Bárcsak holnap lenne…

Sóhajtottam tegnap minden másodpercben.

Zsebi mostanság este 6 felé rázendít és abba se hagyja lefekvésig. Éjjel kissé nyöszörög ilyenkor, de nem ébreszt fel igazán… Általában reggel boldogan, mosolyogva ébred. Általában… Tegnap nem… Alig lehetett vele bírni. (Az Ausztrálián elaludt.)

Közben jött egy telefonhívás, mely kissé kiakasztott. Bár fogalmam sincs, mi miatt volt az egész hisztim, hiszen add 1) nem az én életem, add 2) igazándiból semmi rosszat nem mondtak, add 3) örülnöm kellene mások boldogságának. De kérdem én, kit érdekel, hogy a menyasszony vőlegénye az egyik spanyol szigeten akar víkendházat venni? Az meg pláne nem, hogy mekkorát! Ekkor akadtam ki. Ahhoz, hogy megértsétek a szitut, tudnotok kell, hogy a menyasszony második házasságáról van szó. Az első férjét nem hinném, hogy túlságosan szerette, bár az esküvőn vak volt a lány. De mivel a férfinek nem sok vagyona volt, sőt nem is volt valami ambiciózus, megelégedett a saját kis világával – bár azért, ha a menyasszonyunk jól keresett, nem volt szomorú a férj – asszonykánk boldogtalanná vált. A házasságot még a rend-káosz uralta ellentét is még jobban megkeserítette, szóval válás lett a vége. Ezek után (vagy ezalatt) jöttek az új „szerelmek”. Mind pénzes ürge volt, vagy legalábbis annak látszott. Ezzel még mindig nem lenne semmi gondom, ha a vőlegény előtti „nagy, őrült szerelem” nem „kurválkodással” kezdődött volna. Ti képesek lennétek lefeküdni bárkivel csak azért, hogy megkapjátok a melót? Végigsírnátok az első szexet ezért? Az már csak hab a tortán, hogy bele is szeretett… Na mindegy, térjünk vissza a jelenhez. Jelenleg nem lehet túl sok pénze, mert mostanság azért nyavalyog, hogy még vacsorát sem tud főzni, mert nincs miből.  Emellett arról áradozik, hogy a pasijával mikor hol nyaralnak. Illetve, hogy pár hónapra kiköltöznek külföldre. És ekkor tettem a megjegyzést: bocsánat, de nekem mindez azt mutatja, hogy ha nem lenne pénze…

-        -  Nem, nem! A pénz nem számít! Szeretem, nagyon boldog vagyok mellette! És csak azért megyek, hogy vele lehessek.

-          Elhiszem, de akkor a több száz ezer forintos repülőjegyet ki fizeti?

-          Dolgozom a nyáron!

-          És azalatt a 8 hónap alatt miből élsz?

-          Van félretett pénzem…

-          Akkor miért tőlem kértél kölcsön ruhára?

-          Hát készpénzem az tényleg nincs…

Nektek hogy jön le?

A következő dühöngést a munkám váltotta ki. A gondolkodási módszerem nem egyezik meg a cégével. Emellett az információáramlás sem a legideálisabb, mert mivel itthonról (jelenleg vidékről) dolgozom, így nem vagyok bent az irodában, és a dolgokról elfelejtenek szólni, a leveleimre meg nem válaszolnak azonnal – vagy egyáltalán nem. Ilyenkor persze telefonálok, ami ugye az én költségemre megy, mert a céges telóról nehéz visszahívni… *

Jött a harmadik hideg-zuhany  Ahogy már írtam az egyik kommentben, a pap nem vállalja el a keresztelőt, mert Mr. Férfivel nm vagyunk összeházasodva. A véleményemet tudjátok erről… Kiderült, hogy mégis van olyan pap, aki itt a környéken megkereszteli, csak szólni kell neki. Talán még nem is kell hozzá két keresztszülő, elég egy. Mamám rögtön lecsapott egy korábbi mondatomra, miszerint ha Mr. Férfi el akarja vinni, elviszi, nem kellek én oda, nélkülem is megcsinálják. Akkor majd mamám elviszi. Szól Channáhnak és megkereszteltetik. Kérdeztem, hogy oké, ha Mr. Férfi ezt akarja, de egyáltalán nem gondolnak az én vallásomra.

- Miért? Te is keresztény vagy!

- Nem! Tudjátok, hogy pogány vallású vagyok!

- Pogány… Hitetlen…

- Nem! Természetvallás… Ugyanolyan bejegyzett vallás, mint a kereszténység.

- Igen – nem mondhattam, hogy nem jártam utána a dolgoknak, és nem avattattam be magam, mert nem szimpatikusak az itteni papok…

- Mikor? Egyetem alatt? – kételkedés és hitetlenkedés volt a kérdésben.

- Igen…

Papám állított le minket, hogy hagyjam már abba a témát. Én? Nem is én hoztam fel? Amióta Zsebi megszületett, úgy lapítottam ezzel kapcsolatban, ahogy csak lehet. Mégis úgy éreztem, hogy hátba támadtak. Elvileg én vagyok az anyja, én nevelem, én vagyok vele a legtöbbet. És ez a kérdés csak rám és az apjára tartozna, nem? Ezek szerint nem… Annyiban hagytam, hogy beszélje meg mama Mr. Férfivel. Ha ő is akarja, legyen, de nem adom hozzá az áldásom. Mr. Férfi utána azt mondta, és ezzel tényleg megnyugtatott, hogy a témát velem fogja megbeszélni, mert mi vagyunk a szülei, nem pedig a nagyszülőkkel.

Este meg még az igény szerinti szoptatási módszeremre is tettek egy megjegyzést...

*Közben a nyelvészek meg a fejüket fogják az én és a többi marketinges nyelvészeti hibájától…

Nem, ezt a bejegyzést sem olvasom át újra, szóval ne nyelvészek legyetek, bár ha találtok benne, csak nyugodtan fogjátok a fejetek szóljatok és javítok! S ne feledjétek: Facebookon is megtaláltok!