Hogyan közlekedünk kettesben Zsebbel?

Hétfőn kiderült: jó páros vagyunk Zsebbel!

Mr. Férfi csak hétfő reggel ment tovább. A vonatállomásra mi vittük ki Zsebbel. Ekkor még könnyű dolgunk volt, mert Mr. Férfi berakta az autóba Mamót. Szépen, precízen be is kötötte, a gyerek egy játék zsiráfot harapdált. 

A következő úti célunk az Okmányiroda volt, hogy Zsebnek készíttessünk egy személyi igazolványt. Mr. Férfi talált egy párizsi utat decemberre, de ahhoz, hogy külföldre menjünk, kell a mamónak is egy irat. Nem szóltam senkinek, nem akartam, hogy segítsenek. Ennek ellenére apum odatelefonált, de már későn, akkora szinte végeztünk. Viszont ne haladjunk olyan gyorsan!

Megálltam a bejáratnál. A mozgássérült parkolót elfoglalták, de volt még mellette pont annyi hely, hogy a mi, drága KIÁNK is elfért. Zsebet kivéve a hordozóból, az autónak dőlve magamra kötöttem a karikás kendőmmel. Napközben többször is megcsináltuk, de most sikerült a lehető legjobban! Többen kérdezték, hogy segítsenek-e, de mindenkit elutasítottam. Sőt a liftet sem használtam, ami mellett parkoltam, inkább kapaszkodva a lépcsőt választottam. A babó mellett még vinnem kellett a táskám és egy mappát, amiben a gyerkőc papírjait gyűjtöm. Zseb mindenáron meg akarta szerezni hol az egyiket, hol a másikat. Sokan voltak benn, de pont annál az ablaknál senki sem állt, ahol a személyi, lakcím, útlevél intézését tüntették fel. Igen ám, mégsem oda kellet elsőként menni, mert még fotózkodni is kell a manónak. Az első ablakhoz küldtek, de a számozás 15-től kezdődött, ott viszont rengetegen várakoztak. Inkább kimentem megkérdezni a recepciót, hol intézik a kisbabáknak a személyit, de onnan visszaküldtek ahhoz az ügyintézőhöz, akinél voltam. Zseb még ekkor vigyorgott, tetszett neki, hogy a derekamra - inkább kicsit elől, mint teljesen oldalt - van kötve. 

A sornál kedvesek voltak az emberek, Zsebre hivatkozva előre engedtek. Az ő papírjait könnyen elővettem, viszont a mappát tartva, Zsebbel féloldalasan a pénztárcámban alig találtam meg az én irataimat. A személyim helyett a jogosítványomat adtam oda, amire megkérdezték, hogy a személyim lejárt-e. Nem, csak nem találom...

A fotó készítésénél segítettek. A cuccom leraktam egy kis padkára a fotózó fülkében, ott egyensúlyozott a mappán a táska, én meg imádkoztam, hogy le ne essen. Zsebet kiszedtem a kendőből, majd a széket felemelve az ölembe vettem. Egy hölgy fehér lapot tett közénk, hogy az én fáradtságtól beesett arcom ne látszódjon. Három próbálkozásra sikerült a fentebbi kép. Channah a Facebookon azt írta, hogy "végre valaki, aki nem bűnözőnek néz ki a személyijén". :)

Visszakötni már nem ment olyan jól: a vállamnál összecsúszott a kendő, nem jól húztam meg, így a végére nagyon megfájdult a nyakizmom... Ezért is kifelé lifttel mentem.

Zseb már az autóban ült, amikor nagypapám odaért. Aggódott, ezért titokban meg akarta nézni, hogy boldogulok. Elkésett, mert már végeztem. Így nem volt más tennivalója, mint beülni az autóba, és élvezni, hogy hazaviszem.Úgyis hozzájuk akartam menni kávézni. 

A bejárati ajtajuknál van 2 lépcsőfok. Ha nincs nálam semmi nehéz, ha nem magas sarkúban vagyok, könnyedén fel-lerohanok rajta, de Zsebbel egyáltalán nem mertem még megkockáztatni. Ilyenkor mindig felhívom őket, hogy jöjjenek le értünk. 

Fél órám volt meginni azt a fahéjas lattémat, amit csak nagypapám tud elkészíteni, mert fél 10-re megbeszéltük Juli18-cal, hogy elmegyünk a védőnőnkhöz. Neki még egy utolsó megjelenése volt szülés előtt, nekem meg receptet kellett kérnem. Mivel Jui18 éppen a 9. hónapban van, így nem kérhettem meg Zseb cipelésére, muszáj volt megint magamra kötni. A védőnőnél a lépcső korlátja nem éppen felhasználó barát, sőt van még egy különálló lépcsőfok is, ahol nincs kapaszkodó: muszáj volt Juli18-ba kapaszkodnom. Valószínűleg fáradt voltam, mert egyre nehezebben ment a gyerek cipelése. 

Zseb is elálmosodott, ha bekerült az autóba, mindig elaludt. Ráadásul még beültünk enni egy sajtrolót a város legújabb cukrászdájában. Éppen egy barista tanította be a dolgozókat. Nem bírtam megállni, hogy ne kérjek egy lattét. ;)

Kávézás közben Zseb szopizott, majd bealudt. Amennyire féltem a kezdetekben, hogy nincs tejem, annyira van még most is. Az egyikből eszik, a másikból a mai napig csöpög. Volt melltartóbetétem (igaz, elcsúszott), de még a vastag téli pulcsimon is átütött a tej. Mamóm bealudt, de muszáj volt felébresztenem, mert nem maradhattunk olyan sokáig. 

Vissza nagyimékhoz, majd ebéd után nagyim nővéréhez. Nagyim nem akarta, hogy bemenjünk, ő már küldött volna haza:

  - Ne menjél már! Majd holnap bemész hozzá! 

- Jó, akkor holnap. 

- Akkor felhívom, hogy nem mész. 

- Ne, ne hívd!

Persze, hogy bementem. Zseb rám kötve. Befelé nem is volt gond, de mikor látta nagyim nővére, hogyan kötöm magamra, már mindjárt sopánkodni kezdett. Jaj, nem bírod! Jaj, le fog esni! Jaj, el fogsz vele esni! Oké, nem kötöttem fel helyesen, de azért mégiscsak!

Itthon ütköztem egyedül akadályba. Bejönni az autótól még ment. Na de itthon nem tudtam letenni a gyereket, hogy levetkőzhessek és felvihessem az emeletre. A földszinten csak az Ikeás etetőszék volt, de abba nem tudom berakni. Jobban mondva igazán még nem próbáltam, hogy sikerül-e, de nem akkor akartam, amikor egyedül voltunk itthon. Sáros bakancsban (nagyim előtt sár volt), kabátban felbaktattam az emeletre, a gyereket kabátostul leraktam a babakarámba, majd lementem levetkőzni, és végül levetkőztettem a már síró gyermekem. Zsebnek nem tetszett, hogy leraktam a földre... Annyira nem, hogy egész délután ott kellett mellette feküdnöm, mert egyedül nem maradt el... Eljátszott magának, írhattam mellette, de nem hagyhattam ott, nem állhattam fel mellőle.


Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!