Hitem szerint léteznek szellemek. Viszont sosem féltem tőlük. Gyerekként láttam nagypapámat, illetve két idegen árnyékát (ha szellemek voltak, bennük azért kételkedek most már), de ennyi. Sosem volt kiélezett érzékem az észrevételükhöz. Nem is hiányoltam, így legalább nem féltem tőlük. Egyébként is, miért féltem volna, nem akarnak ők senkit sem bántani. Különben sem olyan helyen lakunk, ahol bárki is kísérthetne.
Néhány nappal ezelőtt ennek ellenére Zseb furcsán viselkedett. Azt mondják, hogy a kicsik még ilyenkor sokkal nyitottabbak, ők látják még mások auráját, még szellemekkel is beszélgethetnek... A megszokott kanapén ültünk, ő az ölemben szopizott. Egyszer csak félbehagyta, felnézett a galériára, integetni és pápá-zni kezdett. Mivel még nem beszél, felesleges lett volna megkérdezni, hogy kinek vagy minek integet, lát-e ott valamit vagy valakit, akit én nem? Az biztos, hogy nem tudtam, hová rakni a mozdulatait...
Most éjszaka nyugtalan álomra riadtam. Örültem az ébredésnek, mert szinte fizikálisan éreztem magam rosszul a nyomasztó képektől. Persze, aztán rájöttem, hogy ehhez az is közrejátszott, hogy Zseb egész éjjel rajta lógott a mellemen, kicsike karocskáival átölelve, magához szorítva – jobban mondva magát hozzám szorítva –; a másik oldalon pedig az apja préselődött hozzám. Szerettem volna hasra fordulni, de nem ment. Próbáltam arrébb tenni a kicsike fiamat, hogy kényelmesen elférjek, ehelyett egyre szűkebb helyem lett, mert csak egyre inkább kapaszkodott belém, és csüngött továbbra is a mellemen. Ahogy helyezkedtem, lent a földszinten valami leesett. Mintha a ruhaszárítóra pakolt iratok (az este egy fontos határozatot kerestem, utána meg nem volt időm visszapakolni a helyükre) estek volna le. Normális ésszel egy kis szélmozgásra gondoltam volna, vagy arra, hogy a mellettünk lévő kéményből pottyant le valami (gyakori), azt hallottam. Helyette az első gondolatom mi volt? A minket most itt hagyó görényünk szelleme játszik odalenn, és ő lökte meg a fregolit.
És elkezdtem hallgatózni, hogy hátha hallok még valamit. Voltak apró neszek, de azokat valóban betudtam a kéménynek, az utca zajának, amíg… Egy fura, női hangot nem hallottam odalentről. Megijedtem. Fogalmam sem volt, mi volt az. Rövid és halk volt, és nem is biztos, hogy női hang volt, de emberi az biztos. Olyan volt, mint mikor egy másodpercre bekapcsolod a tévét, és csak egy artikulátlan szófoszlány jut ki belőle, amiről meg sem tudod állapítani, hogy ember fia-lánya mondta-e. Bevallom, megijedtem. Főleg, hogy utána szinte azonnal a háton alvó Zseb félrenyelve köhögni kezdett. Olyan hangosan, hogy az apja is felriadt rá. Én meg halálra rémülve emeltem félig ülő helyzetbe a gyereket, hogy ne fulladjon meg a saját nyálától, és valahol a lelkem legmélyén védelmezve szorítottam magamhoz, nehogy bármilyen rosszakaró szellem elragadhassa.Mert a hangot már annak tudtam be. Túl sok horrort nézhetek…
Mivel az apja is felébredt, elmeséltem neki, mit hallottam. Azt mondta, hogy biztos a szomszédból hallottam át valamit, mert nálunk nagyon vékonyak a falak, és a mellettünk lévő hostelben most vannak vendégek. Valóban sokszor hallani őket, de sosem volt még ilyen. Beszélgetésfoszlányokat, pakolásokat, szex-nyögéseket, részeg ordibálásokat mind-mind hallottunk már, és fel is ismerjük, ha onnan, vagy a közös folyosóról jön a zaj. De ez nem olyan volt! Megnyugtatásképp inkább lement, és körbejárta a lakást. Sehol senki nem volt, ugyan egy papír tényleg leesett a könyvespolcról. Valószínűleg nagyon a szélére tettem...
Ezek után már könnyebben aludtam vissza, bár a kezemet végig Zseb mellkasán tartottam, hogy érezzem a lélegzetvételét. A rossz érzés továbbra sem múlt el, amihez az is hozzájárult, hogy a kisfiam álmában beszélni kezdett: Gigi… cica… Gigi… Álmodott valamit - a halott görényről.
Reggel a szomszédból áthallatszott egy nő köhögése, motyogása. A gyerek apja azt mondja, őt hallottam az éjszaka, de valahol nem hiszem. Nem olyan volt…
Ti hisztek a szellemekben?
---
Mivel ma a Facebookon 2cellos-napot tartok, legyen itt a kedvencem tőlük:
Az életem során számtalan baklövést követtem el. Persze, nem szívesen gondolok vissza rájuk, eldugom őket az agyam egy rejtettebb zugába, nehogy felszínre törjenek, és további rossz érzéseket keltsenek. Minek, ha igazándiból úgysem bántam meg őket? Mindig is azt vallottam, hogy élj úgy, tégy olyanokat, amiket később nem bánsz meg. Mindennek megvan az oka, mindent egy felsőbb hatalom vezérel, amiben én hiszek. Ennek ellenére persze vannak olyan dolgok, amik után elgondolkodok, hogy ha nem ezt az utat választom, akkor esetleg más lenne-e az életem, talán jobb is, de az sem kizárt, hogy rosszabb. Sosem fogom megtudni, mert nem arra indultam el.
Emiatt rettentő nehéz helyzetbe kerültem, amikor a VKP-csoportban kihirdették, hogy a legnagyobb baklövésemről kellene írnom. Először is, magával a baklövés szó jelentésével kellett kezdenem, mert oké, tudtam, hogy mit is jelent (rosszul végződő döntés, melléfogás), na de az életemben mit nevezhetek annak?
Vegyem azt, amikor lótottam-futottam az első szerelmem után? Vagy amikor megbotlottam, és hassal ráestem a padra, miközben miniszoknyában voltam? Vagy amikor tovább maradtam egy bárban, abban reménykedve, hogy a beszélgető partnerem majd hazakísér, mire végül totálisan hoppon maradva bandukolhattam egyedül haza az éjszakában? Vagy a szalagavatómról, amikor a kísérő „partnerem” (életem akkori szerelme) más lánnyal csókolózott előttem? Vagy arról, hogy mindig én kezdeményeztem egy kapcsolat során, így az önbizalmamat még inkább a földbe döngöltem? Vagy arról, hogy miért éppen a gyerek apjával jöttem össze? Ezt többen meg is erősíthetnék, hiszen – főleg a blogon – csak panaszkodni szoktam rá, mennyire megaláz, mennyi fájdalmat okoz nekem. De azt mindig elfelejtem leírni, milyen boldoggá tud tenni csak egy érintésével, mennyire összhangban tudunk mozogni, mennyi mindent köszönhetek neki. Esetleg arról is írhatnék, hogy mennyire megbántam, hogy azt a szakot választottam az egyetemen, amit, és nemhogy meghozta volna a kedvem a diplomához, csak megutáltatta velem mindazt, amit szerettem.
Tudjátok mit? Ezek helyett egy olyan esetet mesélek el, ami igazándiból nem is a legnagyobb baklövés volt az életemben, mégis a mai napig szégyenkezek miatta, csak ha rágondolok. Égtem akkor, mint a Reichstag…
Az egész úgy kezdődött, hogy amióta megjelent a BBC-s változat, Büszkeség és balítélet fan vagyok. Mr. Darcy & Elizabeth Bennet <3 Rengetegszer megnéztem, minden infót elolvastam róla, a soundtrackjét oda- visszahallgattam. És a baklövésem is ehhez köthető.
Sosem voltam jó zenében. Szeretem a zeneszámokat, de sosem tudom, ki énekli s mi a szám címe. A Pride and prejudice zenéjével is így voltam. Neten ugyan megnéztem a címeket, de igazándiból később sem tudtam összekötni a hallottakkal. Mindig összetévesztettem őket.
Gimiben sulis napok voltak, amikor különféle versenyeket rendeztek. A végén kezdetleges hangverseny is volt. Nemcsak a fellépőknek volt kötelező megjelenni, hanem nekünk is, tanulóknak. Mi voltunk a közönség. Ha valaki nem ment el, igazolatlan hiányzást kapott. Pedig olyan unalmas volt! A verseket utáltam, a meséket ismertem, egyedül a zenészek voltak érdekesek, de ilyenkor inkább könnyű darabokat választották, mint az érdekeseket. Viszont az egyiket ismertem a sorozatból.
Ráadásul tőlem nem messze ott beszélgetett az énektanárom is, akivel sosem voltam túl jó viszonyban. Énekelni egyáltalán nem tudtam: se hallásom, se hangom, se ritmusérzékem sincs; de még zenetörténetből sem remekeltem. Sosem érdekelt. Vagy tetszett valami, vagy sem; nem sokat foglalkoztam a hátterével. Szóval én voltam az osztály zenei kakukktojása…
De mivel felismertem, úgy éreztem, most sikerül jó pontot szereznem a tanárnőnél. Rögtön odaszaladtam hozzá, pedig nagyban beszélgetett egy másik tanárral. Türelmetlenül félbeszakítottam – rendben, azért az udvariasság határain belül, majd megkérdeztem tőle, hogy ez a szám ugye Haydn Rondo all’Unghereséje.
[youtube sAsWQq2Xdiw nolink]
Ahogy rám nézett, már tudtam: hatalmas baklövést követtem el. Dühösen, lenézve, kissé lekezelően csak annyit mondott: Nem, ez Mozart Török indulója.
[youtube OCSevzJQ2-Y nolink]
Na, a bevágódási kísérletem kudarcba fulladt. Eddig sem voltam a szíve csücske, de ezek után főleg nem lettem az! Megszégyenülve kullogtam vissza a helyemre, s közben folyamatosan szidtam magam: miért nem tudok a s*ggemen maradni és életemben egyszer csendben maradni?
Olvassátok el, milyen baklövéseket követtek el a többiek:
A – főleg szirupos – romantikus történetek főszereplői között gyakran találkozhatunk az ellenállhatatlan, férfias, okos, mindent kézben tartó és irányító multimilliomos karakterével. Általában ők azok, akikbe belezúgnak a kissé béna, esetenként lúzer, de az elején tutira nem kirívó főszereplőcsajok. Ráadásul valamilyen oknál fogva ezek a tökéletes, addig másoknak elérhetetlen férfiak, naná, hogy kibe esnének bele, kit akarnak minden áron az ágyukba, sőt a szívükbe csalogatni, kinek a pillantásától cövekel már a farkuk? Magától értetődően a szürke veréb kiscsajba habarodnak bele első látásra, aki először mindent elkövet, hogy lerázza magáról álmai netovábbját, az új koloncát. Természetesen, egy igazi csöpögős történet végén minden happy end: ráeszmélnek, hogy őrülten szeretik egymást, az életük folyamán senki másba nem lesznek szerelmesek, és a múlt is csak azért volt, hogy bonyodalmat adhasson a regényíró kezébe. És örökké, még a halálon túl is egymáséi lesznek…
A fent vázolt szerelmi történetet ugye mindenki jól ismeri? Még az is, aki nem szereti a romantikus könyveket, de szerintem az is, aki könyveket egyáltalán nem olvas. Miért is? Mert Hollywoodnak köszönhetően a filmnézők is átélhették, illetve átélhetik ezt a "csodát". Hiszen nem igazán létezik olyan párkapcsolat, amelyben legalább egyetlen egy romantikus filmet ne kellene megnéznie az embernek. Gondoljunk bele például a Love actuallybe! Ha nem is multimilliomos, de Hugh Grant karaktere nagyon is hajaz az előbb említett férfihősre.
Jó, mondjuk David alapból sokkal emberibb személyiség (ugye, mindenki emlékszik a s….rázós táncára?), mint az átlag romantikus hős, akinek ugyan lappang valami szörnyűség a múltjában, de attól sem lesz közelebb az igazi férfiakhoz. Vegyük csak Mr. Grey karakterét, ha már a Szürke-őrület a mai napig tart. Sőt februárban fogadni mernék, az egekbe fog szökkenni, miután Valentin-napon (mikor máskor) bemutatják a mozikban a filmadaptációt. A könyvben Christian pontosan úgy van leírva, ahogy előbb olvashattátok: ő a szuperpasi, minden nő álma. Istencsászár, fiatal, szexi, kőgazdag, befolyásos és megőrül Anastasiáért… Mindenki úgy képzeli el, ahogy csak akarja! Na, de ha már megfilmesítik, akkor muszáj egy olyan színészt találniuk, aki minden rajongó álma lehet, aki tökéletesen át tudja élni és adni a karaktert, aki jól is néz ki, titokzatos is, és nedves lesz tőle minden lány bugyija. Nem könnyű feladat, főleg, hogy a mai fiatalok kiváltképp a Twilight nyálképű, örökké melankolikus tekintetű (szerintem a többi filmjében is ugyanazt a néhány arcmimikát produkáló) Edwardjáért bolondulnak. Nem kérdés, hogyha már a regény is eredetileg a Meyers féle iromány (ami egyébként szórakoztató, ha a helyén kezeljük) fanfictje, akkor a filmnek is ezt a vonalat kell tovább vinnie, legalábbis a szereplők választásánál. Sikerül is neki. Számomra ugyan – a trailerek alapján – Dakota Johnson szimpatikusabb színésznő, mint Kristen Stewart bármikor is volt; és róla simán el tudom képzelni azt a semmit mondó, a nagyvilágba éppen az egyetemről kikerülő lányt, aki egy szemrebbentéssel ajaknyalogatással a legvadabb fantáziákat kelti a drágalátos multimilliomosunkban. Na, de Jamie Dorman az a férfi, akinek bármikor hanyatt dobnánk magunkat? Oké, tökéletes „mása” Robertünknek, de ti így képzelitek el a férfias „állatot”, aki már azzal eksztázis közeli állapotba sodor minket, ha csak a szemével méreget minket?
Én nem, bár nekem sosem tetszettek azok a férfiak, akikért a többiek odavoltak... Valószínűleg, a mai lányok, asszonyok erre az egyébként izmos, szexi testű, kissé nyálképű (Fiatal Lány szerint pszichopata fejű) fickóra buknak, és fogadni mernék sikeresebb lesz, mint Edward bármikor is volt – legalábbis a 20-as éveikben járó, romantikára, szerelemre éhezett fiatal nők körében. Az is lehet, hogy nekem is csak adnom kell néhány évet Jamie-nek, ugyanúgy, mint Sean Connerynek, aki a fiatal, csöpögős macsóból, igazán belevaló, vonzó úriemberré avanzsált.
Mégis, én még maradok a régen izgalmasnak, erotikusan túlfűtöttnek számító fazonoknál, mint amilyen Mickey Rourke is volt:
A gyerek apja is azt vallja, hogy csak a nők tudják így elképzelni a milliomos csábítókat, mert a férfiak inkább a bunkó rockert látják bennük, akik úgy gondolják, mindent megtehetnek, és ez által válnak vonzóvá. Gondoljunk csak Tony Starkra. Elismerem, van bennük valami elbűvölő...
Lehet, hogy azért, mert én mindig is az idősebb, érett férfiakra buktam, akikben nem a védtelen kisfiút látom, hanem az erőt, a támaszt. Aki mellett a nő lehet a gyengébb, de nem az elnyomott fél. Kissé veszélyes, kissé csibészes, kissé vad, kissé őrült…
Családom mindig fél elengedni minket kettesben Zsebbel. Én is a minimálisra csökkentem az ilyen alkalmakat, pedig mindig rájövök: jó páros vagyunk. Ma sem volt ez másképp.
Vidéken vagyunk, itt mindig könnyebb, mert nincs annyi lépcső, autóval könnyedén el lehet jutni bárhová, és az indulásnál mindig van segítség. Ma is apum tette be Zsebet az autósülésbe.
Reggelizni mentünk a nagyszüleimhez. Ez még az egyetemi éveim alatt volt szokásom. Pénteken - 300 km-t utazva - hazajöttem, majd szombat reggel be a nagyimékhoz villásreggelire és kávéra. Minden hétvégén 5 éven keresztül. Hiányzott, így most az apját otthon hagyva Zsebbel autókáztunk be a város széléről (utolsó ház, utánunk már csak a szőlők vannak) a központban lakó anyai nagyszüleimhez, akik ma is ham&eggsszel és kávéval vártak.
Igen ám, de Zseb annyira élvezte az autókázást, hogy képtelen voltam kivenni. Ott álltam az ajtóban, könyörögtem neki, hogy jöjjön, de ő csak szorította az ülése védőpajzsát. Azután sem tudtam kiszedni, miután sikerült kikapcsolnom a biztonsági övet, mert rögtön átmászott a túloldalra, onnan pedig a sofőrülésre.
- Édes, akkor itt maradsz egyedül, felmegyek - mondtam neki, mire elmosolyodott és integetni kezdett.
Otthagytam, de nem kell aggódni, nem lettem hirtelen felelőtlen szülő, mert felérve leküldtem nagypapámat, hátha ő könnyebben fel tudja csalni. Neki sem ment olyan egyszerűen, bár az erélyessége győzött: felemelte és felhozta, miközben Zseb végigordított a lépcsőházban. Az emeletre érve csak azért hallgatott el, mert meglátta a szomszéd ajtaját, és eszébe jutott a Baba. Viszont amint rájött, hogy nem találkozhat a Babával (éppen ma 2 éves kislány), ismét rákezdett.
Reggelizni nem sokat reggelizett: egy falat sonka és egy kevés kenyér, amit belé lehetett erőszakolni. Persze, most is megkaptam, hogy keveset eszik, szinte semmit, de azt elfelejtették, hogy előtte sós sütivel kínálták, amit teli pofival majszolt.
Ahhoz, hogy a Nanowrimon - valaha is - befejezzem a regényem (kell link?), kellett egy jegyzettömb a vázlataimnak, mert az eddig használt A/4-es füzetet nem éppen a legkényelmesebb magammal cipelni. Na meg egy új töltő toll - az utolsót még a szemináriumokon használtam. Gondoltam, gyerek nélkül könnyebben eljutok a papírboltba. Tévedtem, mert Zseb nélkül el sem bírtam indulni.
Az üzletbe lépcsőn - korlát nélkül - lehet bejutni, ezért elrángattam magunkkal nagypapámat is. Jól tettem, mert Zseb csak az ő kezét fogva sétált. Amint rájött, hogy papa is velünk tart, már az enyémet is megfogta, és hármasban kézen fogva elballagtunk az üzletig. Egy helyen akart megállni: a zebrán egy fekete autó előtt, de akkor papával együttes erővel a járda szélére "emeltük".
A papír-írószerboltban sok apró dolgot lehet kapni, ezért inkább kint hagytam az üzlet előtt. Rossz döntés volt, mert sírni kezdett, így bejöttek. Nem kellett volna előre aggódni miatta, mert a lehető legaranyosabban viselkedett: nézelődött, miközben a felismert tárgyakat mutogatta. A vécépapírnál például a popsijára mutatott, hogy azt kell megtörölni vele.
Visszafelé is nyugodtan sétált a kezünket fogva, csak a parkoló udvarában indult el a másik irányba, a játszótér felé. Először nem akartam hagyni, de kirántotta a kezét a kezemből, és a nagy lendülettől előre esett. Csupa sár lett még a szája is. A téren csúszdázott, kicsit hintázott, de annyira fáradt volt már, hogy állva elaludt. Most örültem nagyon, hogy papám is ott volt, mert most lettem volna egyedül meglőve: képtelen lettem volna az autóhoz cipelni a fáradt, kicsit hisztiző (ő még maradni akart) gyereket. Nem tudom, hogy oldottam volna meg, valószínűleg sehogy.
Mégsem hazafelé vettük az irányt, a másik nagyit is meg kellett látogatnunk. Autóból még könnyedén kiszállt, kézen fogva jött is a kapuig, ahol viszont leült egy kőre és nem mozdult többet. A kezemben egy üveg whisky volt - az unokaöcsém születésnapi ajándéka. Kinyitottam a kaput, az üveget és a táskámat leraktam bent az udvarban a földre, majd megpróbáltam felvenni a gyereket. Nem volt segítőkész: ordított és megfeszítve magát rúg-kapált, így örülhettem, hogy legalább az ajtón belülre tudtam cipelni. Ott letéve a földre vetette magát és hangosan óbégatott.
Az ajándékkal berohantam, addig Zsebet a bezárt kapuajtóban hagytam. Visszafelé feltűnt a nagy csend. Szóval csak addig sírt, amíg ott voltam. És igazam volt, mert amint meglátott ismét rákezdett. Kicsit erélyesebben szóltam rá, ami kellett is, mert lekonyult szájjal, de kézen fogva ballagott be a házba, ahol végre cicin elaludhatott.
Kivinni már nem nekem kellett, a szomszédban lakó unokaöcsém megtette helyettem. Ekkor hívott Juli18, hogy menjünk kávézni. Miért is ne? Nem zavart a még kómás Zseb. Szerintem ő is jól érezte magát, mert nyugodtan hagyta, hogy belerakjam a babakocsiba, megevett egy teljes sajtrolót, majd KicsiB játékával játszott.
A kávézásunknak mégis Zseb vetett véget. Jelezte, hogy kiszeretne jönni cicizni. Csakhogy nem elégedett meg a szopizással, járkálnia kellett. A cukrászda, ahol voltunk, gyerekbarát (kivéve a tükröket), nyugodt voltam... Addig, amíg meg nem láttam, hogy cipővel felállt az egyik székre, és az ablakot ütögetve épp a kint járkáló embereket figyelmét akarta felkelteni. Hiába kértem, hogy üljön le, ő csak annyit mondogatott, hogy nem!
Elszámoltam én háromig is, de ő csak nem fogadott szót. Oké, akkor visszamegyünk a babakocsiba. Ettől annyira sikított, hogy a szomszéd asztalnál ülő nő - egyébként ismerős - megkérdezte, mi baja. Végül is semmi, csak ellentmondtam az akaratának!
- Ha nem maradsz, megyünk haza... - suttogtam a fülébe.
Kiderült, hogy ezt akarja: elindulni. Elhallgatott, nyugodtan felöltöztethettem, és pápázott az ott maradóknak. Azt hittem, haza akar menni, de kiderült, hogy nem. Az autóba nem akart beülni, tovább akarta tologattatni magát az utcán. Sütött a nap, jó idő volt, ő meg szeret ilyenkor a szabadban lenni. Kilökte magát az ülésből, alig bírtam lenyomni, hogy ott tartsam az ölében a pajzsot. De amint elindult az autó, azon nyomban megnyugodott és örült a hazatérésnek is.
Ugyan fárasztó volt, és voltak nehéz helyzetek, de melyik gyerekkel nincsenek?
Mielőtt belekezdenék a zenei ízlésem taglalásába, szeretném elmondani, hogy jelentkeztem egy kezdeményezésbe, ahol meghatározott napokon meghatározott témákban kell írni. Magáról az ötletről, illetve a részvételi dolgokról a Pillecukor Blogon olvashattok.
A mostani akedvenc zenéimről fog szólni.
Először azon gondolkodtam, hogy műfaj szerint haladok, aztán a telefonom playlistjét nézegettem, utána a Youtube listáimat... Mind-mind jó lenne, de egyik sem adna átfogó képet. Aztán rájöttem, hogy bármilyen lépést is választom, a teljes zenei ízlésemet, kedvenceimet úgysem tudom teljes valójában átadni, mert naponként változik.
Ezért inkább hozok nektek egy 20-es listát, amik ha nem is a legtöbbet jelentik a számomra, de mindegyiket kifulladásig tudom hallgatni.
1.Abba
Első saját, zenei (nem mese) bakelit lemezem, amire emlékszem. (Nem is az enyém volt, hanem a barátnőmmé, de állandóan nálam volt, mert imádtam. Azóta a Mamma mia! című film miatt imádom. Ezerszer láttam, és még ezerszer meg fogom nézni. Colin Firth és Pierce Brosnan! A két örök kedvenc egy filmben! Imádom! ♥
2. Ruzsa Magdi: Egyszer
Először Danics Dórával hallottam az X-faktorban. Már akkor tetszett. Azóta nem megy ki a fejemből... Egyszer olyan jó lenne...
3. Han Dong Joon: Noreul Saranghae
Amíg tudtam csengőhangot választani, ez volt az. Szerintem a legszebb szerelmes dalok egyike.
4. Mario & Nesty: Never say goodbye
Magát a filmet is imádom, de a zene mindent visz :) Igen, ebből is látni, hogy Korea-fan vagyok. Bár most már kevésbé, de az egyetem alatt nagyon is az voltam. Doramák, K-pop minden mennyiségben!
5. Polyák Lilla és Szinetár Dóra: Rebecca és Füredi Nikolett & Szinetár Dóra: Bajban sosem gyenge a nő
A kedvenc musicalemet is egynek veszem, de két olyan szám van benne, amitől mindig erőre kapok. Polyák Lilla hangjától még mindig borsódzik a hátam, pedig már 4 éve hallgatom (a telóm listáján szerepel). A másik szövege az, ami nálam nagyon üt. Mindig is erős nő akartam lenni, pont olyan, akiről énekelnek. Nem a férjem által, hanem a férjemért is... Nekem ez az igaz szeretet...
6. Sebastien Chato: Avoir une fille C'est la plus belle et triste chanson!!!!!♥ Akinek gyereke van, tudja, miről énekel... Sebastien ♥!!! 7. Hugh Grant & Drew Berrimore: Way back into love Eddig nem tudtam, hogy Hugh Grant tud énekelni, de a Music & Lyrics óta igen :) Romantikus lelkem van, na és? :D
8. Ai Otsuka: Planetarium Továbbra is a keleti stílusnál maradjunk, menjünk Japánba! Ha már anno a mangákból államvizsgáztam, nem maradhat ki a kedvencemből készült dorama betétdala sem. Egyébként is Ainak gyönyörű hangja van!
9.Amanda Lear: Enigma Mindig is csokifan voltam. A kedvencem pedig a Kinder Bueno. Na, emlékeztek még a reklámzenéjére? Én igen! (egyébként szerintetek Amanda nő vagy férfi? :))
10. Palya Bea: Szabadon Kicsit reneszánsz beütése van, és az egész olyan, mint egy könnyű nyári szellő, amely felkap és elröpít. Imádom!
11. Nightwish: Storytime Mindenki Tarjáért rajong, én még Annettért is odavoltam, főleg, hogy vele forgatták az Imaginaerumot, amit azóta sem láttam... De a koncertjük, ááááá, egy örök élmény volt! (Szóljatok, ha valakinek megvan a film!!!!)
12. Loreena McKennitt: The Lady of Shalott Kedvenc költőm Tennyson, kedvenc versem a Lady of Shalott. Loreenáról addig nem is hallottam, amíg a barátnőm elő nem húzott egy kazettát, hogy ő ismeri megzenésítve a verset. A kazettát persze rongyosra hallgattam.
13 Within Temptation: Memories Imádom a klipjét. :)
14 Quimby: Ajjajaj Manó is imádja. Hogy is nem lehet szeretni? Nincs olyan nap, amikor nem hallgatok legalább egy Quimby számot.
15 Kispál: Csillag vagy fecske Első Szigetes koncertem egy Kispál koncert volt. Addig csak a Csinibabából ismertem őket. Azután már a Szigetes búcsúkoncertről sem hiányozhattam... :)
16 Dubliners & The Pogues Loreena óta imádom az ír zenét. Egyébként is közel állnak a szívemhez az írek, kelták. Dublin és a kocsmái a kedvenc helyeim. Közvetlenek, barátságosak, szeretnivalóak az ott élők. A barátnőmtől kapott kazettán Dubliners számok is voltak. Aztán rátaláltam a Poguesra... Sean egy fenegyerek...
17:Tankcsapda: Örökké tart Hihetetlen, hogy a zenei ízlésem mennyire megmaradt a gimis korszakomnál. Egyetemen is voltak kedvenceim, sőt azóta is, mégis, most ahogy írom össze őket, a gimis éveimhez köthetők a legmeghatározhatóbbak az életemben
18. Budapest Bár: Szívemben bomba van (Kiss Tibi & Németh Juci) Bármi, amit Kiss Tibi énekel. Amióta kijött a Lipótról, álomférfivá vált. A hangja, a stílusa. Így ismeretlenül "tök szexi". Ráadásul a '30-as évek világát mindig is kedveltem...
19 Minnie Driver:: Learn to be Lonely Az Operaház fantomjából van. Filmzene (imádom az OST-ket). Igaz, csak a főcímnél hangzik el, mégis szerintem ezt hallgattam meg a legtöbbet. Szíven ütött, ugyanúgy, ahogy Eric története is. Mindig is sokat jelentett számomra a Fantom... Gerard Butler pedig olyan érzéssel adta a karaktert, hogy legszívesebben egy kanál vízben megfojtottam volna Christine-t, hogy azt a nyálképű Raoult választotta...
20 Anna & the barbies:Márti dala Legújabb kedvenc. Anna & the barbies mindig is bejött, de ez a szám (igen, Kis Tibivel) valami csodálatos. Mindig is hasonló volt a mottóm, mint ennek a dalnak a mondanivalója... Oké, csak áradozni tudok a kedvenceimről.. :)
20+1. Csík, Presser, Kiss: Te majd kézen fogsz és hazakísérsz Most valami miatt mindig ennél ragadok le. Imádom. Pont. Ha holnap kérdeznétek, biztosan másokat sorolnék fel (néhány átfedéssel), de ma ezek jelentenek nekem a legtöbbet. Végül egy link a kedvenc Youtube-os playlistjeimhez, amiket - ahogy már írtam - nem én állítottam össze, csak a lustaság nagy úr :) Különben is, ami jó, az jó!
Ülünk egy asztalnál összebújva. Rajtunk kívül még öt boldog pár beszélget. A férfiak az ötvenes korosztály tagjai, a nők kissé fiatalabbak...
A legidősebb férfi elvált, van egy huszonéves gyereke, most a második feleségével ül itt, aki szintén elvált, egy huszonéves lány anyukája. 10 év van közöttünk.
A mellette ülő, elvált férfi a 11 évvel fiatalabb barátnőjével tartózkodik itt, aki két tizenéves gyerkőc anyukája. Elvált.
A harmadik apuka - a fia huszonéves - még fiatalabb asszonyra cserélte le a feleségét: közöttük már 18 év korkülönbség van, illetve egy tizenéves kislány más apától.
A negyedik illető a szeretőjével van. A feleségétől, akitől van egy huszonéves gyereke, elvált egy másik nő miatt, most őt csalja egy harmadikkal, aki ugyanolyan hosszútávú már neki. Ott is van gyerkőc, meg nagy korkülönbség.
Az utolsó férfi is most cserélte le a huszonéves gyermekének anyját egy jó 20 évvel fiatalabb nőre. Ő kivételesen még nem szült, de előtte ő is komoly kapcsolatban élt...
És ahogy így végignézek rajtuk, akaratlanul is felmerül a kérdés bennem: 20 év múlva, mi is így döntünk? Semmi sem állandó, semmi sem tart "örökké"?
Egy hete meg kellett volna írnom ezt a bejegyzést, de mostanság a határidőkkel csúszom. Nem tudom, hogyan csinálja a többi anya, hogy egy év után megy vissza dolgozni, egy év után tűnik minden egyszerűbbnek, nekem pont fordítva van. Manócska elindult, pakol, de erről később...
kiló: 10 kg 40 dkg ruhában (a nődokinál mérte le anyum, ugyanazon a mérlegen, amin még közösen - ti. a pocakomban - méretkeztünk)
centi: 80 cm körül van, de pontos adattal nem szolgálhatok.
fogak: egy hete még csak 6-ot írtam volna, de most már 7
Pelus: bugyipelenka. Eddig nem néztük a márkát, most leginkább a Pamperst veszünk. Csak nem tudjuk eldönteni, hogy a focista fiúcska elől vagy hátul van-e :)
Ruha: egy 80-as halászgatyát találtam neki, és hála a reményeimnek, jó még rá (imádom a színét). A mostani mérete 86-os, de a bodykat leszámítva csak 92-eseket vettem neki. A kis nyári shortocskája (ugyanolyan színű sapekja is van) bő rá, legalább egy számmal lehetne kisebb.
Hordozó: egyre ritkábban veszem elő, mert már jár. Babakocsiban szokott még aludni, karikásban lépcsőzünk, a mei tai viszont nem került elő. Valószínűleg csak augusztusban lesz megint az apjára felkötve. Azért sajnálom, hogy ebből már kinőttünk. (Továbbra is, ha valamelyikőtöket érdekel a hordozásos cikksorozatom, írjatok privit (e-mail, vagy email címmel komment - ezt nem hozom nyilvánosságra), és küldöm a linket).
Alvás: délelőtt leginkább, de mostanság rászokott a fél-egy órás délutáni alvásra is. Este kopp-kopp, megint könnyedén elalszik, éjszaka is már csak egyszer ébred. Egészség: kop-kop, az ekcéma múlóban, már csak a köldökén jött ki pár napja. A fütyijét nem húzogatom, ebből adódott egy kis vita maryonnal, viszont megkérdeztem 5 fiús anyukát, és mind az 5 azt állította, hogy nem szükséges, ráérünk arra még (Pató Pál úr?). A feneke is szép lett, amióta nem használok neki még popsi kenőcsöt, shea vajat sem. A kutacsán megint kijött a koszmó, viszont már nem hagyja úgy lekaparni, mint ahogy még 5-6 hónaposan... Képesség: kis örökmozgó. Most elfogulatlanul kellene írnom, de nem megy. Nagyon okos kisfickónak tartom, szófogadónak, értelmesnek. Tudom, az anyja vagyok, szóval nézzétek el nekem, és vonjátok le a konzekvenciát belőle... Csibész, mindig tudja, mikor nem csinál jót. Akaratos, ha valami nem sikerül neki, sikít. Imád takarítani, söpörni, port törölni, porszívózni. Türelmetlen. Mutatja, hogy mit szeretne, tökéletesen kommunikál már (persze, az ő szintjén). Be nem áll a szája. Barátságos, jószívű. Más gyerekekkel labdázik (feléjük dobja a labdát), megetet. Próbál már kanállal enni, még a kemény dolgokat is kikanalazná, ha tudná. A lépcsőn felfelé inkább korlátba kapaszkodik, mint mászna, lefelé is inkább egyesével leül a lépcsőfokokon, mint hátrafelé. Nyugodtan lehet az ágyon altatni, ha felébred, lemászik. A tévét, számítógépet már tudatosan kapcsolgatja ki-be.Kedvenc időtöltése tönkre vágni az egeremet. A zsinórokat pedig bedugni vagy a gépbe, vagy a konnektorba... Hozza a játékot, hogy azzal játsszunk közösen (ma mesekönyvet).
Beszéd: be nem áll a szája. Halandzsázik, magyaráz. Vannak szavak, amiket ha mondunk, megismétel. Vannak, amiket már tudatosan használ: pápá - köszönés, de leginkább, ha ő akar már menni, táááá - menjünk már! Nem, oda, arra (oké, kiejtésben még nem tökéletes), közben mutatja, mit szeretne. Ha valamit nem szeretne, rázza a fejét, ha valamire igent mondana, mosolyog.
Evés: már mindent, epret is, a málnát imádja. Válogatós, de a sushi bármikor jöhet. :) Viszont megetetni továbbra is művészet.
Lányok: fél tőlük. Minden állattól, kivéve a macskámtól, aki viszont még dorombolva is visszakap. Azért próbálkozom összebarátkoztatni az idősebbel, már mindketten voltak ugyanabban a kendőben, már puszit is kapott. Valahogy hidegen hagyta, a bezárt Kicsi jobban érdekelte.
Még egy hét se telt el a februárból, de már a végét várom. Régen jött össze ennyi negatívum, mint mostanság. Minden napra kijutott valami.
Szombat - február 1.
Szép napnak indult. Túlságosan is. Délelőtt tettem-vettem, délután a Kínai Újévet ünnepeltük a Millenárison. Manó mei-tai-ban, hol az apja ölében, hol az enyémben, a végén pedig a hátamon. Még egy megható eset is történt: éppen Zsebet kötöttük fel a hátamra, amikor egy kislány odaszaladt a lábamhoz. Az anyukájának "kellett" elhúznia tőlem, mert már kéredzkedett is fel a hátamra.
- Nem kicsim, most nem téged fognak felvenni - majd bocsánatkérőn rám nézett. - Ő se látott még babakocsit... Én is hordozom...
Tudom, hogy semmiség, de nekem olyan jól esett. Mert terhesség alatt a hordozást csudabogárnak tartottam, amit én nem tudok megvalósítani, erre itt van a 9 hónapos fiúm, aki a hátamról nézi az oroszlántáncot.
Közben kiderült, hogy nem szereti a kínai zenét. Talán túl hangosnak, túl magasnak tartja, és bántja a fülét, de megpróbált hangosabb lenni az énekeseknél... Én jókat mosolyogtam rajta, más már annyira nem...
A nap tetőpontjának a parkolójegy elhagyását tudnám megnevezni... Amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, én lelépek. Sophe-ot hívtam, hogy erőt merítsek ahhoz, hogy az előttem álló estét valahogy átvészeljem. Nehezen ment, de ami nem öl meg, megerősít...*
Vasárnap - február 2.
A szombat este után valahogy nem vágytam arra, hogy otthon legyek és pakolászás közben azt nézzem, hogy szól a tévé... Azt meg megfogadtam - szintén előtte este - hogy soha többé nem megyek családi kirándulásra. Fogalmam sem volt, milyen vasárnapi programot tudnék kitalálni egymagam, majd jött az állatkert ötlete. Apum erre megemlítette, hogy ráadásul medve napok vannak. Ott a helyünk! Az összes itteni barátomat felhívtam, kinek lenne kedve és ideje elkísérni minket egy állatkerti sétára, de mivel az utolsó pillanatban szóltam, már mindenkinek volt programja. Mintha a programtalanság átka csak az én fejemen ülne! Végső elkeseredésemben pillanatban rákérdeztem az apjánál is, hogy jön-e velünk. Persze, nem esett jól neki, de nem akartam hagyni, hogy a vasárnapomnak is ugyanaz legyen a vége, mint a szombatnak. Ezt leszámítva nem lett olyan rossz napunk... Ennek ellenére továbbra is az tartom, hogy túlaggódó valaki, és jobban szeret egyedül lenni, mint velünk...
Hétfő - február 3.
Ominózus egy nap...
Úgy kezdődött, hogy Zseb lepisilt. Bugyipelenka volt rajta, amiből "gyönyörűen" kifolyt a pisi... A lábamra a padlóra, az ágyterítőre. Pelus csere, felmosás, a pléd bedobása a mosógépbe... Persze, utóbbit elfelejtettem kiteríteni...
11:00-ig nyugtunk volt, Manó aludt mögöttem, majd miután felébredt, leraktam a "játszótérbe", én meg kimentem feltenni tésztát ebédre. A villanytűzhely tele volt pakolva, a nagyját levettem róla, főleg az első lapokról, a hátsón rajta maradt két teadoboz + egy üveg méz. Bekapcsoltam, rátettem a vizet, majd visszajöttem Zsebhez, mert most már nem szeret bezárva egyedül lenni... Kis idő múlva mentek megnézni a vizet, de ahogy kinyitottam az ajtót, nagy füstgomolyag fogadott. Nem az első főzőlapot, hanem a hátsót gyújtottam meg, ahol a méz és a teák voltak. Hiába próbáltam kiszellőztetni, még este is érezni lehetett az égett szagot. Amíg a konyhát próbáltam rendbe hozni, Zseb a bezárt szobába zokogott.
Nagy-nagy idegeskedés árán végül elkészült a tészta, meg is ebédelhettem, majd jött volna Zseb megetetése. Hallottam, sőt éreztem is, hogy kakilt, így mielőtt beraktam volna az etetőszékbe, a kiságyba állítottam (egy pelenkázó alátétre), és már húztam is le a nadrágját. Ekkor tűnt fel, hogy nem csak a pelus kakis, hanem még a zoknija is, sőt a nadrág is - kívülről! Magamhoz szorítottam a gyereket, kivittem a fürdőbe, majd az apja egyik szennyes pólójára ültettem, mert nem akartam, hogy megfázzon a hideg csempén. Persze, az is kakis lett. Ahogy levetettem róla a ruhákat, a haját is összekentem, de a kis kádját is (meg nem mondom, hogyan) sikerült összekennünk, ugyanúgy, ahogy a fürdőszoba ajtaját (mondjuk azt tudom, hogy a nadrágjával, amit véletlenül neki dobtam). Mivel a sz@ros gyereket magamhoz szorítva tudtam csak kivinni a hideg konyhán át a fürdőszobába, egyértelmű volt, hogy nekem is le kell mosakodnom. Mivel a kádat hirtelenjében nem használhattuk, gyorsan levetkőztem, és beléptem a zuhanykabinba, és kihajolva beemeltem Zsebet is. Leültem a zuhanytálca "ülőkéjére", majd először a fiúmat fürdettem le, majd magamat. Zseb fázhatott, mert most nem élvezte úgy, ahogy szokta a fürdést, inkább bemászott az ölembe, és cicizni kezdett. Szoptatás közben mostam meg a haját is. Végre mi már tiszták voltunk. A szoba padlója már kevésbé. A fűtés szinte maximumra vettem, nem akartam, hogy megfázzon Zseb, majd a tiszta pelus ráadása után felmostam megint a padlót. Gyorsan csináltam Zsebről egy aktfotót, és öltöztetni kezdtem, miközben a tésztát kóstoltattam vele.
Egy óvatlan pillanatban aztán megtörtént a nap leges-legrosszabb pillanata: Zseb leesett fejjel előre a kanapéról. Azonnal hatalmas, színes guga lett a homlokán. Sírt, mint a záporeső, de a cici azonnal megnyugtatta. Nem lehetett nagy baj, de azért remegtem az ijedtségtől. Juli18 tanácsára felhívtam az itteni védőnőnket, de kiderült, hogy beteg, így csak másnap fogják helyettesíteni. Megkérdeztem, hogy ezzel a sérüléssel hová vigyem, mire azt az utasítást kaptam, hogy ide, a gyerekorvosi rendelőbe.
Persze egyedül a gyerekkel télen nem olyan könnyű lemenni. Felöltöztettem, felöltöztem, kabát, táska, karikás kendő, gyerekre is kabát, sapka (anorákba nem bírtam volna levinni), egy lábon le a földszintre, az autóhoz. Szerencsére a hostelből éppen kint voltak cigizni, így megkérhettem, hogy az autóból vegye ki nekünk a babakocsit, amivel el tudtam tolni a szomszédos utcába.
A rendelőbe 3 lépcsőfokon lehet bejutni, a korlát mellett van két kicsike, meredek sáv, amin feltolhatjuk a babakocsit. Egyedül, egy kézzel nem ment, szerencsémre egy anyuka felemelte nekem az elejét, csak a hátát kellett volna feltennem. Nem sikerült, orra buktam, a babakocsi - Zsebbel - pedig hátraborult. A hölgynek köszönhetően, na meg Zseb nyugodt természetének meg se ijedt, mintha semmi sem történt volna. Most igazán sz@ranyának éreztem magam.
A TAJ-kártyája vidéken, így papámat kellett felhívni, hogy menjen ki hozzánk, és diktálja be. Átadtam a nővérkének a telefont, így be tudott vinni a gépbe. Azóta az jár az eszemben, hogy Zseb nevét adtam meg, vagy az apjáét... (Jelentkeztünk egy szépségversenyre, és a kép alá az apja nevét írtam megszokásból).
A doktornő rá se nézett a gyerekre, tessékelt is ki azonnal.
- Ezzel az irammal menjenek egyenest a Heim Pálba...
Úgy voltam viszont vele, hogy már nem sokára hazaér az apja is, majd ő eldönti, hogy valóban súlyos-e a sérülése, vagy én aggódtam túl a dolgokat. Inkább megvártam a DM-ben. Háromszor hívtam félóra alatt, de nem értem el, helyette apum nyugtatgatott. Végre visszahívott, mire azt mondta, hogy 10 perc és ott van. Több mint negyedórát várhattam, mert előtte még hazajött... Ráadásul otthon úgy éreztem magam, mint aki egész nap nem csinált semmit se...
Kedd - február 4.
Channával mentünk el a MEOSZ budapesti csoportjához. Addig a nagyszülei vigyáztak Zsebre. Channa szerint nem unalmas velem az élet. Az irodát nem találtuk, mert más cím volt megadva, mint ahol a bejárat volt.Valószínűleg mondták a telefonba, de nem fogtam fel. Mr. Férfitől kértem segítséget, mert januárban lemondtam az internet-hozzáférésem, de ő nem éppen segítőkész ilyen helyzetekben. Jobban mondva az, csak, mintha a fogát húznák. Megadta a telefonszámukat, amit ötödjére végre fel is vettek, így mi is sikeresen megtaláltuk a helyet. Alig ültem le a székre, már állhattunk fel, mert elfelejtettem fotót vinni magammal. Szerencsére az utcában volt egy fotós, és még azt az ötletet is kaptuk, hogy amíg a fénykép elkészül, menjünk át a szembelévő presszóba, és töltsük ki a jelentkezési lapot.
A fénykép nem lett éppen csúcsszuper, sőt legszívesebben azt mondanám rá, hogy vállalhatatlan, mint amilyen én is vagyok. Nem polaroiddal készült, hanem rendes előhívott felvételről, kb. 10 percet kellett volna várnunk. A presszó viszont hívogatóbb volt, kellett nekem egy kávé. Viszont szemben nem láttunk sehol se vendéglátó egységet, ezért az egyik járókelőtől, egy idősebb hölgytől kérdeztem meg, hová ülhetünk be. Erre egy masszázsszalonhoz vezetett, ami ráadásul zárva is volt. Bekopogott, mi meg hiába mondtuk, hogy ez nem kávézó, de ő csak erősködött, hogy itt bizony ihatunk. Valahogy nem meglepő, hogy a telefonnal kijövő nő tagadó választ adott a kávézási óhajunkra, viszont ő már ténylegesen elvezetett minket egy édes, kis, családi kávézóhoz, ahol kitölthettem az igen fura kérdéseket tartalmú brossurát.
Visszatérve megint leültem a székre, de most egy párizsi nő vágott elém, aki kaució nélkül szeretett volna bérelni egy hétre tolókocsit**...
És a nap kellemetlenségei csak most kezdődtek... A továbbiakat inkább nem írom le...
Szerda - február 5.
Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy a mellettem horkoló Zsebem tűzforró a láztól és olyan furán vette a levegőt. Fogalmam sem volt, mit tegyek vele... Reggel első dolgunk volt megmérni a lázát és kiszívni orrporszívóval a nóziját. A négy kezünk kevésnek bizonyult hozzá... Az infra mérőnk et pedig vidéken hagytam, úgysincs rá szükség alapon, maradt az anno általam használt digitális. 39,3 fokot mért. Fél óra múlva megint megpróbáltam leellenőrizni, hogy mennyi, de a hőmérő eleme bekrappált. A gyermek apja ugye ment dolgozni, én meg itthon maradtam a lázas gyerkőccel - se lázcsillapító, se normálisan működő hőmérő... A hostelből kértem segítséget, és hoztak is egy normál, lerázható lázmérőt (nekem sosem sikerül leráznom) és Nurofent. Kapott reggel 2,5 milit, amitől lement, majd a délutáni alvás után is. Ugyan kissé bágyadt volt, a szemén látszott, hogy beteg, az ölemből alig lehetett letenni, a hangulata ugyanolyan kedves, érdeklődő volt, mint szokott. Estére már csak hőemelkedése volt, ugyanúgy, mint ma reggel... Vagy benyalt valamit (köhög, hogy lehetséges), vagy a foga kínozza (minden a szájában).
Csütörtök - február 6.
Nem sokára hazaér a gyermek apja, és megint kapni fogok a fejemre, hogy a lakás szalad, már megint nem csináltam semmit se... Hát van benne valami, de azért egyszer úúúúgy szeretném, ha ő maradna itthon vele csak egy napra Zsebbel...
