Az előző posztot később olvashatjátok, mint ezt, mert ugyan elkezdtem a holland beszámolót, de még nem fejeztem be. Ezt pedig muszáj kiírnom magamból!
Sikerült!
A gyógyszerek hatottak, volt peteérésem, Mr. Férfi pedig megtermékenyített. Gondoltam kedden.
Az egész a holland úton kezdődött, éppen azon a héten kellett volna menstruálnom. Pontban a 27. Ciklusnapomon pecsételni kezdtem, ami éppen egy teljes hétig tartott. De úgy képzeljétek, hogy egy tisztasági betét egy egész álló napra elég volt, sőt néha sok is.
Vittem magammal egy Qupido 10-es tesztet, hátha mégsem jön meg rendesen, és talán megcsinálom utolsó nap reggelén, és Mr. Férfinek odakintről ez lesz az ajándékom. Végül nem teszteltem, de vettem egy édes pirinyó (24-es méretű) fapapucsot, amit majd akkor adok át Mr. Férfinek, ha éppen megmondom, hogy kisbabánk lesz. Ez az ötlet egyébként onnan jött, hogy még Skóciában eldöntöttem, minden utamon veszek valamit a gyereknek, ami persze itt az utolsó nap jutott eszembe. J
Mire véget ért a nyaralásunk, a pecsételés is abbamaradt, így egyre jobban duruzsolt egy hang a fülemben, hogy teszteljek. Délután volt, mit veszíthetek, maximum másnap elmegyek a nődokimhoz, hogy baj van: nem jött meg a menstruációm, de gyereket sem várok.
Vártam és vártam, már fel is adtam. Tettem-vettem, de azért az órát lestem, és az utolsó perc után eggyel megnéztem ismét a tesztet. Pozitív lett (erről Ti is meggyőződhettek a képen).
Nem, nem hiszem el! De igen, hihetek a szememnek! Most mit csináljak? Nem akartam még senkinek sem elmondani, beleélni magam sem akartam, de ott volt a kezemben a bizonyíték… Nitát hívtam, ő az, aki nem néz hülyének, és nem hűti le lelkesedésem.
Kértem, vegyen egy másik tesztet nekem (kettő mégiscsak biztosabb, mint egy).Gabrielt hozott (25-ös), de az előző pisimet automatikusan kiöntöttem, utána meg nem tudtam pisilni. Ezért sok-sok teát ittam (fehéret, mert egy oldalon azt olvastam, az nem árt a babának), mire sikerült és másodjára is tesztelhettem.
Persze a számtalan bögre teától hígult a vizeletem (ha tesztelsz, előtte ne igyál!), így alighogy pislákolt rajta az a második csík. De azért én láttam!
Nem tudtam magamban tartani, Nita után muszáj volt anyummal is beszélnem. Örült, de óvatosságra intett: ne éljem bele magam és még ne mondjam el Mr. Férfinek. Hiba volt! Legalább ő is örülhetett volna néhány napig L
Két napig a fellegekben jártam. Állandóan hányingerem volt, a saját parfümöm illatától rosszul voltam (talán csak beképzeltem, talán nem, sosem fogom megtudni, de nem is akarom).
Szerda délután ugyan csináltam még egy Quipido-t, ami ugyanolyan, vagy még halványabb volt, mint a Gabriel, de tudtam, hogy bennem van a picuri. Nődokimnak nem szóltam, még korainak tartottam, mert még az ultrahangon ilyen korai stádiumban nem mutatja ki a babucit (legalább 6 hetesnek kell lennie, de jó esetben 8). Hiba volt ez is!
Csütörtökön történt valami. Talán az volt a baj, hogy szerdán füstölt lazacos sushit ettem, és csak másnap olvastam, hogy nyers húst ne együnk terhesség elején. Vagy éppen azt szúrtam el, hogy hányingerre ittam egy pohár kamillateát, mert arra gondoltam, hogy fekete teát nem iszom, abban van koffein, a fehér teám elfogyott, gyümölcsteát nem szeretem, a kamillát meg ajánlják mindenre (persze azt is csak utána olvastam, hogy ugyan teát ihatunk, de gyógynövényeset ne, illetve a kamilla is veszélyes az első három hónapban – azt, hogy miért, nem találtam sehol se).
Emellett nem bírtam tovább, megmutattam a tesztet Mr. Férfinek. A cipőcskét anyumnál hagytam, nehogy idő előtt meglássák, így csak a kis ékszeres doboznak használt bentó dobozomban rejlő két csíkot tudtam előhúzni.
- Mikortól lesz biztos? – kérdezte még óvatosan.
- Jövő héten megyek a nődokimhoz, utána…
Lassan bízni kezdett benne, simogatta, puszit nyomot a hasamra, a lelkemre kötötte, hogy még jobban vigyázzak magamra, ne igyak kávét. Örült neki, boldog volt.
Mivel mindenhol azt olvastam, hogy terhesen is lehet szeretkezni, ha a kismama is úgy kívánja, így nem is gondoltam arra, hogy ne. Mr. Férfi óvatosabb lett volna, ő többször is megkérdezte, hogy a babának nem ártunk. Talán hallgatnom kellett volna rá…?
Már ezen az estén éreztem a hasam. Szúrt, kicsit görcsölt… Talán éppen emiatt mondtam el Mr. Férfinek, bár akkor még ezen nem gondolkodtam…
Másnap reggelre sem múlt el a fájdalom, de mellé még vérezni is kezdtem. Megijedtem. Azonnal hívtam a nődokimat, aki ugyan szabadságon volt, de beküldött az István kórházba egy azonnali ultrahangra, nehogy méhen kívüli terhes legyek. Hívtam a főnökömet, aki ugyan nem örült neki, de elengedett (másfélórát késtem), anyumat, hogy vigyen el, mert ő már többször volt ott, míg én sosem. Régen volt egy betegfelvételi, ahol tájékoztattak és elirányítottak a megfelelő helyre, viszont most a helyén zárójelentés kiállítás történt, és semmit se mondtak. Egy helyes, fiatal orvos is csak annyit mondott, hogy üljünk le. De hová? Reménykedtünk benne, hogy ő még nem fásult bele a dolgokba, dehogynem! Sőt jobban, mint bárki más!
Félóra járkálás után végre leültettek egy ajtó elé, ahol azt olvashattuk, hogy 9-kor kezdődik a rendelés. Már félkilencre járt az idő, így reménykedtem benne, hogy egy óra alatt vissza is érek a melóhelyemre.
Közben jött a többi kismama is ultrahangra. Volt egy mindennapos, akinek viszont olyan pici hasa volt, amilyet én mindig is szeretnék! Az még elviselhető, nem dudorodik ki annyira, édes, szép. Irigylésre méltó! Jött egy másik, aki még csak félidőben volt a második gyerekével. A szülésről mesélt, ami igencsak fájdalmasra sikerült neki. Nem akart ő senkit sem megijeszteni, de mi többiek azért sápadoztunk. Viszont erőt meríthettem belőle, mert ő is görcsölt és pecsételt. A harmadik végül elbizonytalanított: „akkor még nem is biztos?!”
A doki majd’ negyvenöt percet késett (egy óra alatt nem érek vissza!), és én voltam a második. Feküdjek le. Emeljem fel a csípőm. Ne, ne üljek fel, bár ha így könnyebb… húzzam le a nadrágot bokáig. Mi van???? Vérzek és még nem is epiláltam, hiszen reggel volt ennél nagyobb bajom is!! De méhen kívüli terhesség veszélyekor mindig hüvelyi ultrahangot csinálnak. Nem fog fájni… Mintha engem most éppen ez érdekelt volna!
Az eredmény: méhen kívüli terhesség kizárva, a méhen belülit nem cáfolta, de nem is erősítette meg. A képen viszont mutatott egy fekete foltot, ami a baba lehetett. A zárójelentésen azt olvastam, hogy 12 mm-es ovarium (amire azt hittem, hogy már a baba akkora, pedig az ovarium jelentése nem más, mint petefészek). Javasolta, hogy hétfőn menjek el egy ßhcg vérvételre, ami biztosabban kimutatja a terhességet. Nem került rá sor!
Délután a mosdóban észlelhettem, hogy a barnázásom erősebb lett, elment a babám. Nem tudtam magamban tartani, zokogni kezdtem. A mosdóban kisírtam magam, de a későbbiekben is potyogott a könnyem. Hívtam anyum és Mr. Férfit. Örültem, hogy végre tegnap elmondhattam neki, és most támaszkodhatok rá.
Hazaérve már nem tudtam semennyire kontrolálni a sírásom. Anyum szerint még van esély, de felhívtam a nődokim, aki szerint is kisterhes voltam, ami most megy el. Adott ugyan esélyt a megmaradásra, de olyan fiatal, hogy ilyenkor általában elmegy.
Próbáltam pozitívan látni a világot: pecsételek, de a baba erős, élni akar, megmarad… Nem nagyon ment, csak sírtam és sírtam. És amikor arra gondoltam, hogy kisbabám van, éreztem, ahogy folyik belőlem a vér.
Aznap délután csak feküdtem, hátha… Felkeltem, de akkor már késő volt: ömlött belőlem a vér. Mire leértem a fürdőszobába, mindent összevéreztem. A combom, a lépcsőt, a bugyim, mindent. Ha eddig sírtam, most zokogtam. Tudtam, hogy most már egy szem remény sincs. Hogyan is lenne, ha üveggolyó nagyságú alvadt vér hagyta el a testem. A placentát képzeltem mindig el így, borvörös, nyúlós valami.
Végem volt, bár mindenki vigasztalt, hogy majd legközelebb megmarad; fogjam fel úgy, hogy ez bizonyosság arra, hogy képes vagyok teherbe esni. Tudom, tudom, de a szívem megszakadt…
Közben Mr. Férfi múzeumokat látogatott a Múzeumok éjszakáján. Hívott magával, de inkább hazajöttem, nem éreztem úgy magam, mint aki mozogni képes. Az első „jó” döntésem volt a héten, mert ha az utcán ér a vérzés, sehová se tudtam volna menekülni.
Jöttek mamáék, végre nekik is elmondhattam. Igaz, más választásom nem akadt, mivel látták, hogy sírtam, és valótlant nem szerettem volna állítani.
A legnehezebb pillanat Mr. Férfinek elmondani volt. Éppen az Iparművészetiben volt, amikor hívtam. Hallottam a hangján, hogy lesújtotta a hír, még ő is bizakodott.
- Biztos? Hány százalék esélyt mondott a nődokid? Sajnálom…
A szívem szakadt meg a következő mondatánál:
- Anyuméknak nem mondtam el…
Jobb is. Lehet, hogy senkinek nem kellett volna szólnom! Hány nő van, aki nem is sejti, hogy elment a babája. Én viszont azóta nem találom a helyem. Sírás kerülget, még mindig a tüneteket keresem. Pedig már nincs. A hányinger, az érzékenység a szagokra, mind elmúlt, a mellem ugyan még feszül, de az szokott az utóbbi menstruációim alatt. De az érzés, hogy baba növekszik bennem, nem akar múlni, pedig az eszem tudja, hogy már nem…
