Ha a mami sír....

Zseb a habtapin játszott (a kép egy kicsit csalóka, mert nem éppen akkor készült), de megunta, és jelezte, hogy nem sokáig fog már megmaradni, vegyem fel. Odaálltam mellé (mondom, nem volt hozzá semmi közeli, és még nem mászik, csak gurul...), behajlított térddel lehajoltam hozzá, megfogtam a hónaljánál, és megpróbáltam felemelni. A térdem magasságáig ment is, amire mint ilyenkor, most is ráültettem, de valami miatt (gondolom a 8,5 kilójának köszönhetően...) nem tudtam egyensúlyba hozni magam, és ha felálltam volna, tuti, hátra esem... Ezért megpróbáltam szép lassan visszahelyezni a földre, de pont abban a testhelyzetben voltam, hogy ahogy előredőltem, ment az egész testem is. A végén nem sikerült olyan egyenletesen földet érnünk, mint ahogy kellett szerettem volna. Zseb kézfeje kicsit visszafordult, én meg rátérdeltem.

Ahogy felfogtam, nem sikerült felemelnem, ráadásul még fájdalmat is okozhattam neki, olyan rosszul éreztem magam, hogy magamhoz szorítottam a pici fiúm, ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj... kántáltam, miközben sírni kezdtem.

Szegény Zseb észre sem vette az "esést", azt sem, hogy rátehénkedtem a kezére, de azt igen, hogy sírok. Amint meghallotta, hogy sírni kezdtem, hatalmas ordításba kezdett, mintha legalább eltört volna valamije.

Nem tudtam megnyugtatni, nem tudtam felállni sem vele, mégis valamit ki kellett találnom. Abbahagytam a sírást - Zseb nem,  megtöröltem a szemem, rámosolyogtam, és a bal kezemmel magamhoz öleltem a síró, rúgkapáló gyereket, miközben négykézláb odacsúsztam a kanapéhoz. Egy kézzel, a gyerekkel az ölemben még mindig nem tudtam volna felállni, így megint leraktam a földre, amitől még inkább sírt. De nem volt mit tenni, őt a parkettán hagyva leültem a kanapéra, és végre - most már biztonságosan - előredőlhettem, hogy valóban felvegyem. 

A cicin - még remegve egy kicsit - nyugodott meg...