a legfájdalmasabb módon sikerült kikecmeregnem belőle. És most már nem 2001-et, hanem 2011-et írnak.
Főszereplőnk egy fiatal lány, azzal a tulajdonsággal, hogy könnyedén ujjai köré csavarja a férfiakat. Örökös vágya, hogy megtalálja álmai szerelmét azt a hímet, akivel leélheti egész életét. Mindent megtenne érte, még túlzásokba is esik, ami miatt viszont éppen ellenkező hatást ér el. Felfigyelnek rá, ágyba viszik, de ennyire kell csak a fiúknak, ő pedig nem érti, miért koppan annyit, mit ront el állandóan.
A kiszemelt áldozat jelenleg nős, már a harmadik asszonynál tart. Az asszony butuska, naiv fruska, aki minden megaláztatást elvisel urától, hogy a kapcsolatuk tovább működjön. A hímünk boldogtalan mellette – többször is hangoztatja, de kitartó is. Amíg egy váratlan, szerencsétlen mégis szerencsés baleset nem történik!
Szegény asszonyka hónapokra kiütve (kórházban fekszik gerincsérüléssel). A fiatal lány megint koppanva úgy látja, itt az idő cselekedni. Nem kell sok idő, a férj ágyában köt ki, abban reménykedve, hogy végre egy normális kapcsolata lesz, bár még nem szerelmes. Amíg az asszony kórházban, addig minden szép és jó. A leendő barátnő szerepében tetszeleghet hősnőnk, a férj barátai elfogadják, még meg is szeretik. Minden csodás, ahogy csak lennie kell.
A mesebeli hónapok után megjelenik a csúf boszorka, aki visszaköveteli a férjét. Elolvassa a lány leveleit, üzeneteit, majd törli, hisztizik, megalázkodik, mert azt hiszi, ezzel véget szakíthat a viszonynak. Hősnőnk nyugodt élete felbolydul, a férj meg lódít, ahol csak tud. „Már nem bírom elviselni az asszonyt… Várj még néhány napot, elmondom neki, hogy elválok… Most nem lehet, anyagilag függök tőle… Most végre, igen… Később… Nem akarok vele még 5 évet együtt élni… De kihúznám mellette, amíg csak lehet…” A lány mégis hisz neki, mert mellette végre boldog, vagy szereti az életét komplikálni. Élvezi, ahogy az asszonyt megalázza előtte a párja, és úgy érezheti, hogy a férfinek is szüksége van őrá. Csak azt nem érti, hogy miért nem hagyja ott a feleségét, aki meg csak tűr és tűr.
Meddig mehet ez így? A férj nem lép, az asszony nem lép, a lány lépne, de nem tudja, merre. Neki is szüksége van a férfire, mellette boldog és viszont, de nem akar csak a „harmadik” lenni, ő akar az első, talán még az egyetlen is lenni. Szakítson, és mondjon le azokról a röpke együttlétekről is? Fogadja el, hogy ő csak a szerető, semmi joga sincs? Ugráljon úgy, ahogy a férfi szeretné, mert különben a férfi szakítja meg vele a kapcsolatot? Alázkodjon meg ő is, mint a feleség? Soha!
Nekem nem kellett döntenem, döntöttek helyettem. Jól, vagy rosszul, nehéz megmondani, de nem bánom. Azt sem, hogy akkor én voltam a harmadik, azt sem, hogy vége lett, és azt sem, hogy most már Mr. Férfivel élem mindennapjaim. Boldog vagyok, hogy így alakult.
A fiatal lány sorsa még alakulóban. A kérdések fennállnak, a szereplők mozdulatlanságra ítélve, mintha csak kivetítettük volna őket. Várnak, mintha mozdulatlanul is egymással táncolnának. Ki mit mikor lép, milyen interakciót vonva maga után. Én, a közönség, csak reménykedhetek, hogy nem tart végtelenségig, és a befejezés valaki számára boldogságot hoz. Én a fiatal lány pártján állok, megérdemelné, de ha nem ő lesz végül a főszereplő, remélem, az asszony ér révbe, a férj pedig bűnhődni fog. Megérdemelné…
11 napos, első vértelen.
.png)
