Mostanság nem nagyon tudok miről
írni. Nem mintha Zseb nem fejlődne, nem lenne a világ legaranyosabb gyerkőce.
Csomó mindent tud, produkál. Mégis ha írnék magamról írnék, az álmaimról, a
vágyaimról, de azokról mégsem. Nem is olyan régen megfogadtam, hogy a lehető
legcsekélyebb mértékben fogok írni most már magamról. Első körben sem akartam,
ez a blog Zsebié volt már akkor is, amikor még csak a gondolataimban volt. Csaj
róla szerettem volna írni, de valahogy a végén már a saját problémáimat
öntöttem írásba, hátha ez segít. Valahol segített, de valahol más emberek
lelkivilágába is beletiportam, így inkább továbbra is megtartom magamnak, vagy
gimis szokásomhoz híven előveszek egy füzetet és naplót kezdek. Lehet, hogy ez
lenne a legjobb…
Egyébként Zseb most a földön
fekszik hanyatt fekvésben. A feje úgy kicsavarva, mint születésekor. Merev
gerinc, hátravetett fej, láb felhúzva. Nyugi, semmi baja, csak tévét néz. Ez
lett az új szórakozása. A tévé már a szopiról is el tudja vonni a figyelmét.
Bent voltunk nagyimnál, amikor megpróbáltam cicire tenni, de az ő figyelmét el
sem lehetett terelni a képernyőről. Le kellett kapcsolnunk ahhoz, hogy végre
rám figyeljen.
Szerencse, hogy még nem fogja fel
–ráadásul remélem – a látottakat, így nem kell nagyon odafigyelni, mit néz
mellette az ember. Csak legyen mozgékony és színes.
Nem örülök neki! Sosem akartam,
hogy a gyerek tévézzen. Bár ahhoz nekem sem kellene. Sőt nem kellene azt
látnia, hogy legtöbbször az anyja-apja a monitort bámulja. Pedig ez van…
Egymásnak háttal ülünk, síri csendben, csak a gyerek gagyogását hallani, és
vagy olvasunk, vagy másokkal chatelünk. De ez már megint más történet, amiről
nem írok.
En nagyon szivesen olvastam rolad!!!!
VálaszTörlésKöszönöm! Viszont megkaptam, hogy olyankor csak panaszkodom, s kibeszélem a magánéletünket...
VálaszTörlés