Végre eljutottunk a 10. hónapos orvosi tanácsadásra. Megmérték, most csak 9800 gramm volt (szerintem csak más volt a mérleg...), 76 centiméter. Csak? Nagyobbnak gondoltam... véleményezték a fiúk a családban. Oké, én is, de én csendben maradtam.
Vizsgálat után a váróteremben találkoztam Juli18-cal. Meg volt beszélve, a karikás kendőmet hozta vissza. A nagyobbik fiát, NagyB-t akarta még megvizsgáltatni. Amíg a gyerkőccel bent volt az orvosi szobában, addig a 3 hónapos KisB-t Nagyimra bízta.
A helyiségben összesen három szék volt, amikből egyet én foglaltam el Zsebbel, hogy fel tudjam normálisan öltöztetni. Nagyim a nyugodt, érdeklődő KisB-vel leült egy másik székre, amit egy oszlop választott el tőlünk. Zsebre alig sikerült felhúznom a kardigánját, mert előredőlve nagyit kereste, le nem vette volna róla a tekintetét, miközben ugrálva és igen hangosan magyarázott valamit.
Kicsit szétpakoltunk, mert nem volt várakozott rajtunk kívül más, de amint más kismamák is érkeztek, összeszedtem a holmijainkat, és közelebb ültem Nagyihoz. Zseb először csak nézni kezdte KisB-t, viszont nem telt bele egy perc már nyúlt is felé, és hangos sikongatásokkal megpróbálta elhúzni a kisbabát Nagyim öléből (ugyanolyan kék anorák volt rajta, mint amilyen Zsebnek van, Nagyim arra gondolt, hogy azt akarta visszakapni, én nem hinném). Sírni és kiabálni kezdett, így Nagyival cseréltünk. Én átvettem KisB-t, ő pedig Zsebet, aki ezek után rögvest megnyugodott.
Nem esett jól, hogy a saját fiam a dédijére féltékeny. Miután KisB az én ölemben volt, Zsebet nem érdekelte, ő nagyon jól érezte magát. Viszont nálam KisB is elkezdte a sírást...
-----
10 perc torna
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése