Firenze 1 évessel

Indulás: Budapest

Célállomás: Firenze, Hotel Londra

Kilométer: 950 km 

Utazási eszköz: Kia C'eed

Fő: 3 felnőtt (apum, a gyerek apja és én), illetve a majd' 1 évesem (egy hét választotta el a születésnapjától)

Időtartam: 5 nap, 4 éjszaka (csütörtöktől hétfőig)

Reggel indultunk, olyan fél 7 felé, mert a szállodai szobát délután lehetett csak elfoglalni. Talán rossz döntés volt a nappali utazás, mert a Manó ugyan beült a gyerekülésbe (Cybex), sőt órákat is elvolt benne - aludt -, mégis utána nem maradt el benne. Vagy végigordította volna az utat, vagy - szabálytalanul - kivettem, és mellre raktam. Sosem törődtem a szabályokkal... Felelőtlenség, talán, viszont így a gyerkőc a mellemen végigaludta azt a majd' 11 órát, amit megállásokkal egyetemben az autóban töltött.

A szállodában egy háromágyas (francia ágy + pótágy) szobát foglaltunk le, plusz egy parkolót. Firenze központjában volt a négycsillagos hotel, közel az állomáshoz, ahol alig lehetett parkolót találni, így bevállaltuk a napi plusz 20 €-t, hogy a kis fehér drágaságunk egy fedett, alagsori garázsban állhasson, míg mi a városban lófrálunk.

Zsebnek nem kellett külön ágy, sőt reggeli sem, mégis, ahogy leadtuk neki is a személyijét, napi 3 € idegenforgalmi adót számoltak fel utána. Pedig elvileg Firenzében 10 éves kor alatt nem kell. Legalábbis e táblázat szerint.

Svédasztalos reggeli járt a szobához. Manócska általában fél 8-ig aludt, így fél 9 előtt soha nem mentünk le vele reggelizni. Jobban mondva a 4 reggelből csak kétszer próbálkoztunk be vele. Ölben levittük, kapott külön kis etetőszéket, de amint bele szerettük volna kötni, már sikított. Szedtem külön neki vajas kenyeret sonkával, aszalt gyümölcsöt, sajtot, mindent, ami szem szájnak ingere, de semmi sem kellett neki. Így muszáj volt valamelyik fiúnak járkálnia vele. 

Másnap jobban viselte, de akkor is csak néhány falatot evett az üres zsemléből. Megunta magát, és vetette is a földre - először a kenyeret, majd saját magát. És kiabált. Hisztibogyó lett. Ha nem tetszett neki valami, elhagyta magát, alig bírtam olyankor megtartani. És sikított hozzá! Amíg nem tud beszélni, addig szerintem hagyom neki, bár már néha érzem, hogy elveszítem a türelmem.

A következő két reggel külön jártunk le reggelizni, egy valaki mindig fennmaradt Zsebbel a szobában.

A városban mivel nehéz volt parkolni, meg különben is bent laktunk a központban mindenhová gyalog mentünk. Zsebet hol mei-taiban, hol babakocsiban vittük. Én nem köthettem fel, hiszen azért vannak a fiúk, viszont ők meg nem tudták normálisan. Soha semmi nem volt jó, Zseb néha ferdén volt, túl szorosan, túl gyengén..., pedig Eszter még anno a gyermek apjának is megmutatta hogyan kell. 

Még megérkezésünk napján bejártuk a főbb nevezetességeket: kívülről láttuk a Medici-kápolnát, a Dómot, a Palazzo Vecchiot, az Uffizit és végre (legutóbb csak messziről láthattam) végigsétálhattam a Ponte Vecchion. A Vasari folyosó mentén elsétáltunk a Palazzo Pittiig, majd a Santa Maria Novella Bazilika (ez volt a legközelebb hozzánk) mellett megvacsoráztunk egy pizzériában. Paradicsomos tésztát ettem, amiből Zseb is adhattam. Persze, ahogy én azt elképzeltem! Zseb amennyire jól viselkedett az út és a séta alatt, annyira nyűgös volt a vacsora alatt. Estére mindig elfáradt, nem maradt meg sehol sem. Kint a parkban kellett sétáltatni. Ezt leszámítva mindenki odavolt érte, hiszen mindenkire mosolygott, kezével integetett és pápázott. Ezt mindenki bye-bye-nak értette, amitől még nagyobb örömet okozott. Ő volt a bella piccolo bambino.

Másnap a Galleria dell'Accademiával kezdtük, végre élőben is láthattam Dávidot. A legtökéletesebb férfi a világon! Igaz, a jobb kézfeje kicsit elméretezett, a bokája meg bedagadt, de azok az izmok, a feneke, a hasa... Áááá <3 Viszont zsidó létére nincs körülmetélve. o.O

Utána jött belülről a Keresztelőkápolna, a Dóm.

Imádok felmenni a tornyokba, de a fiúk azt mondták, nem nagyon fogom bírni az egészet, így csak az első emeletig mentem a Harangtoronyba, ahová a gyerek apja segített fel, míg a nagypapival játszott lent a téren Zseb.

A Palazzo Vechióban kicsit kellemetlen volt, hogy apumat visszaküldték a hátitáskával, de ami inkább meghökkentő volt, hogy közölték velünk négyen vagyunk, de csak három jegyünk van. Zsebnek is kellett volna kérni, még akkor is, ha ingyenes, és az apja hasára van kötve...

Vacsora előtt még visszamentünk a szállodába, mert Zsebecskét tisztába kellett rakni, a babakocsi is még az autóban volt. Legszívesebben ledőltem volna, a szállodai szobában maradtam volna, mert a napi séta után égett a talpam, bedagadt a bokám és bekattant a hátam (ott, ahová szúrták a spinális érzéstelenítőt), amitől azt hittem minden egyes mozdulatnál, hogy ott maradok. Viszont sosem voltam az a típus, aki a szállodában marad, ha éppen elutazik valahová. Így ha nem is tettem meg nagyobb körutat, megnéztem az Arno vízesését. A gyermekem apja még kíváncsi volt valamire, ahová én már képtelen voltam elkísérni, így apummal és Zsebbel visszasétáltunk a Piazza di Santa Maria Novellára. Hiába öltöztettük fel Zsebet, sikeresen megfázott az esti hűvös levegőben. Ugyanoda ültünk be megint, ahová előző este, de most tészta helyett pizzát ettem. Fehéret! Azaz semmilyen öntet nem volt rajta, csak bölény-mozzarella, paradicsom és bazsalikom levelek. Isteni volt!

Következő nap a Dóm kupolájával kezdtük. 10 €-ba kerül a Keresztelőkápolna, a Dóm és a Harangtorony megnézése. Mivel mozgássérült vagyok, így nekem és a kísérőmnek ingyenes. Általában tornyokba nem engednek fel a fogyatékos jegyemmel, ha már tornyot mászok nem vagyok mozgássérült. Valahol érthető... Itt viszont a beléptető rendszer nem különböztette meg az ingyen jegyet a 10 €-stól. Apum nem volt kíváncsi rá, ráadásul azt sem akarta kivárni Manóval, amíg az apja sorban áll, így mi előre mentünk - a fogyatékosságom előnye, hogy a legtöbb helyen nem kell sorban állnom (nem mintha bírnám...). Először azt gondoltuk, hogy lentről megnézem a kupola freskóit (előző nap nem engedtek közel minket), de ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel  muszáj felmenned a kupoláig ahhoz, hogy kijuss. Jó volt, mert nem volt szembejövő forgalom, így én is "könnyedén" feljutottam, majd le is. A kupola tövében vártam meg a gyermek apját, aki felment teljesen a tetejére. Bírtam volna, ha nem lett volna kétirányú a jövés-menés. Inkább nem próbáltam meg, és amíg várakoztam azon gondolkodtam, hogy Vasari és Zuccari igencsak perverz alakok lehettek. A Sátán egyszerre "csak" három embert töm a szájába, másoknak pedig tüzes vasat dugnak a fenekükbe...

Már ettől elfáradtam, de azért az Uffizi előtt még tiszteletünket tettük Beatrice sírhelyénél,  illetve betértünk Dante házába.

magyar vonatkozás: István Madarassy

A képtár gyönyörű volt. A szobrok engem annyira nem érdekeltek, viszont a festmények lenyűgöztek. A leghíresebbike Vénusz születése volt, a kedvencem pedig Piero della Francesca Federigo da Montefeltro és Battista Sforza portréja. 

Még meg szerettük volna nézni a Medici kápolnát, de mire odaértünk éppen bezárt a San Lorenzo-templom, csak egy kis udvarba mehettünk be, ahol egy gyümölcsöző narancsfa állt.

Ebédre ültünk be étterembe, így vacsorára szendvics mellett döntöttünk. Rossz választás volt, mert apum foga beletört. Nem letört, hanem az egész foga megmozgósodott... Rákérdeztünk, hogy szeretne-e egy nappal korábban hazamenni, de azt mondta, hogy hétfőig maradunk, akkor hétfőig maradunk, így vasárnap még elmentünk Pisába és a tengerhez. Manó a náthától egész nap nyűgöske volt, így a pisai ferde tornyot kihagytam belülről (egyébként úgy néz ki, mint egy betonsiló), a dómot is, mert azt mondták egy órától látogatható, de még fél kettőkor sem engedtek be minket a mise miatt. Ez azért bosszantó, mert a toronyba pedig nem engedtek be az előző csoporttal, mert nem akkorra szólt a jegyem. 

Mindezekért kárpótolt a tenger látványa, ahol az Arno beleömlik Marina di Pisánál, illetve visszafelé San Miniato. Toscana híres a dombtetőkre épített kis villáiról, középkori városairól, templomtornyairól. Az autóútról már Pisa felé kiszúrtuk San Miniato erődtornyát, amit  még II. Frigyes német-római császár építtetett. Ha Toscanára gondolok, nem a nagy városok jutnak eszembe, hanem a szétszórt kis falvak, ahol a lakosok ismerik egymást, a házak különleges hangulatot árasztanak, a fű különlegesen zöld és az egész helyet varázslat lengi körbe. San Miniato pont ezt az élményt adta meg nekünk. 

Búcsúzásul a gyermek apja elvitt egy halétterembe. Egy kellemes randevút töltöttünk el kettesben, legalábbis én úgy éreztem. Ő szerintem kevésbé, mert nem nagyon tudott elszakadni Zsebtől, sietett vissza a szállodába, engem is siettetett, és még a romantikát is állandóan megtörte. Valahol igaza volt, mert mire visszaértünk, Zseb sakál módjára ordított. Megijedtem, hogy végig ez ment, de apum megnyugtatott, hogy csak a vége felé kezdett sírni a cici után.