Egy anya nem mondhat ilyet...
Egy anyának tűrnie kell...
Zokszó nélkül, elnézve az álnokságot, a kegyetlenséget, a szívdöféseket....
Én választottam a Sorsom... Én akartam anya lenni.... Felelősséggel tartozom...
Férfiért elvetni az életet? Ostobaság! Senki nem érdemli ezt meg! Még az sem, aki átgázol rajtam, kihasznál, megaláz, fájdalmat okoz...
Léptem... Nem táncolhatok vissza... És az egész miért?
Olyan nehéz engem szerelmesként szeretni? Olyan nehéz egy életre kitartani mellettem? Olyan nehéz megmutatni, hogy egyetlen egy nő van az életében? Akihez hű? Akit tisztel, becsül? És az én vagyok?
Olyan nehéz megmondani az ellenkezőjét? Olyan nehéz kimondani, és továbblépni? Miért kínozzuk tovább egymást? Mi értelme van?
Miért baj, hogy hallani szerettem volna: kitartok melletted jóban-rosszban? Édes feleségem? Miért baj, hogy nekem a férj többet jelent, mint egy ágyrajáró?
Csak egy gyűrű... mind felett... az ő ujján... büszkeségeként...
Ehelyett táncoljak úgy, ahogy ő akarja... Nézzem el, hogy átnéz rajtam, olykor semmibe vesz... Mert neki szabad...
Nekem mi szabad? Azt is a fejemhez vágja... Sosem kapok bocsánatkérést.... Sajnálomot.... Mert ő a legtökéletesebb a világon...
És ezért legszívesebben... még mielőtt...
