Születésnap Franciaországban - 1. rész

Előzmények:

Mindig úgy képzeltem, hogy olyan 25-26 évesen szülök egy kislányt, majd amikor úgy 3 éves, gyönyörű virágszóró lesz az esküvőmön. Én Régens-korabeli ruhát viselek, a vőlegény is hasonlót, és akkor boldogan élünk, míg a világ világ.

Na ebből 28 és fél évesen lett egy gyönyörűséges kisfiú... A 29. születésnapomon meg a kapuzárási pánik. A gyerek apjával jól megvagyunk, ha nem generálok problémákat, ha nem féltékenykedek a kollégáira, akik előtt ugye titkol... Jövőképünk jelen pillanatban nincs, ahogy esik úgy puffan alapon élünk. Otthonunk sincs igazándiból, albérletbe szültem, és nem is teszünk félre, hogy valaha legyen egy közös ház/lakás/bármink. Ekkor változtattam az elképzelésen, és mindenáron férjhez akartam menni, hogy legalább az a bizonyos, álomruhám meglegyen. Vagy egy gyűrű az ő kezén, amivel kifejezi mindenki előtt a felém való hűségét. Ami ugye inkább megingott, mint megerősödött.

Így közeledtem az ominózus 30 felé, ami egyre jobban letargiába sodort. Most már az életem csak csúszik lefelé, és a csúcspontja sem hozta el a gyerekkori álmaim...

(És most jöjjön egy kis kitérő a kommentekre: ez a blog az enyém, az én érzéseim, téveszméim, mielőtt valaki felett - most legyen szó a gyerek apjáról - ítélkezünk, ismerjük meg az ő véleményét, gondolatait is.)

Tavasszal egy nagy veszekedés, amikor a kapcsolatunkat nem éreztem továbbműködőnek, békülése után bejelentette, hogy lefoglalt egy szállást Mont Saint-Michelbe, majd úgy alakította, hogy a születésnapomat, amitől rettegtem, Párizsban töltsük... (gondolom, mindenki örült volna neki, sőt sokan irigykednek is emiatt rám.) Első gondolat, ott kéri meg a kezem... Második gondolat, hülye vagyok, ott sem fogja... Harmadik gondolat, miért éppen Párizs, amikor már annyiszor voltunk? Negyedik gondolat, utálom a franciákat... Ötödik gondolat, és Zseb hogy fogja viselni? (igen, ő volt most az utolsó gondolatom, de emiatt aggódtam a legtovább.) És valóban nem kérte meg a kezem, és az utazás pont felelevenítette azokat a kudarcaimat, amik miatt eleve tartottam a 30. születésnapomtól...

Születésnapi ajándék: Mont Saint-Michel, Rennes és Párizs

Valaha tudtam franciául... Most már nem... Ez nagyon is meglátszott az utazásunk alatt, mert ha már Franciaország, nekem kell franciául beszélnem. A franciák angolul válaszoltak...

Párizs - Porte d'Orléans

Azért voltak jó dolgok is. Nagyon jó dolgok. Amitől a legjobban tartottam, attól nem kellett volna egyáltalán: Zseb szuperül viselkedett. A repteret nagyon élvezte, mert volt játszósarok, ahol lehetett csúszdázni, kockákat borogatni, zokniban szaladgálni az étkező asztalok között. Csak utána ne nekem kellett volna kimosni a zokniját :) A repülő utakat oda-vissza végigaludta (odafelé volt egy félóra, míg játszott az előttem lévő ülés tálcájával. 

Párizs továbbra is gyönyörű, külföldi mozgáskorlátozottaknak nincs ingyenes tömegközlekedés (mint Budapesten, vagy Rómában), gyerekszeretők az ott élők. Első este nem sokat láttunk belőle, csak egy helyi étterem/sörözőbe ültünk be halat vacsorázni (éppen Chelsea-meccs ment a falra szerelt tévében). Zseb  a vacsorákat nem viselte jól. Kicsi még ahhoz, hogy egy étteremben ücsörögjön, ráadásul alig eszik ilyenkor.

Másnap ugyan a gyerek apja kért reggelit, de igazándiból felesleges volt, mert csak 7-kor nyitották ki a konyhát, nekünk meg már fél 8-kor indulnunk kellett a Gare de Montparnasse-hoz, ahonnan indult is a TGV Rennesbe. Mellettünk egy ázsiai pár ült, akivel együtt mentünk tovább Mont Saint-Michelbe (és együtt is tértünk vissza másnap Rennesbe). Manó fáradt volt, így az elején nyűglődött, külön helyre ült, úgy bámult ki az ablakon. Szerencsére akkor még nem sokan utaztak a vagonban, csak Le Mans-nál szálltak fel, de akkor már Zseb a cicin lógva aludt.
Rennesben kicsit több mint egy óránk volt átszállni a Mont Saint-Michel-i (így kell írni, ha a New York-i helyes?) buszra. Várakozás alatt mindketten (kivéve Zsebet) meglátogattuk a mosdóhelyiséget, ami 50 centbe került (volna, ha éppen nem jönnek ki az ajtón). Éhes voltam, már-már szédültem, de csak a születésnapomra kapott 100 €-osom, egyébként is csak két-három csokis-kávés automata volt elhelyezve. A mosdóra kapott 50 centem megmaradt, és még találtam (a pénztárcámban) 2 €-t, amiért már tudtam venni két Kinder Bueno csomagot. Persze ott helyben nem tudtuk megenni, hiszen Zseb kiszimatolta, mi az, és minden áron meg akarta magának szerezni. Szerencsémre a "sziget" felé sikerült egy joghurtot (ujjal - de nem kentem össze semmit se) megenni, amit reggel még Zsebnek tettem el. Ő nem kérte, én annál inkább. Így volt erőm besétálni a gránitszikla tetejére. Az első kapunál a háromból ott hagyott minket a gyerek apja Zsebbel, mondván könnyebb lesz kétszer megtenni az utat, mint együtt. Oké, az elején tényleg haragudtam rá, főleg azután, hogy Zseb hányt is egy keveset, de végül megettem az egyik Kinder Buenot, és már rögtön jobb kedvre derültem. Beismerem, az éhség nyűgössé, dühössé, vadállattá tesz. De egy kis csokival simán le lehet kenyerezni ;)
A szállásunk egy édes kis fogadó volt, ahol szerintem 6 szobánál nem is volt több. Sőt a recepciója is a másik szállodában volt. Étterembe léptünk be, felmentünk egy emeletet, ott számítógép volt azoknak, akik nem vittek magukkal, de netezni akartak. A következő szint megint az étteremhez tartozott. Itt is ki lehetett menni az utcára (ez a fenti bástya-sétányra vezetett), és még tovább kellett mennünk egy emeletet a csigalépcsőn a szobánkig. Gyönyörű kilátás nyílt félig az apátságra és félig a tengerre. Nem tudjuk Zseb hogyan csinálta, de valószínűleg ő vette fel a fűtést, így percenként járhattunk zuhanyozni, annyira melegünk volt.

a szállodánk cégére

Babakocsit nem vittünk, csak egy mei tait, amivel az apukája kötötte magára. Először kicsit sután, de a végére egyre ügyesebben. Zseb édesen aludt benne. Ebben vitte fel a kolostorban, miközben engem támogatott fel-le a lépcsőkön. Nekem nem volt újdonság a sziget, mert osztálykiránduláson voltam már itt anyummal, viszont akkor nem láttam közelről a tengert. Nekem meg nem nyaralás, ha nem látom legalább egy kis ideig a sós vizet. Egyértelmű volt, hogy lemegyünk - szerintem mindhárman akartuk, mert Zseb is nagyon élvezte a partot. Végre először láttuk rajta, hogy élvezi a nyaralást. Kagylót gyűjtött az apjával - apja szedte, ő visszadobálta a tengerbe. Én meg közben fotóztam.

Éppen kagylót gyűjt.

Gyere papa, menjünk közelebb!

Franciaországban muszáj volt moules et frites-t ennem, és ha már egyébként is tengerparton vagyunk, akkor nem vártam meg, míg visszamegyünk Párizsba, a Fehér keresztben azt kértem à la crème. Isteni finom volt, oké, egyébként is a kedvencem a fekete kagyló. Este (még napsütésben, mert csak 9 felé ment le igazándiból a nap) kint játszottunk egy kisebb füves részen. Zseb kedvenc időtöltése a szemetesek ütögetése volt, amitől a szívroham kerülgetett. Végül büdösebb volt a saját gyerekem, mint egy kuka... Gyors, közös zuhany elalvás előtt, de már olyan fáradt volt, hogy ezt sem élvezte.

Reggel arra ébredtem, hogy Zseb leesett az ágyról. A fejét és az egyik lábát sikerült megtartanom. Nem üthette meg nagyon magát, hiszen fel sem ébredt az esésre, csak akkor nyitogatta ki álomittasan a szemét, amikor az apja felemelte kitörve a karom a földről. Fel sem sírt. Azért ijedelem volt a részemről... 

Mielőtt visszamentünk volna busszal Rennesbe, volt időnk körbe nézni a kihalt városban. Előző nap mozdulni nem lehetett, most viszont egy lélek sem járt az utakon, az üzletek éppen csak kinyitottak. Mindenre triskeliont festettek, amit még anno a Szigeten a hátamra tetováltattam. Szerettem volna venni magamnak egy gyűrűt ezzel a mintával, de nem mertem, mert még ekkor élt bennem a remény, hogy kapok egy másfajta gyűrűt. A triskeliont ábrázoló karkötők pedig drágák és csúnyák voltak, Zseb pedig nyűgösködött, nem hagyott választani. Ott hagytam őket, de megint csak éhes voltam, azaz letört, ami miatt szegény gyerek apjával viselkedtem nagyon csúnyán. Viszont, amíg az apja kicsekkolt a szállodából, Zsebbel elmentem vásárolni. Nem volt könnyű, mert pórázon volt, így szabad utat talált a törékeny dolgokat rejtő polcokhoz, illetve ha valami nem tetszett neki földhöz vágta magát, én meg nem tudtam felvenni. Vettem neki egy pólót, amire a következő van írva: Quand Papa et Maman disent NON Je Demande à Papy et Mamie. + előtte való nap kinéztem, szóval nem hagyhattam ott :) Nem tudtak visszaadni, ezért megkérdeztem, hogy van-e ezüst karkötőjük. Olyan, amilyet szerettem volna nem volt, de azért találtam egyet, amit nem hagyhattam ott. Kicsit drága volt (elnéztem az árát), kicsit megbántam, de azért szeretem, főleg azután, hogy eszembe jutott, a gyerek apjától kaptam névnapomra göris medált, amit eddig semmire sem tudtam feltenni. Ugye, jól mutat együtt? A vásárlás visszahozta a kedvemet. :) 
Busszal visszamentünk Rennesbe, ahol a következő éjszakát töltöttük. Útközben akartunk enni, de a katonás buszsofőrnő nem engedte, a szendvicseinket is bedobta az alsó csomagtartóba.
Megérkezve Bretagne fővárosába, elindultunk megkeresni a szállodánkat.
De erről már csak holnap olvashattok :)

Selfie a tengerparton

Fura az élet...

Mielőtt elkészülne egy képes poszt...

Augusztus 31-ével megszűnik a munkaviszonyom.  4,5 éve voltam a cégnél, összesen 2 hónapot voltam táppénzen a terhességem utolsó szakaszában. (A 6 hét gyermekágyas időszakban sem dolgoztam, de akkor aludni sem volt lehetőségem. Illetve 3 éve volt egy hasi műtétem, akkor 3 hét kimaradás.)

Szociális marketingesként mentem vissza, amit itthonról "tudtam" csinálni. Aztán a kolléganőm kilépett, és az ő munkájából más feladatokat is megkaptam, ha már fizetnek nekem az otthon töltött időért, csináljak is valamit alapon. 

Bírni fogom a pluszt a gyerek mellett?

Nem tudom, szerintem igen, megpróbálom...

Nem bírtam. Zseb elindult, én meg szaladok utána, pakolászok, nem haladok egyről a kettőre.Ráadásul pont ebben az időben be is kellett járnom az irodába (betanítás miatt) - a gyerekkel, aki ha nem figyeltem rá, már gombostűket szórt ki a fiókokból...

Hetekig, hónapokig viaskodtam, mert éreztem, nem bírom együtt a kettőt. Vagy a meló, vagy a gyerkőc. Utóbbit választottam, nem adtam be se CsaNába, se bölcsibe, inkább július elsején bementem, és felmondtam. 

Azt mondtad, bírod, és mégsem lehet rád számítani... A semmiért kapod a fizetésed...

S hasonló mondatok a valóságban és a képzeletemben. Egy hónap felmondási idő helyett kettő, hogy betanítsam a helyettem jövő újat. Én maradtam augusztus végéig, de nem kerestek helyettem mást. Nem tanítottam be senkit sem magam helyett...

Fura lesz... Mind anyagilag, mind érzelmileg. De tudom, jól döntöttem: Zsebet választottam.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

About these ads

Vágyaim netovábbja, amiről már álmodni sem érdemes...

Nem, nem a házasság, hanem az, amiről szólnia kellene...

Dragomán György: Oldszkúl hárdkór házasság

A házasságról kérdezel? Figyelj, én nem szoktam erről beszélni. Igen, itt az ujjamon a gyűrű, de akkor is, ez magánügy. Hogy nem tudod, hogy mit csinálj? Hat éve együtt vagytok, most már lépni kéne, ő nagyon akarja, az látszik rajta, tett is már célzásokat, ezeket te persze elengedted a füled mellett, de mégis csak, dönteni kéne. Jól van, értem. Először is egy kérdés van. Szereted? Igen. Igen, persze hogy szereted, hiszen együtt vagytok. Jó vele. Jó, ezt nyilván sejtettem, különben el se kezdtük volna ezt az egész beszélgetést. De én nem azt kérdeztem, hogy kedveled-e, tetszik-e, meg ilyenek. Hanem, hogy szereted-e. Nagy Sz-el, sőt végig nagy betűkkel. SZERETED? Hogy ne üvöltsek? Hallod anélkül is? Jól van, akkor kérdezem másképp. Halkabban. El bírnád viselni, hogy valaki más vegye feleségül? Hogy valaki másnak szüljön gyerekeket? Hogy ezen így még nem gondolkoztál el? Pedig ez lesz. Ha nem veszed el, más fogja. Hogy meggondolod? De addig is mondjak még valamit a házasságról?
Na jó. Mondok. Figyelj, nincs mit szépíteni. A házasság, az egy súlyos, brutális, durva és agresszív dolog. Legalábbis, ha igazán jól csináljuk. Mert az ilyen tessék-lássék, „együtt vagyunk szívem, végül is lehetnénk külön is, de ha már így alakult, akkor próbáljuk meg, hátha ketten könnyebb, a nádköteg is nehezebben törik mint a sima nádszál” alapú, „ha más nem, legalább kapunk nászajándékba kenyérpirítót meg elektromos derékmelegítőt” típusú langyos izéknek nem sok értelme van. Ahelyett nagyon jól megteszi a sima együttélés.
Én azt mondom, hogy a házasságot csakis megszállott fanatizmussal szabad csinálni, azért, mert meghülyültünk, és ezt tudjuk is, de nem érdekel, és különben sincsen más választásunk, és ezt is tudjuk, de az se érdekel, mert akarjuk a másikat, és nemcsak úgy, hanem teljesen, végleg, örökké és egészen, és tényleg nincsen más választásunk, és ő is ugyanezt akarja tőlünk, és neki sincsen más választása, kész, vége, mindent akarunk, és csakis azt akarjuk, egymást akarjuk, de örökre, de végleg, de úgy, hogy abba soha senki sehogy semmikor, mert különben… – nem, nincsen se mert, se különben, de még mert-különben sincs, csakis az van, egyes egyedül csak az, a házasság.
Ez így tényleg extrémsport. Olyan, mint kiugrani ejtőernyővel, csak nem két percig tart. Hanem a tervek szerint örökké. Mert még egyszer mondom, csak az oldszkúl hárdkór házasságnak van értelme, minden más csak társadalmi konvenció, az meg kit érdekel. Nem, azért se tagozódunk be a társadalomba, az csak a látszat, mi mind egyéniségek és szabad emberek vagyunk. Nem, a házasság az olyan, mint amikor beletörtük a sluszkulcsot a kocsiba, rászigetelőszalagoztuk a kezünket a volánra, és a fékpedált is jól kipöcköltük egy homokkal teletöltött kólásdobozzal. És persze tövig nyomtuk a gázt. Mondom, őrültek vagyunk.
Feladjuk a szabadságunkat és elvesszük valaki más szabadságát. A hatalmunk alá vonjuk a másikat és a hatalmába kerülünk. Függünk tőle és ő is függ tőlünk, és még a függőségtől is függünk. Mondom, a házasság brutális. Elvileg ellentmond a mondern civilizció szabályainak és az emberi szabadságjogoknak. Egymás személyi szabadságát korlátozzuk, egymásra kényszerítjük egymást. Akarva, akaratlanul. Viszont ez se egyszerű, mert ha a másik megváltozik, lehet, hogy pont az vész ki belőle, amit a legjobban szerettél. És belőled is az, amit ő. Megtanulja rendbe rakni a dolgait, te viszont pont azt szeretted, ahogy kicsit ijedten, azzal a nagyon rá jellemző mozdulattal körülnéz a szobában, és valami olyasmit keres századszorra is, ami persze ott az orra előtt. Te lenyugodtál, ő viszont pont a szenvedélyedet szerette. Nehéz dolog ez, úgy kell változni, hogy ne változz, úgy kell odaadni a szabadságod, hogy közben mégis szabad maradj, mégis önmagad maradj, és ő is szabad maradjon, és önmaga maradjon.
Hogy most ellentmondtam magamnak? Figyelj, mondtam, hogy ez egy brutális dolog. Brutálisan nehéz. Meg brutálisan gyönyörű. Én az elején néha felébredtem éjszaka, és csak néztem az alvó feleségemet, ahogy aprókat moccan álmában, és azt éreztem, hogy ezt nem lehet kibírni, úgy vert a szívem, azt éreztem, hogy még saját magamtól is féltem őt. Néztem és azt éreztem, hogy egy idegen ember, sose fogom megismerni, sosem fogom tudni, hogy mit érez, hogy mit gondol. És ez egyszerre volt nagyon rossz és nagyon jó, mert közben azt is tudtam, hogy sose fogom megunni. Mindent tudok róla, és nem tudok róla semmit. Egy másik ember. Sose lesz az enyém. Nem is lehet, nem is fogadnám el, ahogy ő se fogadna el engem. Szóval erre kell felkészülni, hogy a tiéd és mégse a tiéd, és te az övé vagy és mégse vagy az övé. Egyenlők vagytok. Ez a legnehezebb, ez az egyenlőség. Folyamatosan harcolni kell, de nem győzhetsz és ő sem győzhet. Ha legyőzöd, vége. He legyőz, véged. Ezért nem értettem soha az ilyen papucsférjes meg cicababás, meg apukámos-anyukámos vicceket. Mert a házasság, az nem lehet alárendelt viszony és nem lehet diktatúra egyik oldalról sem. Folyamatosan védened kell az érdekeidet a másiktól, sőt, a másikat is védened kell saját magadtól. Egyfolytában harcolni kell érte. Hosszú távon, azt hiszem, ez a harc a szerelem. Az, hogy rajta keresztül ismered meg magad. Ő meg rajtad keresztül ismeri meg önmagát. Ez viszont fájdalmas, csomó olyasmit megtudsz magadról, amit addig talán nem tudtál, ráadásul ezeket a dolgokat a másik is rögtön tudni fogja. Ezt néha nehéz elviselni. Hogy mondjak egy példát? Épp az a lényeg, hogy nem lehet. Mondom, ez extrémsport, ha nem próbálod ki, nem tudod meg, hogy milyen. Ugorj bele, nyomd tövig, jöhet az adrenalin. De csak úgy, a poén kedvéért nem nagyon érdemes belevágni.
Úgyhogy igaziból nem is nagyon tudok tanácsot adni. Mondom, egy kérdés van, hogy szereted-e? Persze ahogy mondtam, igazán, komolyan, nagy Sz-el. Ezt kell megválaszolnod, és neki is ezt kell megválaszolnia. Ha igen, akkor ugrás, akkor tandem.
Hát kábé ennyit akartam elmondani Vietnámról. Vagyis az oldszkúl hárdkór házasságról. Remélem nem ijesztettelek nagyon meg? Ja, és még valami. A gyerekek majd úgyis lecsatolják az ejtőernyőt. Onnan kezdve már tényleg vérre megy. De az már egy másik történet.

Forrás

A gyerek apja csak annyit mondott erre, hogy mi csak kihagytunk egy lépést, és már gyerekünk van. De a lépés előtt nála ott volt az a nagy Sz? Erre sosem fogom megtudni a választ, és hiába ülök ott a félhomályos, teli étterem közepén a szerelem városában, semmilyen vallomás nem hagyja el az ajkát, amire oly' régóta áhítozom... Boldog születésnapot, te vén szatyor... 

Akarsz még egy kisbabát?

A címbéli kérdésre most simán rávágnám: Kösz, de nem.
Eddig viszont nem voltam ilyen magabiztos.
Hol igen, hol még nem lett volna a válasz.
Szívesen átéltem volna még  egyszer a terhességet.  Jó volt,  nagyon is.  A másodikat többet hordoznám,  illetve nem akarnék ennyire a többiekre utalva lenni.  Mégis...
Most a nyaraláson rájöttem, nem  is  rólam lenne szó,  hanem az apjáról. Mert számomra Zseb egyedül is nehéz diónak bizonyult.  Úgy is,  hogy használtuk a hámot... Illetve az apja úgy érezhette,  mintha két  gyerekkel közlekedne.  Ráadásul két bôrönddel.
Ha szülnék még egy gyereket,  csak neki nehezíteném meg a dolgát.  Mert rajta lógna mindkettô,  sôt néha  én is...  Csak hátráltatom,  semmi segítséget nem nyújtok. Egy szóval: az összes nyaralásról, kimozdulásról le kellene mondanunk,  aminek Zseb  sem örülne...

Kullancsveszély!

Megint nem lesz valami szép téma!

Lépcsőzés

Az én nagy mumusom mindig is a lépcsőzés lesz. Úgy néz ki, Zsebnek már most nem az.
Lefelé nagyon ügyesen megy neki ülve. Ha nem figyel, és csak annyit mondunk neki, hogy lépcső, már csücsül is le, és fenékkel halad lefelé. Felfelé viszont nem akar mászni, ha tud kapaszkodni. Akármilyen magas korlát is van, ő csimpaszkodik, és mint a felnőttek, állva - lépkedve akar közlekedni; a szívbajt hozva ezzel ránk.
Mivel maga is szeret lépcsőn közlekedni, megmerészeltem próbálni, hogy nem kötöm magamra, hanem a felügyeletem mellett engedem, hogy az emeletről lemenjen, majd fel. Lefelé ügyesen csücsülgetett végig, kicsit lehorzsolta az éles lépcsőfokokba a hátát, de zokszó nélkül tűrte, sőt nevetgélt, tetszett neki az újdonság. Felfelé viszont csak a korlátot akarta fogni, amit alig ért el. Oldalasan próbált feljebb jutni. Megállt a szívem is, ahogy láttam, félig lógni a levegőben, félig akrobatázni a lábaival. Gyorsan megfogtam az egyik kezét - a másik kezemmel én magam kapaszkodtam a korlátba, majd szép lassan felsétáltunk az emeletre: váltott lábbal!
Megnéztem a gyerek fejlődését, ott 3 éves korra írták, hogy váltott lábbal lépcsőznek. Lehetséges, hogy kapaszkodás nélkülire gondoltak, és kapaszkodva már sokkal előbb, de szerintem 15 hónaposnak még korai. :) 

Vagy nem? Nálatok hogy volt?

P.S. Lett volna egy videó is Zsebről, de mivel pelus nélkül van rajta, ki akartam kockázni. Nem sikerült. Ha ehhez van valami ötletetek (Kati, a Youtube csak arcot takar, fütyköst nem :( ), szívesen fogadom, és akkor mutatom, hogyan csúszkál lefelé :)

Ciki,nem ciki, ez történt... Pelusos sztori...

Oké, lehet, hogy a következőt nem kellene megosztanom...