Ahogy sejteni
lehetett, a lengőbordája még nem lejátszott meccs. A hét eltelt, de a pukli
továbbra is ott van, sőt mintha nagyobbodna – megnyugtatok mindenkit, hogy ez
csak az aggódó anyai szemnek tűnik úgy –, így inkább elvittem még egyszer
orvoshoz.
Most itthon
vagyunk, így az itteni védőnőt – aki ráadásul Mr. Férfi védőnője is volt – hívtam,
hátha tud egy jó gyerekorvost itt is. Be is rendelt azonnal, és megmutatta az
itteni gyerekorvosnak. Aranyos, idősödő nő, aki megnyomkodta a bordáját.
Egyáltalán nem gondol csípésre, bár azt sem zárta ki, hogy meg is csípte
valami. Azt mondta, hogy valószínűleg egy porcdarab áll ki, mert most
csontosodnak össze a bordák, és csak egy alkati kérdés, hogy ott kijjebb áll.
Rákérdeztem, hogy ez örökre így marad-e, mert akárhogy is nézzük, eddig nem
volt ott neki, mire azt a választ kaptam, hogy majd az izmok elrejtik. Szóval
ne aggódjak, de ha mégis szeretném magam megnyugtatni, majd vigyem el a Heim
Pál kórház sebészetére, majd ott megmondják, mi a további teendő. De ráér még!
Hazafelé
felhívtam Mr. Férfit, aki azt tanácsolta, hogy ne várjunk semmire, vigyem el
most, ha úgyis itt vagyunk a városban. Apummal is beszéltem, de szerinte
felesleges, majd elmúlik. Kivételesen anyum is biztatott, hogy vigyem csak el,
nyugtassam meg magam. Ezen meglepődtem, mert szerinte paramami vagyok.
Otthon megnéztem
neten, hol is van pontosan (körülbelülre tudtam csak). Papával vittem el a
kórházba, mert ugyan vezettem már a városban, de még mindig nagynak bizonyul számomra
a forgalom, főleg, ha még nem is jártam arra. Kicsit eltévedtünk, mert nem
tudtam, hogyan hívják az egyik körutat, jobban mondva azt hittem, máshogy, így
bekavartam, de azért épségben megérkeztünk. Közben Zseb be is aludt.
Persze, először
még máshová is mentünk – rendelőintézetbe –, ahonnan átküldtek a szomszédos
ajtóhoz, a sürgősségire. Bejelentkeztem a recepción*. Leültettek a bejáratnál,
ahol mesefigurák voltak a falon, s őrölt kávét lehetett inni egy automatából. A
gyerekek „vidáman” játszadoztak, amíg várakoztak. Kértem egy kávét, de már nem
volt időm meginni, mert szólították is Zsebet. Itt nem csak egy szám a gyerek,
hanem névre szólóan hívták be a vizsgálóba. Papa meg is lepődött, nem esett le
neki azonnal a tantusz, amikor meghallotta Zseb teljes nevét. Egy fotocellás
ajtón kellett bemennünk egy tágas folyosószerűségre – mint a mozitermek a
plázákban úgy nyíltak innen a vizsgálók. A legelsőbe hívtak, így azonnal
fordulhattam is jobbra a babakocsiba, amiben továbbra is aludt a gyerkőc.
- Tegye a
vizsgálóra anyuka…
Ettől az anyuka
szótól még mindig megborzongok. Kicsit csodákoztam, hogy amíg a gyereket
felpakoltam a babakocsiból az „ágyra”, addig az orvos tovább üldögélt a székén,
meg azt is, hogy max. rámosolygott, nem igazán beszélt a négy hónaposomhoz. Ő
is úgy véli, hogy alkati kérdés, de azért elküldött minket ultrahangra, hogy
kizárhassák, hogy bármi is nyomja odabentről a csontocskát. Jövő péntekre
kaptunk időpontot. A papírjára azért egy későbbi mellkas röntgent is ráírtak.
Nem tudom, hány hónapos kortól lehet röntgenezni a piciket…
*mintha szálloda lenne, nem?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése