Ma ment férjhez anyum...
Tudtam, örültem a boldogságának...
Mégis, amikor átküldték a képeket, azzal a szöveggel, hogy még sosem látták ennyire boldognak, elsírtam magam...
Gonosznak éreztem magam, mert nem tudtam tiszta szívből gratulálni nekik... Mert nem boldogságot éreztem, hanem valami fájdalmat...
Nem tudtam meghatározni, miért érzem hirtelen ilyen pocsékul magam, amíg Fiatal Lány rá nem világított 3 dologra...
Anyum új életet kezdett... Félek, hogy ebbe én már nem tartozom bele. Az esküvőn, aminek a legszebbnek kellett lennie az életében, nem voltam ott, amíg a mostohahúgom (waazz, 30 évesen még ilyenem is lett!) ott lehetett... Én még egy meghívást sem kaptam...
Ezzel már biztosan elveszítettem a családom. Még októberben élhettem egy álomvilágban, abban az egységben, amit megszoktam gyerekként. Egy hónapig megint gyerek lehettem, ami már sosem fog előfordulni. Ráadásul a saját családomat sem sikerült még létrehoznom, hiába szültem egy kisfiút. Egyedülálló vagyok a nagyvilágban egy csecsemővel a karomon...
És irigy vagyok, de nagyon! Nekem kellett volna férjhez mennem, nekem kellene családot alapítanom, de semmi ilyesmivel nem szolgálhatok, sőt a lehető legmesszebb állok tőle. Hiszen a gyermekem apja nem fogja sosem azt biztosítani, amire szükségem lenne. Biztonságra, tiszteletre, büszkeségre vágyom...
Így anyum, aki eddig a legközelebb állt hozzám, boldogságának sem tudok felhőtlenül örülni. Dühös vagyok, mert félek, mert jelen pillanatban ő vitte el a babérokat, nem pedig én...
De biztos vagyok, hogy néhány napon belül az érzéseim elhalványulnak, és már őszintén fogok nekik gratulálni és sok boldogságot kívánni...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése