Végre eljutottunk a 10. hónapos orvosi tanácsadásra. Megmérték, most csak 9800 gramm volt (szerintem csak más volt a mérleg...), 76 centiméter. Csak? Nagyobbnak gondoltam... véleményezték a fiúk a családban. Oké, én is, de én csendben maradtam.
Vizsgálat után a váróteremben találkoztam Juli18-cal. Meg volt beszélve, a karikás kendőmet hozta vissza. A nagyobbik fiát, NagyB-t akarta még megvizsgáltatni. Amíg a gyerkőccel bent volt az orvosi szobában, addig a 3 hónapos KisB-t Nagyimra bízta.
A helyiségben összesen három szék volt, amikből egyet én foglaltam el Zsebbel, hogy fel tudjam normálisan öltöztetni. Nagyim a nyugodt, érdeklődő KisB-vel leült egy másik székre, amit egy oszlop választott el tőlünk. Zsebre alig sikerült felhúznom a kardigánját, mert előredőlve nagyit kereste, le nem vette volna róla a tekintetét, miközben ugrálva és igen hangosan magyarázott valamit.
Kicsit szétpakoltunk, mert nem volt várakozott rajtunk kívül más, de amint más kismamák is érkeztek, összeszedtem a holmijainkat, és közelebb ültem Nagyihoz. Zseb először csak nézni kezdte KisB-t, viszont nem telt bele egy perc már nyúlt is felé, és hangos sikongatásokkal megpróbálta elhúzni a kisbabát Nagyim öléből (ugyanolyan kék anorák volt rajta, mint amilyen Zsebnek van, Nagyim arra gondolt, hogy azt akarta visszakapni, én nem hinném). Sírni és kiabálni kezdett, így Nagyival cseréltünk. Én átvettem KisB-t, ő pedig Zsebet, aki ezek után rögvest megnyugodott.
Nem esett jól, hogy a saját fiam a dédijére féltékeny. Miután KisB az én ölemben volt, Zsebet nem érdekelte, ő nagyon jól érezte magát. Viszont nálam KisB is elkezdte a sírást...
Hol volt, hol nem volt, az Óperencián túl volt egy fehér rét. Bizony, nem zöld volt az a rét, ahol zöld fű nő. Fehér volt az a fű, amely azon a bizonyos réten nőtt. Fehér bárányok legelték a fehér füvet, mégis a kedvenc eledelük a fehér réten növő sárga virág volt. A virágtól úgy szikrázott a rét, miként a napsugár...
- Hö-hö - kacagott fel a mellemen Zseb, majd ott hagyott mesélés közben, és inkább elment felfedező útra.
Néha nincs idő blogolni, néha pedig veszettül nehéz írni. Ilyenkor legjobb lenne kikapcsolni az agyat, elfelejteni a dolgokat, beleveszni a teendőkbe. Ha mégis az írást választom, akkor arról szeretnék írni, amiről el akarok feledkezni. Szóval nem a legjobb megoldás. Ennek ellenére megvan a késztetés, hogy szavakat vessek papírra, leírva lássam a gondolataimat, érzéseimet. Ehhez viszont be kellene zárnom a blogot, amit nincs kedvem, és akkor ugyanott vagyok, minthogy naplót is írhatnék. Arra meg már képtelen lennék...
Amiről ma mesélek, a múlt héten történt, Zseb még be sem töltötte a 10. hónapot (kb. egy nap híján). A képen jól látszik, hogy már fel tud mászni az alsó (két) lépcsőfokra, illetve az is, hogy milyen lépcsőnk van. Egyszóval veszélyes! Még nincs lekerítve, még nem oldottam meg (oké, apum, mert ő fogja, nálunk ő az ezermester), miképpen is lehetséges. Valószínűleg ehhez meg fogom venni a harmadik babakarámunkat...
Szóval addig valahogy le kell szoktatni róla, mert könnyedén hátra eshet, és hiába a sisak a fején... Mivel tilos, mivel érdekes, mivel új izgalmakat rejt, előszeretettel megy oda, és próbálkozik meghódítani a lépcsőt.
Egyszer hagytam, csakhogy lefotózhassam, viszont a fénykép után, már mondtam neki, hogy nem szabad, mert leesik. Néhányszor még megismételtük, hogy odamentem hozzá, levettem a lépcsőről, és mondtam, hogy nem szabad, mert leesik és megüti magát. Semmi fenyítést nem használtam, viszont ott volt a magyarázat, miért is ne. Aztán észrevettem, hogy van benne egy azért is csinálom.
Közben pedig rájöttem arra is, hogy most már nem marad meg a járókában. Berakom, szinte már azonnal sír, de amint észreveszi, hogy az ajtaja is zárva, tuti biztosan rákezd. Ott áll belekapaszkodva az ajtóba, és sír, hogy vegyem ki.
A két dolgot összekötöttem. Ha nem szeret a járókában lenni, akkor az lesz az elrettentés a lépcsőtől. A legközelebbi alkalommal, amikor már tette fel a térdét a lépcsőre, rászóltam:
- Zsebem, ne mássz fel, tedd le szépen a lábad, mert ha mindkét lábad a lépcsőn lesz beraklak a "játszótérre", és 5 percig nem engedlek ki, ha sírsz, akkor sem.
Nem biztos, hogy jó ötlet volt, de hatásos. Akkor végül szót fogadott, és elment a lépcsőtől. Másnap, harmadnap persze már nem hallgatott rám, már a második fokot vette célba. Hátulról átöleltem, és a fülébe súgtam:
- Előre szóltam, most 5 percig nem engedlek ki.
Beraktam. Végigordította, de aznap nem ment többet a lépcsőhöz. Azóta ezt használjuk, ha valami rosszat csinál.* Nem tudom, jó ötlet volt-e ezt eszközül használni, mert sajnos akkor is be kell raknom, ha elmegyek vécére, fürödni.** És nagy valószínűséggel ezt is össze fogja kötni a "rosszal". Majd erre találok ki valamit. Illetve mivel játszótérnek hívom, ha már ott van az összes játéka, így félő, hogy az igazi játszóteret is a büntivel fogja összekötni. Erre is ki kell találni valami megoldást.
* egyszer ő figyelmeztetett, hogy letelt az öt perc. Addig eljátszott, és csak 5 perc után kezdett el kiabálni, hogy vegyem ki.
2 hónap és egy éves... Ez onnan jött, hogy az áprilisi csoportunk egyik tagja tegnapelőtt töltötte be a 11. hónapot (előbb született a kiírtnál), és ők már a "célegyenesben". Utolsó hófordulójuk van, mert utána már inkább az éveket számoljuk, nem? Majd kiderül...
súly: valahol a 9 kiló felett [update: 9830 gramm, 4 nappal később]
méret: kb. 80 centi lehet a ruháiból kiindulva. Ígérem, valamikor most már megint lemérem :)
pelenka:4, vagy 4+, és bugyipelenka. Megáll az asztalnál, emeli a lábát, igaz, utána mindig megpróbál visszalépni a használtba :) Sokkal könnyebb így tisztába rakni, kivéve ha hasmenése van. Bár szerintem olyankor mindegy lenne, milyet is használunk...
ruha: a 74-eseket már el kellett raknom, 80-asok pont jók rá, de már vettem neki 96-osakat is. Több a ruhája, mint nekem.
hordozó:babakocsi, karikás kendő - hiába mutatta meg Eszter kétszer is, de azóta sem tudom rendesen magamra kötni, sőt egyre rosszabbul megy... Viszont továbbra is elhagyhatatlan. Valahogy le kell mennem a lépcsőn. Tegnap például a gyerek a csípőmön hátrafeszítve magát, ugyanazon az oldalon a táskám, amiben még a mei tait is belepréseltem, plusz egy szatyor, amiben a laptopom, mert Zseb még ezt is tönkre akarta vágni nekem, a jobb kezemmel meg kapaszkodok a korlátba, miközben a kendő vágja a nyakam. Néha azt hittem, hogy elesek, és nem érek le az első emeletről a földszintre. Meg-megcsúszott a kezem, a gyerek még jobban kilengett, már-már összeroskadtam a tizenvalahány kilótól (sosem voltam erős). És ilyenkor valahogy nem tudom tolerálni, ha a cipekedés miatt nyavalyognak nekem. A mei tai pedig a szerelmem. Munkában a gyerek a hátamon, bár ezt sem tudom rendesen meghúzni, és a gyerkőc nagyon hátraleng. Valószínűleg megszokta, mert szeret rajtam lenni, nevetgél. Oké, a sok egy helyben ülést nem igazán csipázza, olyankor hajtani próbál, mint a hintát.
~lehetséges, hogy ezekről az eseményekről máshol is olvashattok majd, szurkoljatok~
alvás: néha már megtapasztalhattuk, milyen az, amikor az egész éjszakát végigalussza. Olyan 10 felé elalszik, egyszer-kétszer ébred szopizni. Napközben rosszabb helyzetben vagyunk, mert valahogy leszokott arról a jó tulajdonságáról, hogyha elalszik az ölemben, lerakhatom a kiságyba. Rögtön felébred, és visszakéredzkedik. Így az alvásidején (kb. 1-2 óra naponta) a kanapéhoz vagyok láncolva, mert ugyan néha sikerül leraknom magam mellé, de többször legurult már, így nem hagyhatom ott.
egészség:a fogzásra fogom a nátháját. Folyt az orra, egyik éjszaka köhögött, de egyikre sem kapott semmit, mert egy-két nap alatt elmúlt neki. Néha hasmenése is volt, de mellette volt olyan, hogy egy hétig nem kakilt (ebben olyan, mint én: a Tiszán egyszer sem, de amint hazaértünk rögvest háromszor).
képesség: nem tudom, mit kellene tudnia, de szerintem már mindent tud :) lépcsőre felmászik, áll, kapaszkodva járkál, néha már két kézzel is elengedi a dolgokat, bár így még nem lépked. Sokat beszél, de szerintem nem eleget, hiányzik, hogy leírhassam "be nem áll a szája"... Szeparációs szorongó lett...
beszéd: elég jól kommunikál már, ha akar valamit, igenis képes kifejezni a vágyait. Adda - add (éppen a tejcit kérte), aa jeje - anya gyere (legalábbis én így értelmeztem, odamentem hozzá, és felvettem, amitől megnyugodott), pá pá (nagyon halkan ejtette ki, éppen hogy én hallottam, akinek szánta egyáltalán nem), hopp (elesett, leesett egy tárgy, valami nem sikerült neki), höö (nem jöttem rá, mit jelent), van még néhány, de azokat nem jegyeztem fel.
evés: délelőtt inkább csak anyatej, délben egy üveg bébiétel (ha nem vagyunk itthon, még főzök is neki, de így, hogy be vagyunk zárva az első emeletre, kevésbé - az apját küldöm el neki venni), vacsira ha marad az ebédből a maradékot, ha nem akkor egy újabbat. Egyébként már mindent megkóstolt, a fűszerekkel is ismerkedik, sőt egyszer elfelejtettem, hogy nem adhatok neki mogyorót, így a mogyoróvajat is megkóstolta... Nem sokat, éppen hogy, de utána még kért volna, viszont addigra eszembe jutott, hogy nem lehet neki adni. Szóval sírás lett a vége...
becenevek: ugyanazok, az apja Pelushuszárnak és Vakarcsnak hívja.
lányok: most nem volt nagyon velük, helyette kutyusozott. A Tiszánál egy yorkival osztotta meg a napjait. Simogatta, bár volt olyan, hogy inkább meghúzta a szőrét, vagy belemarkolt a bőrébe, ilyenkor szegény kislány sietve elvonult a kis kuckójába. Egyszer véletlenül még bele is rúgott szopizás közben. A kutyus ekkor is elszaladt... :) Képet nem tudok róla mutatni, mert az összes februári fotómat lementés helyett töröltem...
Igazság szerint semmi konkrétumot, pontos dátumot nem tudok írni a fogacskáiról. Azt sem, hogy pontosan mi előzte meg. Hiszen mostanság volt minden, amire azt mondják, hogy a fogzás előjele, de egyik sem egyszerre, és igazság szerint nem is pont az előtt, amikor megéreztem az ujjaimmal.
Talán azt lehet mondani, hogy nyűgösebb volt, éjszaka nem aludt, fájt neki. De ezt is csak így utólag mondanám, akkor nem gondoltam a fogaira.
Szóval 9 és fél hónaposan kibújt neki két kicsike fog alul, középen.* Először csak az ujjbegyeimmel éreztem, de pár napon belül már lehetett látni. A fenti képen is ha jól megfigyelitek, ott virít a két alsó metszőfog. Tegnap pedig az apja észrevette, hogy az egyik fenti szemfoga is kidugta a hegyecskéjét.
Szóval olyan most, mint egy kölyökkutya: mindent rág. A legviccesebb az, amikor odaáll a faasztal széléhez, és rágja a sarkát. :)
A múlt hetet a Tiszán(ál) töltöttük. Ilyenkor Zseb csak telefonon tud értekezni az apjával. Este, amikor a gyermek apja hazaér, felhív minket, én meg átadom a telefont a fiúmnak. Jobban mondva a füléhez teszem a készüléket.
Éppen szopizott, amikor az apja hívott minket. A szemét le nem vette a készülékről, ilyenkor mindig kíváncsi, ki az, aki hívni merészel. Nem szereti a telefonokat, maximum dobálni. Odatartottam most is a füléhez, mire csak a szemével követte, majd ahogy az apja hangját is meghallotta, elvigyorodott. Még nem köpte ki a cicit a szájából, de megállás nélkül mosolygott, és a szemét le sem vette az iPhone-ról*. Az apukája folyamatosan csacsogott hozzá, mire a cici elvesztette a maradék érdeklődését is, teljes odafigyeléssel a telefont nézte, hallgatta és hangosan kacarászott hozzá. Sőt válaszolgatott is az apja által feltett kérdésekre: HÖ...HÖ...HEHE...HÖÖÖÖÖÖÖÖ....
Olyan édes volt!**
*végül nem cseréltem... **teljesen lenyűgözte az elfogult anyukáját...
Réprodukáló hívott meg egy játékra. Ezer köszönet érte! Ismerjük meg egymást!
A játék a következő:
Be kell linkelni azt az embert a blogodba, aki felkért a játékra.
Meg kell osztani magunkról 7 dolgot, akár különleges, akár hétköznapi.
7 bloggert meg kell nevezni, be kell linkelni a blogunkba. (na erre már nem biztos, hogy maradt elég jelöltem, megelőzött minden bloggertársam:)
Majd értesíteni őket a blogjukon, hogy ők a kiválasztottak.
Az első pontot még kérni sem kellett (volna) :)
És most jöjjön az én hét pontom:
1.) mindig is reménykedtem, hogy egyszer kapok ehhez hasonló felkérést, de még sosem. Ezt betudtam annak, hogy senki nem állandó olvasóm, senkinek nem tetszik az írásom, és maximum csak egyszer-kétszer véletlenül erre tévedtek az emberek.
2.) nem szeretem a prűd embereket. Ilyenkor mindig meg akarom botránkoztatni őket. Talán ez abból jön, hogy eléggé bevállalós vagyok, kevés olyan dolog van, amire nemet mondok (nem lopok, nem ölök, nem bántok másokat).
3.) sznob vagyok. Szeretem luxus dolgokat, mind ruházatban, mind éttermekben, mind nyaralásban, na meg sorolhatnám. Most is egy Mark Jacobs szemüveget vettem magamnak (a napszemcsim Burburry, illetve Armani).
4.) Katakoval beszélgettem, és azt mondtam egész életemben, hogy én nem vagyok tehetséges. Nem jól rajzolok, nem jó a hangom, nincs ritmusérzékem, nem tanultam túl jól, nincs nyelvérzékem. Író akartam lenni, de még a párom sem szereti az írásaimat... Szóval nincs semmi, amiben tehetséges lennék. Rákérdeztem több embernél, de mindig azt kaptam, hogy biztosan van valami, de senki nem konkretizálta...
5.) Vannak dolgok,amikre egy időre rákattanok, majd besokallok tőlük.
6.) Többször eljátszottam azzal a gondolattal, milyen pszichológus lennék. Már általános iskolás korom óta, amióta lelki szemetesnek éreztem magam.
7.) Életem legjobb dolga az anyaság. Ebben kiteljesedtem.
Nem is volt könnyű összeszedni ezt a 7 dolgot, amit még nem árultam el magamról (ha igen, akkor szóljatok, és írok helyette mást).
Aki a Facebookon is követ, tapasztalhatta, hogy szeretem Vekerdy Tamást. Bejön. Főleg cikkeket olvastam tőle, a könyveivel még csak szemezgetek - sokan azt mondják, ismétli önmagát. Ennek ellenére nagyon is közel áll az a felfogás, amit ő mond.
"Hogy mi volt az oviban, vagy mi volt az ebéd, arra a standard válasz úgyis a semmi és a nem tudom. A gyerekek szerint az a legjobb az óvodában, hogy anyuka elhozza őket onnan. Anyuka viszont ezekkel a kérdésekkel azonnal vissza is rugdossa kisfiát a óvónéni mellé. "
Olvastam néhány hete tőle, és valahogy megmaradt bennem. Tegnap meg pont előjött, mert szinte ugyanerre a kérdésemre én is a semmi választ kaptam. De láttam rajta, hogy valami viszont történhetett, mert még inkább lelombozódva tért haza, mint általában.
Ahogy Vekerdy tanácsolta, ráhagytam, mert való igaz, este lefekvés után sokkal jobban megnyílnak, előjön magától...
Viszont este sem akart róla beszélni, sőt még reggel sem. Csak arra a kérdésemre kaptam nemleges választ, hogy jobban van-e már?
Akkor ilyenkor mi a teendő? Hagyjuk, hadd eméssze maga meg a dolgokat, vagy legyünk erőszakosabbak, és faggassuk ki? Ha nem mondja el és bezárkózik, mivel jobb, mint ha odabújik, és hagyja, hogy megvigasztalják, de leginkább együtt érezzenek vele? A léleknek is megnyugvás, ha kibeszéljük a dolgokat, nem?
Még egy hét se telt el a februárból, de már a végét várom. Régen jött össze ennyi negatívum, mint mostanság. Minden napra kijutott valami.
Szombat - február 1.
Szép napnak indult. Túlságosan is. Délelőtt tettem-vettem, délután a Kínai Újévet ünnepeltük a Millenárison. Manó mei-tai-ban, hol az apja ölében, hol az enyémben, a végén pedig a hátamon. Még egy megható eset is történt: éppen Zsebet kötöttük fel a hátamra, amikor egy kislány odaszaladt a lábamhoz. Az anyukájának "kellett" elhúznia tőlem, mert már kéredzkedett is fel a hátamra.
- Nem kicsim, most nem téged fognak felvenni - majd bocsánatkérőn rám nézett. - Ő se látott még babakocsit... Én is hordozom...
Tudom, hogy semmiség, de nekem olyan jól esett. Mert terhesség alatt a hordozást csudabogárnak tartottam, amit én nem tudok megvalósítani, erre itt van a 9 hónapos fiúm, aki a hátamról nézi az oroszlántáncot.
Közben kiderült, hogy nem szereti a kínai zenét. Talán túl hangosnak, túl magasnak tartja, és bántja a fülét, de megpróbált hangosabb lenni az énekeseknél... Én jókat mosolyogtam rajta, más már annyira nem...
A nap tetőpontjának a parkolójegy elhagyását tudnám megnevezni... Amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, én lelépek. Sophe-ot hívtam, hogy erőt merítsek ahhoz, hogy az előttem álló estét valahogy átvészeljem. Nehezen ment, de ami nem öl meg, megerősít...*
Vasárnap - február 2.
A szombat este után valahogy nem vágytam arra, hogy otthon legyek és pakolászás közben azt nézzem, hogy szól a tévé... Azt meg megfogadtam - szintén előtte este - hogy soha többé nem megyek családi kirándulásra. Fogalmam sem volt, milyen vasárnapi programot tudnék kitalálni egymagam, majd jött az állatkert ötlete. Apum erre megemlítette, hogy ráadásul medve napok vannak. Ott a helyünk! Az összes itteni barátomat felhívtam, kinek lenne kedve és ideje elkísérni minket egy állatkerti sétára, de mivel az utolsó pillanatban szóltam, már mindenkinek volt programja. Mintha a programtalanság átka csak az én fejemen ülne! Végső elkeseredésemben pillanatban rákérdeztem az apjánál is, hogy jön-e velünk. Persze, nem esett jól neki, de nem akartam hagyni, hogy a vasárnapomnak is ugyanaz legyen a vége, mint a szombatnak. Ezt leszámítva nem lett olyan rossz napunk... Ennek ellenére továbbra is az tartom, hogy túlaggódó valaki, és jobban szeret egyedül lenni, mint velünk...
Hétfő - február 3.
Ominózus egy nap...
Úgy kezdődött, hogy Zseb lepisilt. Bugyipelenka volt rajta, amiből "gyönyörűen" kifolyt a pisi... A lábamra a padlóra, az ágyterítőre. Pelus csere, felmosás, a pléd bedobása a mosógépbe... Persze, utóbbit elfelejtettem kiteríteni...
11:00-ig nyugtunk volt, Manó aludt mögöttem, majd miután felébredt, leraktam a "játszótérbe", én meg kimentem feltenni tésztát ebédre. A villanytűzhely tele volt pakolva, a nagyját levettem róla, főleg az első lapokról, a hátsón rajta maradt két teadoboz + egy üveg méz. Bekapcsoltam, rátettem a vizet, majd visszajöttem Zsebhez, mert most már nem szeret bezárva egyedül lenni... Kis idő múlva mentek megnézni a vizet, de ahogy kinyitottam az ajtót, nagy füstgomolyag fogadott. Nem az első főzőlapot, hanem a hátsót gyújtottam meg, ahol a méz és a teák voltak. Hiába próbáltam kiszellőztetni, még este is érezni lehetett az égett szagot. Amíg a konyhát próbáltam rendbe hozni, Zseb a bezárt szobába zokogott.
Nagy-nagy idegeskedés árán végül elkészült a tészta, meg is ebédelhettem, majd jött volna Zseb megetetése. Hallottam, sőt éreztem is, hogy kakilt, így mielőtt beraktam volna az etetőszékbe, a kiságyba állítottam (egy pelenkázó alátétre), és már húztam is le a nadrágját. Ekkor tűnt fel, hogy nem csak a pelus kakis, hanem még a zoknija is, sőt a nadrág is - kívülről! Magamhoz szorítottam a gyereket, kivittem a fürdőbe, majd az apja egyik szennyes pólójára ültettem, mert nem akartam, hogy megfázzon a hideg csempén. Persze, az is kakis lett. Ahogy levetettem róla a ruhákat, a haját is összekentem, de a kis kádját is (meg nem mondom, hogyan) sikerült összekennünk, ugyanúgy, ahogy a fürdőszoba ajtaját (mondjuk azt tudom, hogy a nadrágjával, amit véletlenül neki dobtam). Mivel a sz@ros gyereket magamhoz szorítva tudtam csak kivinni a hideg konyhán át a fürdőszobába, egyértelmű volt, hogy nekem is le kell mosakodnom. Mivel a kádat hirtelenjében nem használhattuk, gyorsan levetkőztem, és beléptem a zuhanykabinba, és kihajolva beemeltem Zsebet is. Leültem a zuhanytálca "ülőkéjére", majd először a fiúmat fürdettem le, majd magamat. Zseb fázhatott, mert most nem élvezte úgy, ahogy szokta a fürdést, inkább bemászott az ölembe, és cicizni kezdett. Szoptatás közben mostam meg a haját is. Végre mi már tiszták voltunk. A szoba padlója már kevésbé. A fűtés szinte maximumra vettem, nem akartam, hogy megfázzon Zseb, majd a tiszta pelus ráadása után felmostam megint a padlót. Gyorsan csináltam Zsebről egy aktfotót, és öltöztetni kezdtem, miközben a tésztát kóstoltattam vele.
Egy óvatlan pillanatban aztán megtörtént a nap leges-legrosszabb pillanata: Zseb leesett fejjel előre a kanapéról. Azonnal hatalmas, színes guga lett a homlokán. Sírt, mint a záporeső, de a cici azonnal megnyugtatta. Nem lehetett nagy baj, de azért remegtem az ijedtségtől. Juli18 tanácsára felhívtam az itteni védőnőnket, de kiderült, hogy beteg, így csak másnap fogják helyettesíteni. Megkérdeztem, hogy ezzel a sérüléssel hová vigyem, mire azt az utasítást kaptam, hogy ide, a gyerekorvosi rendelőbe.
Persze egyedül a gyerekkel télen nem olyan könnyű lemenni. Felöltöztettem, felöltöztem, kabát, táska, karikás kendő, gyerekre is kabát, sapka (anorákba nem bírtam volna levinni), egy lábon le a földszintre, az autóhoz. Szerencsére a hostelből éppen kint voltak cigizni, így megkérhettem, hogy az autóból vegye ki nekünk a babakocsit, amivel el tudtam tolni a szomszédos utcába.
A rendelőbe 3 lépcsőfokon lehet bejutni, a korlát mellett van két kicsike, meredek sáv, amin feltolhatjuk a babakocsit. Egyedül, egy kézzel nem ment, szerencsémre egy anyuka felemelte nekem az elejét, csak a hátát kellett volna feltennem. Nem sikerült, orra buktam, a babakocsi - Zsebbel - pedig hátraborult. A hölgynek köszönhetően, na meg Zseb nyugodt természetének meg se ijedt, mintha semmi sem történt volna. Most igazán sz@ranyának éreztem magam.
A TAJ-kártyája vidéken, így papámat kellett felhívni, hogy menjen ki hozzánk, és diktálja be. Átadtam a nővérkének a telefont, így be tudott vinni a gépbe. Azóta az jár az eszemben, hogy Zseb nevét adtam meg, vagy az apjáét... (Jelentkeztünk egy szépségversenyre, és a kép alá az apja nevét írtam megszokásból).
A doktornő rá se nézett a gyerekre, tessékelt is ki azonnal.
- Ezzel az irammal menjenek egyenest a Heim Pálba...
Úgy voltam viszont vele, hogy már nem sokára hazaér az apja is, majd ő eldönti, hogy valóban súlyos-e a sérülése, vagy én aggódtam túl a dolgokat. Inkább megvártam a DM-ben. Háromszor hívtam félóra alatt, de nem értem el, helyette apum nyugtatgatott. Végre visszahívott, mire azt mondta, hogy 10 perc és ott van. Több mint negyedórát várhattam, mert előtte még hazajött... Ráadásul otthon úgy éreztem magam, mint aki egész nap nem csinált semmit se...
Kedd - február 4.
Channával mentünk el a MEOSZ budapesti csoportjához. Addig a nagyszülei vigyáztak Zsebre. Channa szerint nem unalmas velem az élet. Az irodát nem találtuk, mert más cím volt megadva, mint ahol a bejárat volt.Valószínűleg mondták a telefonba, de nem fogtam fel. Mr. Férfitől kértem segítséget, mert januárban lemondtam az internet-hozzáférésem, de ő nem éppen segítőkész ilyen helyzetekben. Jobban mondva az, csak, mintha a fogát húznák. Megadta a telefonszámukat, amit ötödjére végre fel is vettek, így mi is sikeresen megtaláltuk a helyet. Alig ültem le a székre, már állhattunk fel, mert elfelejtettem fotót vinni magammal. Szerencsére az utcában volt egy fotós, és még azt az ötletet is kaptuk, hogy amíg a fénykép elkészül, menjünk át a szembelévő presszóba, és töltsük ki a jelentkezési lapot.
A fénykép nem lett éppen csúcsszuper, sőt legszívesebben azt mondanám rá, hogy vállalhatatlan, mint amilyen én is vagyok. Nem polaroiddal készült, hanem rendes előhívott felvételről, kb. 10 percet kellett volna várnunk. A presszó viszont hívogatóbb volt, kellett nekem egy kávé. Viszont szemben nem láttunk sehol se vendéglátó egységet, ezért az egyik járókelőtől, egy idősebb hölgytől kérdeztem meg, hová ülhetünk be. Erre egy masszázsszalonhoz vezetett, ami ráadásul zárva is volt. Bekopogott, mi meg hiába mondtuk, hogy ez nem kávézó, de ő csak erősködött, hogy itt bizony ihatunk. Valahogy nem meglepő, hogy a telefonnal kijövő nő tagadó választ adott a kávézási óhajunkra, viszont ő már ténylegesen elvezetett minket egy édes, kis, családi kávézóhoz, ahol kitölthettem az igen fura kérdéseket tartalmú brossurát.
Visszatérve megint leültem a székre, de most egy párizsi nő vágott elém, aki kaució nélkül szeretett volna bérelni egy hétre tolókocsit**...
És a nap kellemetlenségei csak most kezdődtek... A továbbiakat inkább nem írom le...
Szerda - február 5.
Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy a mellettem horkoló Zsebem tűzforró a láztól és olyan furán vette a levegőt. Fogalmam sem volt, mit tegyek vele... Reggel első dolgunk volt megmérni a lázát és kiszívni orrporszívóval a nóziját. A négy kezünk kevésnek bizonyult hozzá... Az infra mérőnk et pedig vidéken hagytam, úgysincs rá szükség alapon, maradt az anno általam használt digitális. 39,3 fokot mért. Fél óra múlva megint megpróbáltam leellenőrizni, hogy mennyi, de a hőmérő eleme bekrappált. A gyermek apja ugye ment dolgozni, én meg itthon maradtam a lázas gyerkőccel - se lázcsillapító, se normálisan működő hőmérő... A hostelből kértem segítséget, és hoztak is egy normál, lerázható lázmérőt (nekem sosem sikerül leráznom) és Nurofent. Kapott reggel 2,5 milit, amitől lement, majd a délutáni alvás után is. Ugyan kissé bágyadt volt, a szemén látszott, hogy beteg, az ölemből alig lehetett letenni, a hangulata ugyanolyan kedves, érdeklődő volt, mint szokott. Estére már csak hőemelkedése volt, ugyanúgy, mint ma reggel... Vagy benyalt valamit (köhög, hogy lehetséges), vagy a foga kínozza (minden a szájában).
Csütörtök - február 6.
Nem sokára hazaér a gyermek apja, és megint kapni fogok a fejemre, hogy a lakás szalad, már megint nem csináltam semmit se... Hát van benne valami, de azért egyszer úúúúgy szeretném, ha ő maradna itthon vele csak egy napra Zsebbel...
Amikor a 9. hónapról számoltam be, büszkén állíthattam, hogy a kis manóm végigalussza (egyszeri, maximum kétszeri ébredéssel) az éjszakát.
Az elmúlt három-négy napban ez a tendencia megdőlt. Többször ébredt sírva. Eddig ilyenkor bármikor odaadtam neki a cicit, megnyugodott, viszont most minden próbálkozásom ellenére sem kellett neki. Amint bekapta, már köpte is ki a bimbót, és forgolódott tovább. A "legviccesebb" az volt, amikor átmászott rajtam, és helyett kellett cserélnünk, mert ő csak azon az oldalon aludhat.
Ezt megcsinálta minden éjjel, én meg tanácstalanul álltam az egészhez. Tegnap reggel is kómásan ébredtem, mert ha nem keltünk fel hozzá hatszor, akkor egyszer sem. Napközben cicizett, talán kevesebbet, de nem volt mérvadó. Aztán tegnap "rájöttem", mi lehet az oka: megjött.* Olvastam valahol, hogy ilyenkor megváltozik a tej íze. Reméltem, hozzászokik, mert tegnap szinte csak tejet kapott, este adtam neki néhány falat párolt zöldséget**, de a második falat után jelezte, nem kér többet.
Este a képen látható módban aludtunk el. Azon az oldalon, ahol eddig is aludtunk. Éjjel ismét ébredt, megint sírva. Félálomban magamra húztam (ez egyre nehezebben megy, mert már 9 kiló is elmúlt), és ahogy bekapta a cicit, még keservesebben kezdett sírni. Ideges lettem, és tehetetlen. A cici eddig megnyugtatta, most meg jobban sírt tőle, mint valaha. Megkértem az apját, vigye le a hálószobánkul szolgáló galériáról, kenjük be a fogát, mert biztosan, csakis az lehet a baj. Már-már remegve kerestem a fogára a Dentonixot (persze nem találtam meg), amikor Mr. Férfi (a gyerek apja...) megkérdezte:
- Nem veszed észre, hogy már csendben van?
Nem, nem vettem észre. Annyira belemerültem a keresésbe, annyira fájt, hogy nem kellett a mellem, hogy nem vettem észre. Valószínűleg néhány bennragadt büfi okozta az éjszakai kalamajkát.
Visszamásztunk az ágyba, Zseb továbbra is nyugodtan pihegett az apja mellkasán. Végül ott is aludt el, én meg mellettük magzatpózba összegömbölyödve egy nagyon nagyon rossz érzéssel, a feleslegesség érzetével...
*kezdhetem ismételni számolni a ciklusaimat: 2. CN.
**brokkoli, karfiol, kukorica, borsó, répa - szinte mindet kóstolta már.
