Miért nem?

Ezt még én is láttam!

Először merült fel bennem, hogy az én gyerekem miért nem? 

Mindig is olyan szerettem volna lenni, aki a gyereket mindenhová viszi magával. Múzeumban is rengeteg magára kötött kismamát láttam, közéjük akartam tartozni. 

Kétszer bepróbálkoztunk Zsebbel - mindkétszer kudarcot vallottunk. Az első az Impresszionisták voltak, amikor a Nemzeti Gallériából kellett kirohanni a mama-baba szobába szoptatni, mert elvettem Zsebtől a szétrágott belépőt, ő meg ezen besértődött. Most pedig a Carravagio kiállításról vihettem ki, mert fáradt és éhes lett. Pedig most mindennel készültünk. Mei-taijjal kötötte magára az apja (előre, mert múzeumban hátra/oldalra nem lehet), sapka volt a fején, hogy a légkondi ne zavarja (állandó 20 fok volt a képeknél), rágóka hadsereg bújt meg a táskámban. Csak a hosszú sorra nem gondoltunk, meg arra, hogy már az első teremben cicire vetné magát. Ezt ugye nem lehetett, erre -hangosan - elkezdett magyarázni. Nem sírt; csak beszélgetett, de olyan hangosan, hogy zavarta az apját (meg gondolom a többi embert is). Minden áron át akart jönni hozzám, de én még sosem kötöttem előre, és nem a zsúfolásig telt teremben akartam elsőként próbálkozni. Leültem vele egy székre, de az még rosszabb volt, mert unatkozott, így nem volt más lehetőségem, mint kimenni addig, amíg az apja ha nem is az összeset, de azért a nagyját megnézi. Legalább ő lássa, ha már én nem... 

Gondoltam, kint már magamra kötöm, de egy kedves őr elmagyarázta, hogy az egész épületben nem lehet, mert nem látom, és lelökhet, megfoghat olyat, amit nem kellene. Totálisan megértettem, csak hát így nem sok lehetőségem adódott, mint leülni a bejárattal szembeni terembe egy hatalmas kanapé egyik oldalára. Mindent elővettem neki, néhány percig jó is volt, de a cici... Ott mindenki előtt odaadtam neki (a mei-taijal takarva magunkat), miközben egy édes kisbabát néztem, aki édesen mosolygott az anyja ölén egy mei-taiban. Még pápázott is az ismerőseiknek. És ekkor merült fel bennem, hogy az én fiúm mit nem élvezett, miért nem tudta "végignézni" a kiállítást apán? 

Mintha megérezte volna a negatív gondolataimat, mert hirtelen visítani kezdett. Valami nem tetszett neki, de rá nem jöttem micsoda. A pad másik oldalán ülők igencsak rossz szemmel nézték a hasztalan csitítgatásomat, és inkább elmentek, mint tovább hallgatták volna az ordító kisbabámat. Bár felmerült bennem, hogy olyan nehéz lett volna odajönni, és megkérdezni, hogy segíthetnek. Mert amikor a szinte lesújtó tekintetű látogatók távoztak, éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a síró, már-már toporzékoló gyereket tartsam egy kézzel, míg a másikkal a mei-tait próbáltam kicsomózni, mert az apja csak kibújt belőle, és mindkét vége görcsben volt. Ha magamra kötöm előre, valószínűleg elhallgat. Ha felszabadítom a kezem, egy percen belül kioldom a csomót, a gyereket magamra kötöm, és nagy valószínűséggel elhallgat. Ha megfogták volna egy percre Zsebet... Ehelyett megvető tekintettel távoztak... Na köszönöm!

Mikorra megjött az apja bealudt, ő semmit se tapasztalt az egészből, helyette elmesélte, hogy bent volt egy kisbaba az apja ölében... Na igen, csak a mi fiúnk nem akarta csendben megtekinteni a kiállítást...