Bárcsak holnap lenne…

Sóhajtottam tegnap minden másodpercben.

Zsebi mostanság este 6 felé rázendít és abba se hagyja lefekvésig. Éjjel kissé nyöszörög ilyenkor, de nem ébreszt fel igazán… Általában reggel boldogan, mosolyogva ébred. Általában… Tegnap nem… Alig lehetett vele bírni. (Az Ausztrálián elaludt.)

Közben jött egy telefonhívás, mely kissé kiakasztott. Bár fogalmam sincs, mi miatt volt az egész hisztim, hiszen add 1) nem az én életem, add 2) igazándiból semmi rosszat nem mondtak, add 3) örülnöm kellene mások boldogságának. De kérdem én, kit érdekel, hogy a menyasszony vőlegénye az egyik spanyol szigeten akar víkendházat venni? Az meg pláne nem, hogy mekkorát! Ekkor akadtam ki. Ahhoz, hogy megértsétek a szitut, tudnotok kell, hogy a menyasszony második házasságáról van szó. Az első férjét nem hinném, hogy túlságosan szerette, bár az esküvőn vak volt a lány. De mivel a férfinek nem sok vagyona volt, sőt nem is volt valami ambiciózus, megelégedett a saját kis világával – bár azért, ha a menyasszonyunk jól keresett, nem volt szomorú a férj – asszonykánk boldogtalanná vált. A házasságot még a rend-káosz uralta ellentét is még jobban megkeserítette, szóval válás lett a vége. Ezek után (vagy ezalatt) jöttek az új „szerelmek”. Mind pénzes ürge volt, vagy legalábbis annak látszott. Ezzel még mindig nem lenne semmi gondom, ha a vőlegény előtti „nagy, őrült szerelem” nem „kurválkodással” kezdődött volna. Ti képesek lennétek lefeküdni bárkivel csak azért, hogy megkapjátok a melót? Végigsírnátok az első szexet ezért? Az már csak hab a tortán, hogy bele is szeretett… Na mindegy, térjünk vissza a jelenhez. Jelenleg nem lehet túl sok pénze, mert mostanság azért nyavalyog, hogy még vacsorát sem tud főzni, mert nincs miből.  Emellett arról áradozik, hogy a pasijával mikor hol nyaralnak. Illetve, hogy pár hónapra kiköltöznek külföldre. És ekkor tettem a megjegyzést: bocsánat, de nekem mindez azt mutatja, hogy ha nem lenne pénze…

-        -  Nem, nem! A pénz nem számít! Szeretem, nagyon boldog vagyok mellette! És csak azért megyek, hogy vele lehessek.

-          Elhiszem, de akkor a több száz ezer forintos repülőjegyet ki fizeti?

-          Dolgozom a nyáron!

-          És azalatt a 8 hónap alatt miből élsz?

-          Van félretett pénzem…

-          Akkor miért tőlem kértél kölcsön ruhára?

-          Hát készpénzem az tényleg nincs…

Nektek hogy jön le?

A következő dühöngést a munkám váltotta ki. A gondolkodási módszerem nem egyezik meg a cégével. Emellett az információáramlás sem a legideálisabb, mert mivel itthonról (jelenleg vidékről) dolgozom, így nem vagyok bent az irodában, és a dolgokról elfelejtenek szólni, a leveleimre meg nem válaszolnak azonnal – vagy egyáltalán nem. Ilyenkor persze telefonálok, ami ugye az én költségemre megy, mert a céges telóról nehéz visszahívni… *

Jött a harmadik hideg-zuhany  Ahogy már írtam az egyik kommentben, a pap nem vállalja el a keresztelőt, mert Mr. Férfivel nm vagyunk összeházasodva. A véleményemet tudjátok erről… Kiderült, hogy mégis van olyan pap, aki itt a környéken megkereszteli, csak szólni kell neki. Talán még nem is kell hozzá két keresztszülő, elég egy. Mamám rögtön lecsapott egy korábbi mondatomra, miszerint ha Mr. Férfi el akarja vinni, elviszi, nem kellek én oda, nélkülem is megcsinálják. Akkor majd mamám elviszi. Szól Channáhnak és megkereszteltetik. Kérdeztem, hogy oké, ha Mr. Férfi ezt akarja, de egyáltalán nem gondolnak az én vallásomra.

- Miért? Te is keresztény vagy!

- Nem! Tudjátok, hogy pogány vallású vagyok!

- Pogány… Hitetlen…

- Nem! Természetvallás… Ugyanolyan bejegyzett vallás, mint a kereszténység.

- Igen – nem mondhattam, hogy nem jártam utána a dolgoknak, és nem avattattam be magam, mert nem szimpatikusak az itteni papok…

- Mikor? Egyetem alatt? – kételkedés és hitetlenkedés volt a kérdésben.

- Igen…

Papám állított le minket, hogy hagyjam már abba a témát. Én? Nem is én hoztam fel? Amióta Zsebi megszületett, úgy lapítottam ezzel kapcsolatban, ahogy csak lehet. Mégis úgy éreztem, hogy hátba támadtak. Elvileg én vagyok az anyja, én nevelem, én vagyok vele a legtöbbet. És ez a kérdés csak rám és az apjára tartozna, nem? Ezek szerint nem… Annyiban hagytam, hogy beszélje meg mama Mr. Férfivel. Ha ő is akarja, legyen, de nem adom hozzá az áldásom. Mr. Férfi utána azt mondta, és ezzel tényleg megnyugtatott, hogy a témát velem fogja megbeszélni, mert mi vagyunk a szülei, nem pedig a nagyszülőkkel.

Este meg még az igény szerinti szoptatási módszeremre is tettek egy megjegyzést...

*Közben a nyelvészek meg a fejüket fogják az én és a többi marketinges nyelvészeti hibájától…

Nem, ezt a bejegyzést sem olvasom át újra, szóval ne nyelvészek legyetek, bár ha találtok benne, csak nyugodtan fogjátok a fejetek szóljatok és javítok! S ne feledjétek: Facebookon is megtaláltok!

Gyereknap :)

Tegnap boldog gyereknapot szerettem volna kívánni mindenkinek, és egy apró meglepetéssel szolgálni. Az ajándékom egy közös fotó lett volna Zsebikémmel, de a kép nem készült el (a története megérne egy misét, de ezzel most nem fárasztalak titeket), így csak Zsebi Babáról készült egy fotó a gyereknapi ajándékában. Nem tudtam, mit vegyek egy hónaposnak, hiszen úgy igazán ő még nem élvezi az ajándékozás örömét, még nem ragaszkodik dolgokhoz, még nem játszik. Akkor lenne a legboldogabb, ha éjjel-nappal csak a cicin lehetne. Na, de abból már van kettő, ugye? Több meg nem kell :) Szóval kapott egy csini (legalábbis nekem), vagány (nekem) rucit.

1 hónapos adatok

Az ajándékba kapott zokni először Frodó lábán

Igaz, holnap lesz 5 hetes, de ma voltunk a gyerekorvosnál,így ma vetek számot az elmúlt egy hónapról (reméltem, ilyenkor okosabbakleszek – de nem sokkal lettem az).

Tudom, tudom, megint Anitól „lopok”, de olyan jó dolgokattesz ki Rédi blogjára, így utólagos engedelmével egy hasonló számadatokat nézekén is (ezért az egyik ismerősöm nagyon, de nagyon pipa lenne, remélem, Ani temegbocsátaszJ).

Testhossz: 55 cm(1 cm-t nőtt a születése óta)

Súly: 3995 gramm(pont 1 kiló a születési súlya óta)

Több mérési adatról nem tudok beszámolni, mert a kiskönyvbesemmit sem írtak be.

Pelenka: 1-2 (éppmilyet kaptunk ajándékba)

Evés: anyatej,olvassátok el a Tejci, tejci posztot

Alvás: változó,napközben már kevesebbet, éjjel 3-4 órákat. Az én lustaságom miatt velemalszik, mert képtelen voltam éjszaka felkelni hozzá. Napközben alszik akiságyában, a babakocsiban. Igaz, általában cicin alszik el (erről le kell majdszoktatni?), vagy az autóban. Ha elindul a kocsi, ő már húzza a lóbőrt.

Ruha:56-62-eseket hord, de már vetettem apummal 68-ast is (igaz, az még nagyonhatalmas rá J).A lábfej nélkülieket preferáljuk, mert akkora lába van, mint Frodónak a Gyűrűkurában.

Becenevek: Manó,Frodó – a lába miatt…

Képesség: mosolyog,amivel elvarázsolja a környezetét. Ö-ö-ö, beszédhanggal „kommunikál”. Hasonátfordítja a fejét, de inkább csak emelgeti és hangosan bömböl, hogy fordítsukvissza. A doktornő kezében lépegetett és mászott (ez valami reflex akicsiknél). Meg néha az őrületbe kergetni anyát (egyébként jó gyerek, semmipanaszom nem lehet rá – nem sírós, nem hasfájós).

A lányok: még nemtalálkoztak, bár már messziről látták. Mr. Férfi és a nagyszüleimék „irtóznak”a gondolattól, hogy egy helyiségben legyenek. Nekem viszont bűntudatom van,hogy a lányokkal alig foglalkozom, hiszen ha nem Zsebizem, írok vagy dolgozom(alszom is).

Mindenki kedvence: Halász Judit

Gyerekkoromban volt egy bakelit lemezem Halász Judittól. Még 18 évesen is arról szólt nekem a Boldog születésnapot. Emellett volt egy Weörös Sándor verseskötetem a Bóbita. Kicsinek az összes verset fejből fújtam belőle. 

Innen jött még terhesen az ötlet, hogy a Bóbitát hallgassam (bár a Sebőféle változatot jobban kedvelem). Már a hasamban észrevettem, hogy a magzatnak tetszett, ha én is énekeltem. Mivel szörnyű a hangom (nem túlzás-ámítás), így csak a Youtube mellett mertem kicsit dúdolgatni. Ezt most Zsebi továbbra is igényli. Sőt rájöttünk, hogy az esti nyűgösségére is tökéletes - megnyugszik és bealszik tőle.

A dúdolgatás (Youtube hallgatás) során megtaláltam Halász Judit Csiribiri koncertjét, ami mostanra a kedvencünké vált. 

Tökéletes Zsebi elaltatására és az én megbőgetésemre :) (az első számon nem csak a résztvevő anyák picsognak, hanem én is - mindannyiszor, ahányszor meghallgatom).

Közben éppen tegnap olvastam Édes kis pöttynél, hogy volt Halász Judit koncerten :) 

Tejci, tejci...

Még az orra hegye is tejcis.

A tejem szépen megindult már az első pillanatban. A csecsemős nővérek csak dicsérni tudtak minket - én jól szoptatok, Zsebi szopó reflexe pedig kitűnő.

A tejem pedig állandóan folyt. Az egyikből szoptatok, a másikból csöpög (még mindig gyakori). Zsebi meg is szokta, hogy csak tátognia kell, a tej magától belecsöppen a szájába, amit erőfeszítés nélkül lenyelhet. Így hízott az első hónapban cirka 1 kilót.

Egyik héten (éppen 2 hetes volt a lelkem) éjjel arra ébredtem, hogy ráz a hideg. Lázas voltam, a jobb mellem pedig kemény, mint a kő. A melltartóm pedig csurom "víz" és jéghideg. Első pillanatban arra gondoltam, hogy eláztam és a kifolyt tejem miatt megfáztam.  Jó felé tapogatóztam, de a védőnő felvilágosított, hogy begyulladt a mellem, mert az egyik tejcsatornám elzáródott. 

Beszéltem az egyik szoptatós tanácsadóval, aki azt tanácsolta, hogy ilyenkor a legjobb:

• meleg zuhanyt vegyek, és alatta fejjek
• fejjek ezerrel
• Zsebit szoptassam állandóan
• körkörösen masszírozzam a csomót (mert az is alakult a mellemben)
• hónaljtartásban szoptassak
• farkasmód (a gyerek hanyatt, én négykézláb felette)
• feküdjek hanyatt, Zsebi pedig hason rajtam - ez vált be a legjobban. 

Általában 1-2 nap elég ilyenkor, de nekem kellett 4 nap, hogy a csomó és a fájdalom elmúljon, de elmúlt. Kaptam még egy erősebb, elektromos mellszívót, amit azóta is imádok. Sokkal könnyebb vele, mint a sima kézi...

Most pedig az a félelmem, hogy kevés a tejem. Ez onnan jött, hogy Zsebi majd' egy hete minden délután "hisztizik", és le sem akar szállni a cickóról. Illetve már nem csöpög annyira, már nem duzzadt annyira és már nem szokott fájni. De továbbra is vallom, hogy az egész fejben dől el, így tudom, hogy pont annyi tejem van, amennyi a Manócskának kell. Inkább ráteszem 10 percenként a mellemre, egész délután ülök felette, de amíg megoldható (remélem, még egy évig biztosan), szoptatni fogom.

Egyébként Zsebi mérési adatai:

• szülési: 2995 gramm
• visszaesési: 2750 gramm
• egy hónapos(30 napos): 3825 gramm
• ma (32 napos - ruhában, a többinél meztelen volt): 4030 gramm 

Egyébként nem tudom, hogy mikor lesz időm hosszabb bejegyzést kreálni...

Ezt muszáj megmutatnom!

Szopizás közbeni elalvás (háttérben az én vacsorám, amit csak úgy tudtam megenni, hogy közben Zsebi is evett rajtam. :) )

1 hónapos!

Boldog 1 hónapot Zsebikém!

Remélem, boldog volt életed első hónapja, és meg vagy elégedve az őrült szüleiddel!

Egészséges?!

Ha megszületik egy kisbaba, a gratulálók első kérdései:: "Egészséges?" és a "Hogy vagytok?" 

Nem tudom, ti hogy voltatok vele, de én gyűlöltem ezekre válaszolni. Senkit nem érdekelt valójában, hogy a császár után hogy is vagyok. Senki nem akarta a panaszkodásaimat hallgatni, hiszen mindenki tisztában volt azzal, hogy egy hasi műtét után fáj az ember lányának a sebe. Az meg, hogy a baba hogy van, hát nem vagyok gyerekorvos...

Az egészséges kérdést ráadásul pejoratívan is képesek feltenni. Az, hogy terhesen olyanokat is megkérdeztek tőlem, hogy "biztos vagy benne, hogy fel tudsz nevelni egy gyereket?", "hogyan fogsz vele közlekedni?", "fel fogod tudni emelni?",stb... megszoktam, hiszen magam sem tudtam rájuk a választ. Viszont egyre rosszabbul érint, hogy például a szomszédaink még azt is megkérdőjelezték, hogy nekem, mint "béna" lánynak, lehet-e egészséges kisbabája... És nem ők az egyetlenek. Az, hogy orvosi (inkább kórházi) műhiba miatt vagyok olyan, amilyen, nem szoktam az emberek orrára kötni, így a legtöbben arra gyanakodnak, hogy  valami örökletes genetikai probléma állt fenn, ezért első gondolatuk, hogy a baba nem örökölte-e. És még nekem kell magyarázkodnom, hogy nem volt mit örökölnie, és egészséges...

Utazunk...

Annyi mindenről szeretnék írni. Főleg úgy, hogy már Zsebikém is szombaton egy hónapos lesz, s az első 4 napjáról számoltam be összesen. Hová tűnt a többi 21? Őszintén bevallom, nem tudom. Valahol a szoptatás és az alvás utáni vágy között félúton elveszett...  

A kórházból autóval vittük haza Zsebit. Oké, jó idő volt, de azért azzal veregettem a vállam, hogy rám hasonlít: be az autóba (nála már az autós ülés is ennek számít), és már húzza is a lóbőrt. Ezt az is bizonyította, amikor 6 naposan vidékre vittük (ahol azóta "pihengetünk"). 100 fokban előttünk állt 80 km a péntek délutáni csúcsforgalomban. Mr. Férfi félt tőle, még az előre megbeszélt nagymama látogatást is ki szerette volna hagyni, de nem hagytam neki. A nagyi már öreg ahhoz, hogy utazgasson, mi meg június 20-a előtt nem hiszem, hogy visszamennénk. Azt meg nem kívánhatjuk tőle sem, hogy a dédunokájával ne találkozzon 2 hónapos kora előtt! A kölyök viszont jól viselte az egész hajcihőt. Be az ülésbe és már aludt. Melege volt, és az egész úton egy törölközővel árnyékolhattam neki, hogy ne süljön meg a napon, de ezen kívül nem hinném, hogy bármi baja lett volna azzal az egy-másfél órás autókázással. 

Azóta csak egyszer utazott: le nagyanyámékhoz. Apum szüleivel nem igazán tartom a kapcsolatot. 18 éves voltam, amikor sikeresen megbántottak, és azóta valahogy nem nyitottunk egymás felé. Ha találkoztam velük, köszöntem, érdeklődtem az egészségük felől, de sosem mentem meglátogatni, nem kerestem telefonon, nem köszöntöttem fel ünnepnapokon őket. Igaz, viszont sem. Fogalmam sincs, melyikünknek kellett volna "megbocsátóbbnak" lennie. Nekem, akit semmibe vettek, nekik, akik kisemmiztek... Nekik megvolt a másik két unoka (plusz négy dédunoka), nekem meg ott van a másik nagyim, illetve a nővére, akit nagymamámként szeretek. 

A városunk nem nagy, autóval 5 perc alatt el lehet bárhová jutni. Ez az öt perc éppen elég volt ahhoz, hogy drága Zsebi elaludjon. Mivel olyan szépen szundított, így megérkezve nem volt szívem kivenni a hordozóból, ő pedig emiatt nem ébredt fel. A látogatást végigaludta, csak itthon nyitotta ki a szemét. A vége felé ugyan már ébredezett, mi meg siettünk, nehogy megtörje az eddigi utazási szokást.

Kórházban

 4 napot töltöttem a gyermekágyas részlegen. Az első éjszakát leszámítva csak pozitív véleménnyel lehetek róla. Alapítványi szobát nem kaptam – lehetőség lett volna az utolsó éjszakát ott tölteni, de akkor már feleslegesnek éreztem. A szobatársaim nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, a gyerkőcök – mindannyian fiúk – édesek. Külön fürdőszoba állt a rendelkezésünkre. Vittem Domestos kendőt és a DM-ből WC. ülőke fertőtlenítőt, így nyugodtan ráültem a vécére.
A napok összefolytak, főleg azért, mert nem tudtam pontosan, mikor fognak kiengedni. A váltás 16:00 óra után van, így még arra is esélyt láttam, hogy csak csütörtök reggel hagyhatom el az osztályt.
Látogatási idő alatt mindig volt nálam valaki. Meglátogatott a keresztapum az unokaöcsémmel, a nagyszüleim, Mr. Férfi családja, a szüleim – apum csak vasárnap délelőtt tudott ott lenni.
Vasárnap reggel 7 óra után behozták Zsebi Babát. Lefektették mellém, hogy tegyem cicire. Előző este tökéletesen rácuppant a bimbómra, de nem akart, csak bámult hatalmasra tárt szemekkel (egyébként nincs nagy szeme – meg is kérdezték, hogy milyen ázsiai vér csörgedezik benne) figyelt. Én meg továbbra sem tudtam, hogy mit csináljak vele. Gyönyörűnek tartottam – és végre rájöttem, hogy egy anya mindenképp elfogult a fiával szemben. Váltig állítottam azelőtt, hogy egy anya is látja, ha a gyermeke nem szép. Ez így nem igaz! Ránéztem és akármilyen ronda lett volna is, én gyönyörűnek láttam volna. (A képek alapján majd eldöntitek ti magatok, hogy mennyire tetszik nektek. Csak kérlek Benneteket, nekem ne áruljátok el, ha éppenséggel láttatok nála szebbet J ).
Ahelyett, hogy szopizott volna, inkább rám hozta a frászt. Oldalt fekvésben pihengetett mellettem, amikor két hatalmas adag vízköpület áztatta fel a lepedőt. Nem tudtam mi az, azt se tudtam, hogyan érjek hozzá, mit csináljak. Szerencsémre az egyik szobatársam megnyugtatott, hogy ne aggódjak, csak bukott a lelkem. Kiderült később, hogy ilyenkor még szoktak magzatvizet bukni. Több ilyen nem volt, sőt a büfiztetést sem alkalmaztam egy ideig, mert szopás közben mindig elaludt a cicin. Igaz, az első 24 óra édes volt, alig evett, inkább csak figyelte a környezetét. Sírni meg nem is sírt!
Aztán átlendültünk az éjszakába és jött a következő néhány óra, amikor azt hittem, hogy meghalok. Fogalmam sem volt, hogy van-e tejem. Spriccelni spriccelt belőle (elég volt a gyermekre néznem), de Zsebi csak bömbölt. Hol az egyikre raktam, hol a másikra, de egyik sem volt igazán megfelelő neki. Közben az előző esti érzéstelenítőnek is érezni kezdtem a mellékhatásait: a fejem szétrobbant, jobb oldalt pedig nem tudtam feküdni, mert a vállamtól csak úgy sugárzott a fájdalom a fülemen keresztül a gerincoszlopomon végig. Így maradt a baloldali fekvés. Hason a sebem miatt nem lehetett, jobb oldalt a vállam miatt, háton pedig a farkcsontom miatt… Szoptatni is csak széken ülve ment. Ahonnan pedig kezdtem leesni a fáradtságtól.
Szerencsére 11 felé sikeresen elaludt (a mellemen), így én is tudtam 3-ig aludni. Fel nem ébresztettem, ahogy mondták 3 óránként, legalább addig is nyugtunk volt. Ahogy letelik az első 24 óra, a babákban elindul egy olyan reflex, hogy a következő néhány órában csak szopnának. A gyomruk körömnyi nagyságú, éppen elég nekik az a néhány csepp előtej, ami ilyenkor megindul az anyákban, ennek ellenére ösztönzően csak szopnak, hogy az anya teje valóban belövelljen. Amint sikeresen jártak, alábbhagy az örökös mellen levés (vagy nem…)
Még aznap  este megvizsgálta (gondolom megint) a gyerekorvos. Mr. Férfi vitte el - szerencsére, mert szegénykének fel kellett vágni a nyelvét, hogy könnyebben szopizhasson. Egyébként nagyon egészségesnek találtatott.
A hideg zuhany másnap ért. 2 naposan hallásvizsgálatot csinálnak a babákon. A TEOAE eszköz olyan, mint egy walkman, a füldugót tesznek a nyugodt állapotú pici fülébe és mint az ultrahangnál, „ a készülék által kibocsátott hangingerek hatására a belső fülben lévő külső szőrsejtek működése során keletkező és a külső hallójáratba vezetődő hangjelenség mérése és analízise alapján”. [forrás: közben bezártam :/]
Ehhez csendre van szükség, de a vizsgálat ideje alatt a gyerkőcök sírtak, így nem sikerült a vizsgálat - legalábbis erre és arra, hogy még nem töltöttük be a két napot, hivatkozott a védőnő, miért eredménytelen és miért kell másnap is megismételni. Közben az otthoni dolgok is kezdtek kiéleződni (tudom, ez most rejtély a számotokra, de ígérem, a későbbiekben erről is beszámolok), és a két dolgot nem bírtam elviselni: zokogni kezdtem - ott a kórteremben. Másnapra (23-ára) akartuk eredetileg a császárt, Mr. Férfi ezért már régen kivette a szabadságát aznapra, de délelőtt még el szeretett volna intézni néhány dolgot. Könyörögtem neki, hogy maradjon ott velem, és legyen jelen az újabb vizsgálaton. Ott akart lenni, de megint a csendes pihenő idején jöttek, amikor már nem maradhatott.
A vizsgálat most is csak féleredményt hozott: a bal fülére hall, de a jobb kétséges Vissza kell vinnünk megismételni a Madarász utcai gyermekkórházba. Otthonról sikerült időpontot kérnem, de csak június 20-ára.
Most sem bírtam magammal, elbőgtem magam, hogy a gyerekem süket. A védőnő azzal próbált nyugtatgatni, hogy biztosan csak magzatmáz maradt a fülében, rengeteg gyerkőcöt kell visszarendelniük, nem lesz semmi baj. Azóta is csak a fülét figyelem, hogy kijött-e már belőle bármi is. Az biztos, hogy Zsebi hall, mert összerezzen a zajokra, a hangomtól megnyugszik, szereti, ha apum énekel neki, de fogalmam sincs, hogy mindkét fülére, vagy csak a balra. Amíg nem megyünk vissza, addig nem is teszek semmi kísérletet, hogy kiderüljön, mert csak még inkább aggódnék miatta, és idegeskednék, ami a tejemnek nem tenne jót.
Szerdán reggel benézett hozzám a nődokim (utoljára a műtőben láttam):

- Mikor is menne haza? 
- Ma.
- És szeretne?

Naná! Ránézett a sebemre, tetszett neki. Ő hazaenged. A sebre vigyázzak, s a következő 6 hétben ne vegyek ülőfürdőt, csak zuhanyozzak, véletlenül se éljek házaséletet és fejjek, fejjek, hogy sok tejem maradjon a babának! Mr. Férfi az ajtóban állt és megköszönte neki a segítséget (amit szó nélkül elfogadott). A többi köszönetet már nem sikerült ilyen simán átadnunk, szinte nem is tudtuk... De erről inkább nem mesélnék. :(
Zsebit utoljára megvizsgálták, a zárójelentésére azt írták még, hogy nyaki hypotoniája van, sokat fektessük hasra, hogy erősíthesse a nyakizmait. Megszúrták a lábát, vért vettek tőle, amit elküldtek kivizsgálásra - kíváncsi vagyok, mikor és hol kapjuk meg az eredményt. Megkapta a TBC elleni védőoltást, és 2850 grammosan kiengedtek minket a kórházból.

Nem gondoltam volna, hogy még...

...a fogmosás is luxusnak fog számítani Zsebi születése után...

(Még be fogok számolni a kórházi napokról is, csak legyetek egy kis türelemmel!)

Megérkezett 3. rész - a császármetszés

Telki kórház

Megnyugtatásomrafelhívták az orvosomat, aki azon nyomban útnak eredt. Azt nem tudom, hogyanintézte el a császárt, de beküldtek egy egyágyas szülőszobába (előtte mégelmentem pisilni, de nem sikeredett), ahol sóoldatos infúziót kötöttek – volnabe nekem. A jobb kezemben szuper erek futnak, a balban viszont a szülésznőkrémei. Olyan a vénám, hogyha meg is van, arrébb mászik, ha már bennem van a tű.Két szülésznő is megpróbált kanült tenni belém. Közben totálisan szétszurkáltak,hatalmas véraláfutásokat hagytak az alkaromon, mire sikerült a kézfejembenormálisan beleszúrni.

Negyedóraalatt ment le a 2 infúzió, közben még le is borotváltak, végül pedig jött egyidősebb, hosszú hajú ápoló, akinek rettentő sokat köszönhetek. Viccelődnipróbált, könnyed csevegéssel oldotta a feszültségem, melytől már szinte nem iséreztem a vajúdásom. Az aneszteziológusok is kedvesek voltak, megpróbálták aspinális érzéstelenítést. Igen ám, de ehhez olyan kényelmetlen testhelyzetetkellett felvennem, sőt el is kellett volna lazulnom, ami helyett inkábbbegörcsölt a lapockám is. A lidokain talán elsőre sikerült, de a vastagabb tűbevezetése már nem. Legalább négyszer próbálkoztak vele –rettentően fájt, amitőlnem nagyon tudtam mozdulatlan maradni. A végén már az altatásért „könyörögtem”,de a doktornő azt mondta, hogy addig próbálkozik, amíg úgy látja van értelme,egy percig sem tovább. Volt értelme, mert utána elzsibbadtam. Hátradöntöttek,eltakarták előlem a hasam, csipkedtek, és kiderült, hogy a katéter volt amérvadó. Ha azt nem érzem, hozzákezdhettek a műtéthez.

Zavart atakarás, kissé klausztrofóbiás érzésem is lett, de szerencsére azaneszteziológusok (gondolom mindkét hölgy az volt, ha tévedek, akkor arra akedves nővérre gondolok, aki a fejem mellett állt a doktornő mellett és végigszóval tartott) elmesélték, mi is történik a színfalak között. Felvágtak, éppena magzatvizet engedik le, látni a fiam fejét, kint is van. Ekkor valóbanhallottam, hogy felsír. Hihetetlen érzés volt. Nem mondom, hogy jó, mert nem,hiszen fel sem fogtam, mi zajlik körülöttem. Láttam, hogy az ügyeletesszülésznő elvitte, becsavarta valami törölközőbe, majd visszahozza hozzám.Odarakta a mellkasomhoz, a kezemet közben erre az időre elengedték, hogy meg isfoghattam. Felemeltem a fejem, hogy puszit nyomjak a homlokára – na ezt nemkellett volna, ugrottak is, hogy azonnal tegyem vissza a fejem, azt nemozgassam! Ekkor még nem értettem, miért fontos, de később rájöhettem.

Ekkor márnődoki varrt is össze. Nem tudom miért, de hirtelen sokkot kaphattam,halálfélelmem lett, mint akit fojtogatnak. Először nem kaptam levegőt, majdémelyegni kezdtem és öklendeztem. Nem akartam ott hányni, hiszen ki voltam mégkötve, a fejemet sem emelhettem, és ha kijött volna valami, akkor tuti biztos,hogy a saját karomra… Kétféle hányáscsillapítót kaptam, amitől ugyan voltnéhány öklendezés, de semmi több. Nődoki azt hihette, hogy a vér, a varrásmiatt van az egész, így gyorsan felemelte a kezét, hogy már hozzám sem nyúl.Megköszönte a lányoknak, akik fantasztikus munkát végeztek, tőlem is elköszönt,majd elment.

Engem pedigbetoltak egy háromágyas gyermekágyas kórteremben. Volt már egy kisfiú azédesanyjával és egy másik császáros kismama (őt 3 órával korábban császároztákmeg). A család bejöhetett hozzám még néhány percre, bár nem örült neki azéjszakás nővér. Többször felszólította – főleg anyumat – őket a távozásra,aminek én nagyon nem örültem. Remegtem a sokktól, zsibbadt mindenem, még akezemet sem bírtam megmozdítani.

Anyum mégott volt, amikor Zsebi Babát behozták egy órára. Rátették a mellemre, de éncsak fél kézzel tarthattam, hiszen a másikban infúzió, a fejemet pedig továbbrasem mozdíthattam. Közben anyumat is elküldték, mert már későre járt (dehogy is!J ), hiába kértem, hogylegalább addig hadd maradjon, amíg a babámat elviszik. Rettegtem attól, hogyott maradjak egyedül a gyerekkel. Persze megtörtént, és éppen akkor sírt megintfel… Én meg emeltem fel ismét hozzá a fejem. Nagyon nem kellett volna! Szóvalmegkönnyebbülés volt, amikor elvitték tőlem.

Az éjszakatovábbi része még borzasztóbb volt. Éjfél után már elmúlt az érzéstelenítőhatása, de több fájdalomcsillapítót nem kaptam, hiszen nagyon erős volt azinfúzióban. A reggelig (fél 6-ig) tartó mozdulatlanságnak köszönhetően a töröttfarkcsontom is bedurrant: először csak kimondhatatlanul fájt, majd kétszereséreduzzadt, és utána még egy hétig nem tudtam hanyatt aludni.

Negyedóránként néztem az órát a telefonomon, hogy mikor lesz már reggel, mikorkérhetek fájdalomcsillapítót, mikor kelhetek már fel végül… 

Megérkezett - 2. rész: Bejutás a kórházba

Ebédelni mindenképp „étteremben” szerettünk volna. A Corvinnál van a Trattoria Venezia, ahová Mr. Férfi a születésnapomra foglaltatott asztalt, de helyette a nőgyógyászaton kötöttünk ki, mert pár hetes terhesen vérezni kezdtem. Azóta se mentünk el. Most pótolni szerettem volna, mert több alkalmam egy ideig biztosan nem lesz, hiszen Zsebivel vidéken vagyunk, ha meg mégis ott vagyunk, se fogunk tudni kettesben elmenni… Mégsem ott kötöttünk ki, hanem a Nordsee-ben. Úgyis ott voltunk a Mammutnál, és mindketten imádjuk a halat. Majd vasárnap elmegyünk az olasz étterembe ebédelni, úgyis közelebb van hozzánk – persze, vasárnap már nem mentünk…

Ebéd közben már éreztem a fájásokat. Számolgattam is, de még csak 25 percesek voltak. Hazafelé a villamoson már 20 percesre csökkent, de még ennek sem adtam nagy hangsúlyt. Nem fájt igazán, csak keményedtem és a hátam hasogatott. Azóta se tudom, hogy ez maga a vajúdás, vagy csak elefántot csináltam a bolhából.

Ami viszont pontot tett az i-re az volt, hogy az 51-es villamos (na most könnyedén kitalálhatjátok, merre lakunk) elment előttünk. 12 perc múlva indult a következő, és a megállójában nincs semmi ülőalkalmasság. Negyed órát állhattam volna egy helyben a szétmenő hátammal. 6 perc alatt viszont gyalog is otthon vagyunk – jó, most több kellett! A séta mellett döntöttem, hiszen két fájás között azért nem volt elviselhetetlen a helyzet. Sőt csak egyszer kellett megállnunk pihenni, azt is már az út második felében!

Otthon első dolgom a vécé meglátogatása volt. Hátha csak azért érzem ezt a furcsa érzést, mert valami meghajtott… Csakhogy utána nem múlt el! Akkor sem, amikor beültem a zuhanyba (a tálcának van egy ülőke kialakítása) forró vizet engedni magamra – ha jósló elvileg el kellett volna múlnia. Mégsem voltam biztos benne, mert nem fájt annyira. A Hoxás csapat sem volt benne biztos, hogy mit érzek, és még Művészlány is csak jóslónak vélte az elmondottaimból. Azért továbbra is ott tanakodtam Mr. Férfinek, hogy akkor most mit is csináljunk. Őszintén bevallom, nem mertem először bemenni, mert 1) sajnáltam taxira a pénzt 2) féltem, hogy a szülészeten kiröhögnek.

Végül anyósomék mentettek meg minket. Szerencsére a városban voltak, és felhívták Mr. Férfit, hogy beugranak, hoznak neki valamit. Nem is kellett több: ugrottunk a lehetőségre, hogy bevigyenek minket a kórházba. Szombat este 7 órakor!

Bent Mr. Férfi még aggályoskodott egy kicsit a szabályokkal; én egyenesen becsörtettem. Elnézést kértem, állítottam, hogy biztosan feleslegesen jöttem be, de kicsit aggódom, mert olyan fura 10 perces (egyébként már 7-8) keményedéseket érzek. Az ügyeletes szülésznő gyorsan levetkőztetett és manuálisan megvizsgált. A méhszájam már 3 ujjnyira (a zárójelentésen 3 cm-re) ki volt már tágulva, így ez megerősítette, hogy nem mentem rosszkor. Kérdezte, hogy mikorra vagyok kiírva, és mondtam, hogy szerdán császároznának. Gyorsan még rátette a hasamra a CTG tappancsait, amik szintén bebizonyították, hogy erőteljes méhösszehúzódásaim vannak, így az ügyeletes orvos is úgy gondolta, ideje megműteni. Ekkor lettem én igazán rosszul!

Igen ám, de a legfőbb kérdés most az volt, hogy miért is kell császározni?! Mondtam, hogy a mozgáskorlátozottságomra és a beszűkült csípőmozgásomra tekintettel döntött úgy a nődokim, hogy inkább császár, mint a természetes megkockáztatása. Ez mind rendben van, de nincs róla orvosi igazolás...

Folyt. köv.