15 hós oltás

Oltás előtt fodrásznál jártunk

A doktornőnk ugye elment Svédországba, most helyettesítik, amíg 3 hónap múlva vissza nem jön. Nagy valószínűséggel kint marad, de mivel nem 100%, így nem keresnek még helyette másik gyerekorvost. Közben a héten a védőnőnk is szabadságon van.

Azonban vasárnap töltötte be Zseb a 15. hónapot. A héten vagyunk itt vidéken, jövő héten már otthon tartózkodunk. Még nem sikerült eldöntenem, kihez szeretném, hogy tartozzon a kismanóm, illetve azt sem, hogy az új orvos az első percben rossz emlékekkel lopja be magát a szívébe. A doktornőtől sem félt, és nem akarom, hogy az új látványától remegne. Ezért úgy döntöttem, hogy várunk az „átigazolással”. A helyettesítővel úgysem fog többet találkozni, így most utoljára megint itt vittem el a kötelező oltásra.

Amíg várakoztunk, nagyon jó fiú volt. Csacsit a Micimackóból kutyának nézte, rajzolgatott (jobb kezesnek tűnik), a fém reklámtáblákat próbálta leszedni a falról, a váróteremben hagyott ruhákkal szaladgált, egy szóval: lefoglalta magát.

A doktornő asszisztense szólt, hogy mehetünk be levetkőzni, mert most két szurit fog kapni, egyet a karjába (MMR), egyet a lábába (Prevenar). Rövid ujjú volt rajta, így csak a nadrágjából bújtattam ki, majd hagytam, hadd játsszon a földön. Igazi Zseb módjára viselkedett: mindent meg akart nézni, mindent le akart rámolni az orvosi szekrényekről, földhöz vágta magát, ha nem engedtem el. Textil pelust elfelejtettem vinni (nem is tudom, hol vannak), így kaptunk papír alátétet az orvosi ágyra.

Jött a doktornő, kedvesen nyugtázta, hogy minden rendben van, de azért ő meghallgatta a tüdejét, megvizsgálta a torkát, hasát. Ehhez levettem Zsebről a pólót is. Nyugodtan ült, amíg a sztetoszkóppal meghallgatták, kinyitotta a száját a nyelvlapocnak, bátran mosolygott a körülötte lévőkre, amikor a doktornő lefújta a karját lidokainnal és a védőnő röptetni kezdte a karját a gyorsabb száradás érdekében.

Még a lefogás ellen sem tiltakozott, nem ijedt meg a tű látványától, csak akkor sírt fel, amikor belényomták a vakcina tartalmát. Látszott rajta, hogy fájt neki. Mégis gyorsan lenyugodott volna, ha rögvest cicit kap, ehelyett hanyatt fektették, és nekem le kellett fognom a karjait. Puszilgattam a homlokát, próbáltam felkészíteni arra, hogy a másik – mivel izomba jut – még jobban fájni fog, de csak sírt és sírt. A szeme könnyes volt, és a következő fájdalomtól felordított.

Gyorsan felvettem, ő pedig úgy csimpaszkodott belém, mint egy kismajom. Meg sem próbáltam felöltöztetni, a váróban leültem vele és cicire raktam. Szopott egyet-kettőt, majd folytatta a visítást, ismét szopizott, megint sírt. A védőnő jött segíteni, de ahogy meglátta, még inkább zokogni kezdett. Alig hallottam tőle, mit kell aláírnom, mibe egyeztem bele és mikor várható az oltás utáni láz. Gyorsan magamra kötöttem a karikással – úgy meztelenül –, és kivittem az autóhoz. Nagypapám kísért el minket, át akarta venni a gyereket, de nem hagytam. Nem akartam megkockáztatni, hogy a) végig sírja az utat, b) megfázzon, c) más is megnyugtathassa. Én akartam babusgatni, szeretgetni.

Az autóban azonnal megnyugodott, hagyta, hogy ráhúzzam a majmos pólóját*. Délután – inkább a délelőtti alvás kimaradásnak tudom be – nyűgösebb volt a megszokottnál, de lázas nem lett. Elvileg még 2-3 hét múlva lázasodhat be az oltástól.

Mire számítsak? Nálatok a gyerkőc belázasodott?

 Egyébként a következő kötelező védőnői, gyerekorvosi látogatás a 18 hós oltás idején kell, hogy megtörténjen; ezért úgy döntöttem, nem foglalkozom addig új doki keresésével. Még egy oltásra idejövünk...

*még Gibraltárban vettem neki...

A dokinőről pár sor...

Kiakasztott a gyerekorvos....

Utoljára 5 hónaposan voltunk. Mikor betöltötte a félévet, telefonáltam a védőnőnek, hogy most vagyunk 6 hónaposak, de nem vagyunk otthon két hétig. Semmi gond, menjünk a legközelebbi keddi nap, amikor már tudunk.*

Két hét múlva (november 5-én, mert még akkor anyum is itthon volt) mentünk. A védőnő nem is emlékezett rá, hogy megbeszéltük*, sőt kiderült, hogy másik védőnőnk lesz, mert az eddigi csak helyettesített.  A gyerekorvos pedig szerdán rendel...

Rákérdeztem a gyerekorvosra, mert meg akarom mutatni Zseb szemét - tudni véljük, hogy néha bebandzsít. Ráadásul a kórházban a gyerekorvos még rám is hozta a frászt: genetikailag örökölhette tőlem a szembetegséget. Oké, nagy valószínűséggel én az oxigénhiány miatt vagyok a jobb szememre kancsi, plusz vakocska, na meg azért nem húzódik fényre a pupillám, de ezt sosem vizsgálták. Mi van, ha mégsem? Zseb is örökölhetett valamit? Bár elég felületesen kezelem a gyereknevelést, ilyenkor előjön belőlem a paramami.

Megbeszéltem az új védőnővel, hogy akkor legközelebb 7 hónaposan megmutatom a dokinőnek is. Hozzátette, hogy most már elég 2 havonta bemutatnom a "kölköt", nem kell havonta. Tőlem...

Másnap azért be kellett volna mennem a receptekért, de mivel Mr. Férfival éppen összevesztem (ebből ő nem sokat érzékelt), anyum meg repült el, így elfelejtődött, utána meg megint csak nem voltam itthon. Hétfőn mentem be értük, mert Juli18-nak úgyis mennie kellett. A recepteket nem találta meg a védőnőm, viszont szerdán a 7 hónapos státuszunk miatt úgyis jövünk a dokinőhöz.

Jöttünk is... És kaptunk a fejünkre... Hová tűntünk? Miért nem vittem szeptemberben/októberben? Mert fél éves koráig minden hónapban meg kellett volna mutatnom! Sőt mutassam a leleteket is! Na itt már köpni-nyelni nem tudtam, mert semmilyen beutalót sem kaptunk... SIDS-kivizsgálásra el akartam vinni, de végül nem mentünk... A bordájára nem adott papírt, bár azzal elmentünk a Heim Pálba sebészetre. Csípő ultrahangra akartam vinni, de arra sem adott papírt, mert feleslegesnek érzi... Arra emlékezett, hogy anno elküldött audiológiára... Igen, de az 5 hónappal ezelőtt volt, és már akkor megmutattuk az eredményt... Nem baj, előkerestem mind a fülvizsgálat eredményét, mind a sebészi ambuláns lapot... Hadd örüljön!

Persze, mindent rendben talált a Mamónál! A szemére azt mondta, hogy 1 éves kora előtt felesleges elvinni szakrendelésre, de ha gyakori a bandzsítás, akkor beutaló nélkül, időpont kérés után elvihetem egy szemészhez. Viszont amiatt ne aggódjak, hogy tőlem örökölt volna bármit is ilyen téren, sőt ő nem lát rajta semmi elváltozást. Értelmesen figyelt a manó, követte mindkét szemével a dokinőt, szóval így első látásra egészségesnek tűnik!

Megmérték Zsebet 73 centi :)

*mondtam, hogy 2 hét múlva...


Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Hogyan közlekedünk kettesben Zsebbel?

Hétfőn kiderült: jó páros vagyunk Zsebbel!

Mr. Férfi csak hétfő reggel ment tovább. A vonatállomásra mi vittük ki Zsebbel. Ekkor még könnyű dolgunk volt, mert Mr. Férfi berakta az autóba Mamót. Szépen, precízen be is kötötte, a gyerek egy játék zsiráfot harapdált. 

A következő úti célunk az Okmányiroda volt, hogy Zsebnek készíttessünk egy személyi igazolványt. Mr. Férfi talált egy párizsi utat decemberre, de ahhoz, hogy külföldre menjünk, kell a mamónak is egy irat. Nem szóltam senkinek, nem akartam, hogy segítsenek. Ennek ellenére apum odatelefonált, de már későn, akkora szinte végeztünk. Viszont ne haladjunk olyan gyorsan!

Megálltam a bejáratnál. A mozgássérült parkolót elfoglalták, de volt még mellette pont annyi hely, hogy a mi, drága KIÁNK is elfért. Zsebet kivéve a hordozóból, az autónak dőlve magamra kötöttem a karikás kendőmmel. Napközben többször is megcsináltuk, de most sikerült a lehető legjobban! Többen kérdezték, hogy segítsenek-e, de mindenkit elutasítottam. Sőt a liftet sem használtam, ami mellett parkoltam, inkább kapaszkodva a lépcsőt választottam. A babó mellett még vinnem kellett a táskám és egy mappát, amiben a gyerkőc papírjait gyűjtöm. Zseb mindenáron meg akarta szerezni hol az egyiket, hol a másikat. Sokan voltak benn, de pont annál az ablaknál senki sem állt, ahol a személyi, lakcím, útlevél intézését tüntették fel. Igen ám, mégsem oda kellet elsőként menni, mert még fotózkodni is kell a manónak. Az első ablakhoz küldtek, de a számozás 15-től kezdődött, ott viszont rengetegen várakoztak. Inkább kimentem megkérdezni a recepciót, hol intézik a kisbabáknak a személyit, de onnan visszaküldtek ahhoz az ügyintézőhöz, akinél voltam. Zseb még ekkor vigyorgott, tetszett neki, hogy a derekamra - inkább kicsit elől, mint teljesen oldalt - van kötve. 

A sornál kedvesek voltak az emberek, Zsebre hivatkozva előre engedtek. Az ő papírjait könnyen elővettem, viszont a mappát tartva, Zsebbel féloldalasan a pénztárcámban alig találtam meg az én irataimat. A személyim helyett a jogosítványomat adtam oda, amire megkérdezték, hogy a személyim lejárt-e. Nem, csak nem találom...

A fotó készítésénél segítettek. A cuccom leraktam egy kis padkára a fotózó fülkében, ott egyensúlyozott a mappán a táska, én meg imádkoztam, hogy le ne essen. Zsebet kiszedtem a kendőből, majd a széket felemelve az ölembe vettem. Egy hölgy fehér lapot tett közénk, hogy az én fáradtságtól beesett arcom ne látszódjon. Három próbálkozásra sikerült a fentebbi kép. Channah a Facebookon azt írta, hogy "végre valaki, aki nem bűnözőnek néz ki a személyijén". :)

Visszakötni már nem ment olyan jól: a vállamnál összecsúszott a kendő, nem jól húztam meg, így a végére nagyon megfájdult a nyakizmom... Ezért is kifelé lifttel mentem.

Zseb már az autóban ült, amikor nagypapám odaért. Aggódott, ezért titokban meg akarta nézni, hogy boldogulok. Elkésett, mert már végeztem. Így nem volt más tennivalója, mint beülni az autóba, és élvezni, hogy hazaviszem.Úgyis hozzájuk akartam menni kávézni. 

A bejárati ajtajuknál van 2 lépcsőfok. Ha nincs nálam semmi nehéz, ha nem magas sarkúban vagyok, könnyedén fel-lerohanok rajta, de Zsebbel egyáltalán nem mertem még megkockáztatni. Ilyenkor mindig felhívom őket, hogy jöjjenek le értünk. 

Fél órám volt meginni azt a fahéjas lattémat, amit csak nagypapám tud elkészíteni, mert fél 10-re megbeszéltük Juli18-cal, hogy elmegyünk a védőnőnkhöz. Neki még egy utolsó megjelenése volt szülés előtt, nekem meg receptet kellett kérnem. Mivel Jui18 éppen a 9. hónapban van, így nem kérhettem meg Zseb cipelésére, muszáj volt megint magamra kötni. A védőnőnél a lépcső korlátja nem éppen felhasználó barát, sőt van még egy különálló lépcsőfok is, ahol nincs kapaszkodó: muszáj volt Juli18-ba kapaszkodnom. Valószínűleg fáradt voltam, mert egyre nehezebben ment a gyerek cipelése. 

Zseb is elálmosodott, ha bekerült az autóba, mindig elaludt. Ráadásul még beültünk enni egy sajtrolót a város legújabb cukrászdájában. Éppen egy barista tanította be a dolgozókat. Nem bírtam megállni, hogy ne kérjek egy lattét. ;)

Kávézás közben Zseb szopizott, majd bealudt. Amennyire féltem a kezdetekben, hogy nincs tejem, annyira van még most is. Az egyikből eszik, a másikból a mai napig csöpög. Volt melltartóbetétem (igaz, elcsúszott), de még a vastag téli pulcsimon is átütött a tej. Mamóm bealudt, de muszáj volt felébresztenem, mert nem maradhattunk olyan sokáig. 

Vissza nagyimékhoz, majd ebéd után nagyim nővéréhez. Nagyim nem akarta, hogy bemenjünk, ő már küldött volna haza:

  - Ne menjél már! Majd holnap bemész hozzá! 

- Jó, akkor holnap. 

- Akkor felhívom, hogy nem mész. 

- Ne, ne hívd!

Persze, hogy bementem. Zseb rám kötve. Befelé nem is volt gond, de mikor látta nagyim nővére, hogyan kötöm magamra, már mindjárt sopánkodni kezdett. Jaj, nem bírod! Jaj, le fog esni! Jaj, el fogsz vele esni! Oké, nem kötöttem fel helyesen, de azért mégiscsak!

Itthon ütköztem egyedül akadályba. Bejönni az autótól még ment. Na de itthon nem tudtam letenni a gyereket, hogy levetkőzhessek és felvihessem az emeletre. A földszinten csak az Ikeás etetőszék volt, de abba nem tudom berakni. Jobban mondva igazán még nem próbáltam, hogy sikerül-e, de nem akkor akartam, amikor egyedül voltunk itthon. Sáros bakancsban (nagyim előtt sár volt), kabátban felbaktattam az emeletre, a gyereket kabátostul leraktam a babakarámba, majd lementem levetkőzni, és végül levetkőztettem a már síró gyermekem. Zsebnek nem tetszett, hogy leraktam a földre... Annyira nem, hogy egész délután ott kellett mellette feküdnöm, mert egyedül nem maradt el... Eljátszott magának, írhattam mellette, de nem hagyhattam ott, nem állhattam fel mellőle.


Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

A dudor

Ahogy sejteni lehetett, a lengőbordája még nem lejátszott meccs. A hét eltelt, de a pukli továbbra is ott van, sőt mintha nagyobbodna – megnyugtatok mindenkit, hogy ez csak az aggódó anyai szemnek tűnik úgy –, így inkább elvittem még egyszer orvoshoz.

Most itthon vagyunk, így az itteni védőnőt – aki ráadásul Mr. Férfi védőnője is volt – hívtam, hátha tud egy jó gyerekorvost itt is. Be is rendelt azonnal, és megmutatta az itteni gyerekorvosnak. Aranyos, idősödő nő, aki megnyomkodta a bordáját. Egyáltalán nem gondol csípésre, bár azt sem zárta ki, hogy meg is csípte valami. Azt mondta, hogy valószínűleg egy porcdarab áll ki, mert most csontosodnak össze a bordák, és csak egy alkati kérdés, hogy ott kijjebb áll. Rákérdeztem, hogy ez örökre így marad-e, mert akárhogy is nézzük, eddig nem volt ott neki, mire azt a választ kaptam, hogy majd az izmok elrejtik. Szóval ne aggódjak, de ha mégis szeretném magam megnyugtatni, majd vigyem el a Heim Pál kórház sebészetére, majd ott megmondják, mi a további teendő. De ráér még!

Hazafelé felhívtam Mr. Férfit, aki azt tanácsolta, hogy ne várjunk semmire, vigyem el most, ha úgyis itt vagyunk a városban. Apummal is beszéltem, de szerinte felesleges, majd elmúlik. Kivételesen anyum is biztatott, hogy vigyem csak el, nyugtassam meg magam. Ezen meglepődtem, mert szerinte paramami vagyok.

Otthon megnéztem neten, hol is van pontosan (körülbelülre tudtam csak). Papával vittem el a kórházba, mert ugyan vezettem már a városban, de még mindig nagynak bizonyul számomra a forgalom, főleg, ha még nem is jártam arra. Kicsit eltévedtünk, mert nem tudtam, hogyan hívják az egyik körutat, jobban mondva azt hittem, máshogy, így bekavartam, de azért épségben megérkeztünk. Közben Zseb be is aludt.

Persze, először még máshová is mentünk – rendelőintézetbe –, ahonnan átküldtek a szomszédos ajtóhoz, a sürgősségire. Bejelentkeztem a recepción*. Leültettek a bejáratnál, ahol mesefigurák voltak a falon, s őrölt kávét lehetett inni egy automatából. A gyerekek „vidáman” játszadoztak, amíg várakoztak. Kértem egy kávét, de már nem volt időm meginni, mert szólították is Zsebet. Itt nem csak egy szám a gyerek, hanem névre szólóan hívták be a vizsgálóba. Papa meg is lepődött, nem esett le neki azonnal a tantusz, amikor meghallotta Zseb teljes nevét. Egy fotocellás ajtón kellett bemennünk egy tágas folyosószerűségre – mint a mozitermek a plázákban úgy nyíltak innen a vizsgálók. A legelsőbe hívtak, így azonnal fordulhattam is jobbra a babakocsiba, amiben továbbra is aludt a gyerkőc.

- Tegye a vizsgálóra anyuka…

Ettől az anyuka szótól még mindig megborzongok. Kicsit csodákoztam, hogy amíg a gyereket felpakoltam a babakocsiból az „ágyra”, addig az orvos tovább üldögélt a székén, meg azt is, hogy max. rámosolygott, nem igazán beszélt a négy hónaposomhoz. Ő is úgy véli, hogy alkati kérdés, de azért elküldött minket ultrahangra, hogy kizárhassák, hogy bármi is nyomja odabentről a csontocskát. Jövő péntekre kaptunk időpontot. A papírjára azért egy későbbi mellkas röntgent is ráírtak. Nem tudom, hány hónapos kortól lehet röntgenezni a piciket…

*mintha szálloda lenne, nem?

Kisbabáknál minden egy hét

A Tiszánál voltunk, s elmentünk fürödni. Igazság szerint ez csak azért fontos, mert ott vettük észre, de még mielőtt rosszra gondolnátok, az előtt, hogy bármi olyat csináltunk volna a gyerekkel (nem, nem vittük be a vízbe). Levetkőztettük, és két lilás pötty volt a hátán. Olyan szemölcsféle, de az a kiálló bőrdarabkás. Megijedtem. Rögvest hívtam a védőnőt, aki azt mondta, hogy vagy csípés, vagy anyajegy. Ne nyúljunk hozzájuk, egy hét múlva úgyis megyünk a dokinőhöz, majd ő megnézi. Megmutattuk volna, de addigra eltűntek.

Az előző poszt képén jól látni, hogy Zsebnek a bal lengőbordájánál van egy kis pukli. Nem jöttünk rá, hogy megütődött-e neki, vagy csípés* következménye. Az utóbbira gondolunk mi is és a dokinő is, mert van egy lyuk is rajta.** Nyomkodtuk neki, ő is, mi is, de nem tűnt fájdalmasnak. Azt mondta, hogy egy hetet várjunk, s ha nem múlik el, vigyük vissza további kivizsgálásra.

Zseb egy teljes hétig nem kakilt! Nála még ilyet nem tapasztaltunk. A leghosszabb kihagyott idő 3 nap volt, de akkor a következő nap 4 széklettel „megajándékozott” minket. Szerdán erre is rákérdeztünk, de a dokinő azt mondta, hogy nyugalom, amíg nem feszes a hasa – és megnézte neki –, addig ez nem ad okot izgalomra az anyatejes babáknál.

Persze, hogy továbbra is aggódtunk. Nem csak mi, hanem az egész família. Mindenki telefonált, hogy naa, mi a helyzet? Nagyi már szerdán – akkor tudta meg, hogy péntek óta nincs széklet – túlaggódta magát, mert az injekciók után most Zsebi nyűgösebb volt, mint az eddigieknél. Többet sírt, többet akart cicin lenni, sőt még a lábát is húzogatta (a két combjába kapott egy-egy adagot). Sejtettük, hogy a szuri, de azért nem voltunk benne olyan biztosak. Nagyi szaladt is a szomszédba glicerines kúpért. Azon nyomban adjunk be neki egyet! Hogyisne! Szuri, kúp, ki tudja, milyen hatással lenne a pici szervezetére. Inkább vártunk vele még egy napot.

Csütörtökön valóban elővettük a kúpot, elharmadoltuk, de még úgy is nagynak tűnt. Szóval még azt is elfeleztük. Egyébként is 3-6 éves gyerekeknek írnak fél kúpot. Először én próbálkoztam vele, de nem akartam megkarmolni, különben is ez a része oly’ távol esik tőlem… Mr. Férfi átvette, és felnyomta a gyereknek. Kissé összezártuk neki a popsiját, ahogy előírták. Azt olvastuk, hogy egy órán belül meg lesz a hatása. Hát… A kaki helyett csak a kúp csúszott ki belőle. Visszatuszkoltuk, de semmi… Az esti fürdésnél dobtam ki az ismét kicsúszót.

Ma elhatároztuk, hogy egy teljes felet fogunk benyomni, ha kell. A reggeli pelenkázásnál – szerencsére – elfelejtettük, a következőnél már nem kellett. Zseb szépen „ült” az apja ölében, nyugodt arccal nézte a tévét***, miközben halljuk a nagy trottyanyást; majd rám néz és elvigyorodik. Semmi erőlködés, semmi nyűgösség.

A tisztába tevés kétszemélyes hadművelet volt, mert egy éjszakai pelust (elvileg nagyobb a nedvszívó képessége) telis-tele sz@rt. Közben gurgulázóan kacagott, kalimpált, nagyon élvezte a helyzetet. Mi meg csak vigyorogtunk, mint a vadalma.

Egy óra múlva megint megismételte.

*hiába, gyakran vagyunk a természetben…

**remélem, nem darázscsípés…

***ez is megér egy posztot.

Az elmúlt napok eseményei

Babaúszás - merülés

Nem hiszem, hogy az összes babaúszásról külön fogok beszámolni, a mostaniról is csak néhány szót ejtenék. Most kevesebb sírással úsztuk meg, mert korábban mentünk egy kicsit – meg is jegyezték, hogy csak 9-kor kezdődik –, és megetettem még az öltözőben. Azt mondják, hogy előtte fél órával ne egyen a pici, viszont ha csak otthon szopizik, akkor végigordította volna ciciért könyörögve a foglalkozást. Így is sírt, mert nem tetszettek neki a feladatok. Ilyenkor hol az apja, hol én próbáltam nyugtatgatni. Igazság szerint nem volt olyan nehéz, csak az volt a lényeg, hogy ne hason legyen a vízben, vagy a feladatokat az ő kénye kedve szerint csináljuk. Az egyik viszont tetszett neki: hátrafelé haladva őt hason tartva a víz tetején ringatózott, mint egy hajó. Ha tetszik neki, csináljuk a többiekkel. Éppen én voltam benn vele, Mr. Férfi a medence lépcsőjén ült – tőlünk nem messze. Ahogy megpróbáltam hátramenetelni elvesztettem az egyensúlyomat, és tudtam, hogy képtelen vagyok visszanyerni, mindketten víz alá kerülünk. Zsebbel már megpróbáltuk a merülést, tetszett neki. Először egy pillanatra egy zsupsz kíséretében merítettem, ami után csak tágra nyitotta a szemeit. Utána megmutatták, hogyan is kell rendesen. Mondani kell, hogy „merülés”, majd teljesen, hogy a feje búbját is ellepje a víz lemeríteni, elszámolni kettőig, majd ki. Szóval ez tetszett a csöppségnek. De most ha elesek vele nem biztos, hogy két másodpercen belül fel tudom emelni. Az utolsó lélekjelenlétemmel felkiáltottam:

- Mr. Férfiiiiiiii!

És fordultam hátra, hogy hátha át tudom adni még a gyereket. Mr. Férfi nem ért oda, én már nem bírtam, Zsebet elengedve a víz alá merült. Nem tudom, mennyi ideig volt víz alatt, melyikünk kapta ki – szerintem én –, hogyan nem süllyedt el, csak az biztos, hogy több, mint két másodpercig volt víz alatt, és tovább is ugrottunk a következő feladatra, a lebegésre.

Megijedtem, de nem történt semmi baj. Zseb egyáltalán nem ijedt meg, még azt is merem állítani, hogy tetszett neki.

Védőnő

Zsebinek két védőnője van. Van egy itthon és van egy vidéken. S képzeljétek, az itthoni nem más, mint Mr. Férfi védőnője!

Quimby-koncerten

A repnapról lemondtunk, de a Szigetről nem! Persze vittük Zsebet is. Akárki látta oda volt érte! Biztosan gondolták, hogy felelőtlen szülők, de nem adták a tudtunkra. A belépéskor külön karlábszalagot kapott (az én adataim szerepeltek rajta). Túl sokat nem láttunk, mert próbáltunk olyan helyeken járkálni, ahol nem volt olyan hangzavar. Fish & Chipst vacsoráztunk, sült fésűkagyló „desszerttel”. Rengeteg limonádét ittam, ha már fröccsözni nem lehetett Zseb miatt. Persze pont abban az időben voltunk kint, amikor Zseb sírdogál, azaz visít, mint fába szorult féreg. A babakocsiban egy ideig jól el volt. Először aludt, majd a rossz út felébresztette, akkor megetettem. Tudjátok, hogy nem érdekel, ki látja, ha szoptatok. Egy idő után a babakocsit is megunta, akkor az apja szórakoztatta, majd én. Volt egy idő, amikor csak nálam maradt csendben. Akkor beraktam a sálba és én cipeltem. Mr. Férfi tolta a babakocsit, közben én kapaszkodtam bele, hogy el ne essek, mert a lábam elé nem láttam Zsebtől. Valószínűleg rosszul kötöttem magamra, bár a mai napig fogalmam sincs, pontosan hogyan is kellene. Nem volt kényelmetlen, de másnap annyira fájt tőle a hátam, hogy még lehajolni sem tudtam. A hangos zene ellen egy édes, piros fülvédővel védekeztünk, amit elég nyugisan viselt. A koncert elején el is aludt, így amiért valóban kimentünk, élvezni is tudtuk. Igaz, ebből sem láttunk túl sokat, mert nem akartunk közel menni, nehogy felébredjen, ott ahol voltunk, még ülni is tudtunk, de a színpad oly’ messze volt, hogy Kiss Tibi, Varga Livius és a többiek csak apró pálcikaemberek voltak. Nem maradtunk végig, már negyed 11-kor leléptünk, így pont a sztárvendégeket, akrobatákat nem hallottuk/láttuk, viszont így nem kellett a babakocsival tömegen átvágnunk, nem kellett taxira várnunk.

3 hónapos

Igen, már megint itt tartunk:

Testhossz: 63 cm (4 centi egy hónap alatt)

Súly: 6260 gramm (3 hónap alatt megduplázta a születési súlyát. Előre félek, mekkora lesz a későbbiekben)

Pelenka: 3, úszópelenkánk is van – egyszeri és mosható is

Evés: kizárólag anyatej. Általában 2 óránként, de nem tartanak sokáig a szopizások. Éjszaka még eszik egyszer-kétszer

Alvás: még mindig rendszertelenül, de a délutáni 2 óra kezd beállni. Jobban mondva, most már legtöbbször elmondhatjuk, hogy délután aludt 2 órát, de mindig változó időpontban. Egyszer 6-kor elaludt, utána felébredt szopizni, és visszaaludt, sírás nélkül. Ez volt az egyetlen este, amikor nem sírt. Az esti sírás most csak fokozódott, egyre nehezebb megnyugtatni. Éjjel egyszer-kétszer eszik, félálomban, és alszik is vissza. Álmában sokat kacag. Olyankor olyan édes! Nem mintha máskor nem az lenne…

Ruha: végre „kidobtam” az 56-osokat, de a méretei szerint már a 62-eseket is kinőtte… A hétvégén elővettem a 68-asokat, de azért azok még nagyok rá.

Hordozó: a kendő és a babakocsi. A kendőnél ma kiderült, hogy hosszú távon nem tudom cipelni benne a gyereket. Jobban mondva a járdaszegélyekkel gyűlt meg a bajom, mert a rám kötött gyermekkel elvesztem az egyensúlyérzékem, ezért nem tudok fel-le lépni még egy fokot se…

Becenevek: Kisember, Baba, Manó, a Frodó már csak nagyon elvétve

Egészség: ma meg kapta a 3 hós oltást. A fájdalomtól felsírt, de azonnal meg is nyugodott. Sokáig gondolkodtunk a Rotarixen, de a pesti védőnő lebeszélt róla. Őszintén azt a pénzt inkább egy légzésfigyelőre költöm. Kinéztem egy pelenkára rögzíthetőt, amit kölcsönözni lehet, de még nem jártam utána teljesen. A feje koszmós lett, most olíva olajjal kenem, de a dokinő a babaolajat ajánlotta.

Képesség: átlag 3 hónapos. A fejét még nem tartja, de már majdnem. Ha hason van, és van valami ösztönző, akkor nagyon szépen emeli. Az ágyon körbefordul. Kedvenc szórakozása, ha megfogják a kezét, „felhúzza” magát ülő helyzetbe. Mostanság azon van, hogy az egész öklét bevegye a szájába. Elkezdett nyáladzani, rágni. A vállam mostanság nyálfürdőben úszkál. Még egy-két hónap az igazi fogzás, de már annak az előjele. Fáj is neki, ezért most kenegetjük neki valami krémmel.

Lányok: néha összefutnak, de még semmi. Már a fekete macskánk (ő az egyetlen hím) megcirógatta a farkával a talpát. Nem tetszett neki, csikisnek vélte. Időm még mindig nincs a kedvenceimre.

Ha már van 10 percem…

Odafenn láthattok egy „halott” linket, Lepkelány névvel. Az egész Fló ötlete volt: örökítsem meg az életem, milyen helyzetekkel találkoztam ÉN, aki „másabb”, mint a többi ember…

Elkezdtem, bele is vágtam, de rá kellett jönnöm, hogy olyan szétszórt mozaik darabkákra emlékszem csak azokból az évekből, amikre jó lenne felépíteni a történetet, amelyek nem állják meg egymagában a cselekményt.

Tökéletes példa erre a legutóbbi védőnői látogatás. Zsebi nem emeli fel a fejét olyan intenzitással, olyan magasra, mint már a többi csecsemő az ő korában, így a védőnő szerint nagy esélye van arra*, hogy a doktornő elküldje neurológiai vizsgálatra. Zebranyúlnál** olvastam, hogy Dévény- módszer most a legsikeresebb. Már akkor sikított a szívem, és amikor a védőnő Zsebit is odaküldené, akkor már hangosan is kimondtam: csak oda ne!

Olyan rossz lenne szerintem az a módszer, amit mindenki más istenít? Nem ezt mondom, de én nem tudok másképp gondolni rá, mint azzal a 3 éves szemével, akit titokban kivittek a Pető Intézet délutáni sziesztájáról, hogy elvihessenek Dévény Annához, aki ha megtudta volna, hogy a Petőbe járok, kitilt, mert a két gyógyítási elv valahol ütközik. Valahol örültem, hogy otthagyhatom a Petőt, ahová még 14 évesen is sírva mentem, pedig oda nem is köt olyan rossz élmény, mint a másikhoz.

Fájt, kimondhatatlanul fájt. Ez az érzés maradt meg, meg az, hogy teli torokból ordítok, sikítok, anyum meg már könnyes szemmel fog le. Meg egy kedves gyógytornász, aki addig volt csak szimpatikus, amíg hozzám nem ért. Az öregasszony őszes hajára, vastag keretes szemüvegére is emlékszem, de lehet, hogy erre már azért, mert többször találkoztam a képével az újságokban, vagy hallottam a hangját a tévében.

Apum arra emlékszik, hogy valami pincében volt a „tornaterem” abban az időben***, bennem csak az maradt meg, hogy a földön ültünk egy hosszú helyiségben. Mintha lettek volna többen is, de erre nem tudok megesküdni.

Ezt persze lehetne színesíteni, utána járni a szüleimnél, hogy miért is ellenzik annyira a módszert. Valószínűleg, mert én beleesem abba a 20%-ba, amit szívesen a szőnyeg alá söpörnek.

Az biztos, hogy ide a gyerkőcöt én nem! De le is telt a 10 perc….

*ha nem hozzuk fel egy hónapon belül a teljesítményét.

**igen, tényleg ezt is nála olvastam J

***25 évről van szó.

Este van, ki ki nyugalomban...

Eddig nem sok szó esett azokról a dolgokról, amiktől a terhességem idején féltem. Valahogy megoldódott mind. Legalábbis még.

Zsebi fél kilót hízott egy hét alatt, és új szokása is lett: este 6 után nem lehet vele bírni, csak úgy hozzákezd, és keservesen, fájdalmasan sír. A védőnő és a nagyszüleim is azzal jöttek, hogy nincs tejem, mert már idős (?) a hasfájós időszak kezdetéhez. Szerencsére meglátogatott a szoptatási tanácsadó, aki megnyugtatott, hogy ha délután félóra alatt négyszer beindul a reflex, ráadásul a másikból is csöpög, biztos, hogy van tejem. A múlt héten meg is mértem: 410 gramm/24 óra pisi/kaki a pelusban (mérleggel mértem).

Szóval a gyerek sír – és nem az éhségtől. Nem tudom mitől, egyszer csak rákezdi és alig lehet megnyugtatni. Megnyugtatásnak viszont nagyon jó a Bóbita és a Virágéknál ég a világ éneklése (bár amennyire én tudok énekelni…) séta közben. Valószínűleg a babó hozzászokott a hasamban a nagy kilengésű mozgáshoz, mert most is jobban viseli, ha úgy mennek vele, ahogy én (apum már kezdi megtanulni). Az elején, amíg nem jöttünk rá a megfelelő mozgásra, csak az én kezemben nyugodott meg.

A babát egyetlen egy módon tudom biztonságosan vinni: felkapom a bal (nem a jobb) vállamra. Bal kézzel tartom, jobbal tudok kapaszkodni. Így is sétáltam vele a szobában fel-alá. Vagy egy helyben toporogtam, és ráztam a csípőm. Ez ment is két-három este folyamatosan több órán keresztül. De mivel gerincferdülésem van (erről olvashattatok a császárnál), így egy idő után a még rosszabb testtartás és a 4,5 kiló súly rázogatása miatt az egyik csigolyámnál rettentően fájni kezdett. És fáj is!

Maradt az, hogy apum nyugtatgatja, én meg a holnapi 6 hetes nődokis kontrol után keresek valami jó gerincerősítő tornát…

Amennyiben fenn vagytok a híres-hírhedt közösségi oldalon, akkor van egy meglepetésem a számotokra :) 

Tejci, tejci...

Még az orra hegye is tejcis.

A tejem szépen megindult már az első pillanatban. A csecsemős nővérek csak dicsérni tudtak minket - én jól szoptatok, Zsebi szopó reflexe pedig kitűnő.

A tejem pedig állandóan folyt. Az egyikből szoptatok, a másikból csöpög (még mindig gyakori). Zsebi meg is szokta, hogy csak tátognia kell, a tej magától belecsöppen a szájába, amit erőfeszítés nélkül lenyelhet. Így hízott az első hónapban cirka 1 kilót.

Egyik héten (éppen 2 hetes volt a lelkem) éjjel arra ébredtem, hogy ráz a hideg. Lázas voltam, a jobb mellem pedig kemény, mint a kő. A melltartóm pedig csurom "víz" és jéghideg. Első pillanatban arra gondoltam, hogy eláztam és a kifolyt tejem miatt megfáztam.  Jó felé tapogatóztam, de a védőnő felvilágosított, hogy begyulladt a mellem, mert az egyik tejcsatornám elzáródott. 

Beszéltem az egyik szoptatós tanácsadóval, aki azt tanácsolta, hogy ilyenkor a legjobb:

• meleg zuhanyt vegyek, és alatta fejjek
• fejjek ezerrel
• Zsebit szoptassam állandóan
• körkörösen masszírozzam a csomót (mert az is alakult a mellemben)
• hónaljtartásban szoptassak
• farkasmód (a gyerek hanyatt, én négykézláb felette)
• feküdjek hanyatt, Zsebi pedig hason rajtam - ez vált be a legjobban. 

Általában 1-2 nap elég ilyenkor, de nekem kellett 4 nap, hogy a csomó és a fájdalom elmúljon, de elmúlt. Kaptam még egy erősebb, elektromos mellszívót, amit azóta is imádok. Sokkal könnyebb vele, mint a sima kézi...

Most pedig az a félelmem, hogy kevés a tejem. Ez onnan jött, hogy Zsebi majd' egy hete minden délután "hisztizik", és le sem akar szállni a cickóról. Illetve már nem csöpög annyira, már nem duzzadt annyira és már nem szokott fájni. De továbbra is vallom, hogy az egész fejben dől el, így tudom, hogy pont annyi tejem van, amennyi a Manócskának kell. Inkább ráteszem 10 percenként a mellemre, egész délután ülök felette, de amíg megoldható (remélem, még egy évig biztosan), szoptatni fogom.

Egyébként Zsebi mérési adatai:

• szülési: 2995 gramm
• visszaesési: 2750 gramm
• egy hónapos(30 napos): 3825 gramm
• ma (32 napos - ruhában, a többinél meztelen volt): 4030 gramm 

Egyébként nem tudom, hogy mikor lesz időm hosszabb bejegyzést kreálni...

Védőnő az otthonunkban

A decemberi ünnepek miatt a védőnőm most először látogatott el hozzánk „környezeti tanulmányt” tenni. Már az első találkozáskor ebbe a lakásba voltam bejelentve, így próbáltam addig húzni-halasztani a dolgot, amíg valóban elfoglaljuk az új birodalmunkat. A múlt heti dobozhalmok délutánra teljesen eltűntek, igaz, néhányukat csak „behánytuk” egy-egy üres szekrénybe, mert időnk nem akadt a szétválogatásukra. Két dolgot viszont úgy eltűntettünk, hogy valószínűleg már meg sem lesznek: Mr. Férfi skót whiskys poharát és az én 5.000 forintos 2013-as naptáramat.*

A 14 órai randevú helyett lett 16 órás teadélután, amit senki sem bánt, mert így legalább nyugodtan megebédelhettem a nagyszüleim társaságában, akik nálunk időztek néhány napot.** A farkcsonttörés(?) miatt nem szívesen lépcsőzöm, gondolom, sejtitek miért, így papi ment le a hölgy elé a kapuba.

Jó döntés volt azután vendégül látni, hogy már ténylegesen „belaktuk” a lakást, mert nagyon tetszett neki. Édes, kis lakásnak találta, ami tökéletes lesz a gyermeknevelésre. Azt nem részletezte, miért, de nem is voltam rá nagyon kíváncsi, így is hízott a májam a büszkeségtől. Mivel a nagyszüleimmel egy korosztály, én háttérbe szorultam, a süteménykészítés előkelőbb helyett foglalt el, mint az én fiúm a hasamban. Azért az egy óra alatt, amíg itt volt előkerült a kiskönyv, a leleteim és néhány jó tanács:

·                Mint mostanság a legtöbb védőnő, ő is szoptatáspárti (aminek nagyon is örülök). Szerinte minden az agyban dől el, ha már most mondogatom magamnak, hogy sikerülni fog, akkor nem lesz semmi baj. Bár én már 6 hónapos korától szeretném hozzátáplálni, ő a 2 éves szoptatást preferálja.

·                A jelen orvosi állás szerint a csecsemőket nem szabad hason altatni a bölcsőhalál miatt. Viszont régen is letették úgy az asszonyok a babáikat, sőt a gyerekek nyugodtabbak abban a testhelyzetben. De ő ezt akkor sem tanácsolhatja! Ennek ellenére a második hónaptól fogva, ha ébren van a baba, ajánlott hasra tenni – természetesen felügyelet mellett –, hogy a gerince a megfelelőképpen erősödjön.

·                Én még nem vettem igazán semmit se Zsebi Babának. Kicsit aggódtam, hogy el vagyok késve, de megnyugtatott, hogy elég a 30. hét után elkezdeni a fontosabb dolgokat, a többi pedig úgyis jön magától a gyerek igényeinek megfelelően. Amit ajánlott, hogy szülés előtt szerezzünk be 6-7 bodyt (2-3 méretben, mert nem tudni, mekkora lesz az a baba)***, 12-15 darab textilpelenkát büfiztetéshez (a bukást ne fogom használni!) és egyebekhez, mivel tavaszi baba lesz, egy kis sapka sem árthat (brrrr… majd kap valami csini kis satyót). Arra már nem kérdeztem rá, hogy kell-e a tiszta vadonatúj ruhákat is mosni/vasalni, mert tuti, hogy a nagyimmal értett volna egyet (jó, ha kivan).

·                A baba körmét 2 hetesen már lehet vágni kisollóval. Nem szereti a kesztyűket, szerinte jó, ha a baba már az első pillanatban ismerkedhet a kezecskéivel. Ha nagyon kikarmolná magát, akkor esetleg, de az apró felszíni sérülésektől nem kell tartani (hihi, nekem a minap sikerült a kezemet véresre karmolnom úgy, hogy észre sem vettem).

·                Ami még nagyon fontos, hogy a 36. hét környékén mindenképp csináltatassak kenetvizsgálatot, mert ha véletlenül valami alattomos fertőzésem lenne, az szülési rendellenességet is okozhat a babámnál. Brr, pedig ezt mindig el akartam sumákolni, főleg azok után, hogy már az intimterületen nem tudok szőrteleníteni.

Emellett megmértem a súlyom (a saját digitális mérlegünkkel, ami mindig mást és mást mutat): 58 kiló vagyok a 27. hét +1 napján. Nem tudom, hogy ez jó, vagy már rossz. A védőnő szerint normális, sőt tetszett neki, ahogy gömbölyödik a hasam.

*Helyette este kaptam egy másikat Mr. Férfitől.

**igen, ők segítettek most pakolni. Papi szerint tökéletes diktátor lennék, parancsolgatni-ugráltatni már nagyon jól tudok. J

***van már 3 tüneményes J

Védőnőnél

Végre elérkezett a pillanat, amikor mehettem a kiskönyvemért. Telefonomon megnéztem, hová kell mennem érte, és kiderült, hogy a szomszédos útra. Persze, pont az utca másik végén volt, és semmilyen tömegközlekedés nem jár arra. Végül is ez nem lett volna baj, sőt! Legalább sétálok egyet a még jó időben. A lakásunkban kivételesen jó idő volt, nem is gondoltam arra, hogy odakinn viszont fúj a szél.

A nap nagy kérdése pedig az volt, hogy mit vegyek fel, milyen vizsgálatokra számíthatok? Vizeletet raktam be a táskámba, mert otthon mégiscsak könnyebb pisilni, mint egy vadidegen, kitudjamilyen vécében…  Nadrágot választottam, mivel azt úgysem kell levenni, akármilyen vizsgálat vár rám, de a felsőm, már fontosabb kérdés volt: ujjatlan legyen, hogy megmérhessék a vérnyomásom, kicsit bővebb, hogy könnyedén a hasamhoz férhessenek – ezért a Nice-ben vásárolt kis könnyed, nyári topomra esett a választásom, melyre a Fiatal Lánytól kapott hosszú (majdnem földig érő), kötött kardigánomat húztam. S mivel nem gondoltam a szélre, kabátot nem vittem magammal, amit már a kapuban megbántam, de már nem volt időm visszaugrani érte.

Megtehettem volna, mert elég gyorsan megtaláltam, még úgy is, hogy a recepciós (a kartonozó) telefonálás után tudott csak útbaigazítani. 3 percet késtem, de nem volt gond, mert még előttem egy fiatal – kisebbségi – pár várakozott.  Pár percen belül végre bejutottak, én pedig leültem és malmoztam: Foursquare, SMS Mr. Férfinek, Facebook checkolás, és hatalmas kiabálás – a védőnő irodájából, majd az ajtóból. Negyed óra csúszás, amihez az én 3 percem ugye semmiség!

Behívott, leültetett, és elmesélte az előttem kiabáló kismama történetét: a lány az unokája lehetne, már 3 gyermeket adott árvaházba, azokat is ő (a védőnő) vitette el, mert az „apa” csak otthagyta a védőnő-szolgálat előtt. Ha már többször szült, olyan kérdésekre már nem fog válaszolni, hogy drogozik-e, fogyaszt-e alkoholt, mert ez diszkrimináció – ennek ellenére mindkettőre igen lett volna az őszinte válasza, most jöttek ki a pasijával, aki egyébként az utcán futtatta, az elvonóról. S most már 28 hetes terhes, ugyan mi lesz ebből a gyerekből? Eggyel több utcatöltelék…

Ne ijedjek meg, tőlem is meg fogja kérdezni ezeket a kérdéseket, hiszen kötelessége… Negyedórát késtünk, így most nem méri meg a vérnyomásom, mennyi szokott lenni? 120/70. Jó! Az nagyon jó! Kiló? 53. Mikor mérte meg? Néhány nappal ezelőtt. Jó, beírom.

S jött még félórás kérdés-felelet, végezetül kaptam sok-sok prospektust, apás könyvet, 3 CD-t egy-egy trimeszterről, nézzek szüléseket, azt mondják jót tesz, a kezembe nyomta a kiskönyvemet, s megbeszéltük, hogy majd 2-3 héttel később meglátogat a saját otthonomban.

Amivel az a baj, hogy a szomszéd utcába vagyok anyumhoz bejelentve, és nem helyesbítettem, hogy én nem is ott lakom. Szóval ha jön, akkor anyumhoz – ahol viszont mindig rend van, és nincsenek ott a lányok (akiket nem tagadtam, amikor a toxoplasmát kérdezte).

Elküldött még vérvételre, fogászatra, belgyógyászhoz – mindezt a háziorvosnak kellene felírnia, legalábbis szerinte, mert a dokim visszairányított a nődokimhoz. Így most van egy félig kitöltött kiskönyvem, amiben elírták a nevem Veronkára (végül is majdnem Viveca…), és még senki meg nem vizsgált. Majd szerdán kérek beutalókat a nődokimtól, és rákérdezek a terhestornára is (fontos, mert a csípőm mostanság mindig becsípődik, és olyankor alig tudok lábra állni).

Szerda és látni fogom Printyőt <3