Játszótér? Soha többé!

Persze, ez csak egy kétségbeesett, hullafáradt mami felkiáltása, és fogadok, lesz még vagy ezer, ha nem több ilyen alkalom. 

De hol is kezdődött?

Már a kimenetelnél gondok adódtak. Nem találtam meg a babahámot, így a gyaloglás helyett babakocsival mentünk (amit a végén nem is bántam meg). De Zseb nem akart egyedül az emeleten maradni, szóval nem volt választásom, a babakocsit hagytam ott a folyosón, amíg Manóval kézen fogva lesétáltunk. Nem használunk már ilyenre kendőt, így azt sem vittem magammal...

A szomszéd hostel recepciósa volt olyan kedves, lehozta nekünk a járgányt, amibe Zseb vidáman bele is csücsült. ♥

A játszótéren a homokozó mellett "parkoltunk" le. Két játékot (lapát, gereblye) vittem magunkkal, plusz a kismotorját. Persze, egyik sem kellett neki, inkább átvágtatott a csúszdához. Közben meglátta, hogy két lány hintázik. Neki oda kell mennie! A lányok udvariasan leálltak, míg Manó vigyorogva kokettált nekik, de azért látszott rajtuk, hogy egy ideig még aranyos, de utána ...-ba kívánták a fiam. Zseb nem vette a lapot (egy másfél éves, hogyan is venné?). Lefeküdt a földre a lábaikhoz, és nem lehetett elmozdítani. Ha megpróbáltam, sikítva elhagyta magát.

Nagy nehezen felállt, és egy talált autóval játszott, amíg... meg nem látta, hogy fociznak. Egy 7-8 év körüli kisfiú az anyukájával. Uzsgyi neki, meg sem állt, míg be nem rohant a focipályára. Én utána, de nem értem utol csak a kapunál. Visítva, elhagyva, ráncigálva cipeltem ki - kétszer is -, amíg az anyuka végre megengedte nekünk, hadd játsszon velük. Nagy boldogságára rúghatta a labdát, igazi focista volt a lelkem. Hálája jeléül (vagy mi másból? :D) megölelgette az anyukát, majd a kisfiút is próbálta, ő viszont elfutott előle, így Zseb néha a földön hempergett. 

Többször próbáltam kihozni, de semmi haszna nem volt. Felvenni nem tudtam, ahhoz már nehéz, ráadásul rúgkapált. Örültem, ha nem esek el vele... Miután már nagyon untam, hogy nem hallgat rám, hogy állandóan attól rettegek, megrúgják a labdával, illetve a kisfiú is szeretett volna igazándiból, "nagyként" játszani az anyukájával, muszáj volt cselhez folyamodnom. Elvettem tőle a homokozóban szerzett játékautót, majd elindultam kifelé, miközben mutogattam, odaadjam-e. Amikor rájött, hogy nem kapja meg, sírva visszafelé rohant. Ekkor engedtem, hogy megérintse, majd - én! - hátrafelé futni kezdtem az autóval. Még nagyobb sírás, de legalább jött utánam. Csak a cici - a játszótér közepén - tudta megnyugtatni.

Mentünk csúszdázni. Nem engedte, hogy felrakjam, helyette a csúszdán mászott felfelé. Mivel az apja hagyni szokta neki, így én is csak segítettem. Rájöttem, ez nem is olyan könnyű, mert egy kézzel kapaszkodtam, nehogy elessek, a másikkal meg őt tartottam, nehogy leessen! Már ettől kifáradtam, pedig csak most jött az igazi próbatétel! A kötélhágcsó! Erről van szó:

Segítettem neki felmenni, ráadásul a kisautót egy percre sem engedte el, így csak egy kézzel kapaszkodott, Persze, most is csak egy kézzel tartottam, mert a másikkal kapaszkodtam, nem akartam hátra esni, ehhez pedig nagy esélyünk volt rá. 

Először a tetején levettem, nem akartam, hogy teljesen felmásszon, ahová a képen a kislány (jól látom?) áll, de végül mégis feltoltam a kis popóját. Imádta! A lyukakon kinézett, megpróbált felmászni, az autót tologatta. Rájöttem, oldalt is leeshet, ezért odaálltam. Rossz megoldás volt, mert így a kötélhágcsónál nem értem el, ha véletlenül neki iramodott volna. Féltettem, magamat meg szidtam, ezért az első lehetőségnél levettem. Persze jött a nagy sírás-rívás, meg a visszamászás. Oké, akkor hagyjuk... A gyerek a lehető legtávolabbi pontot választotta ki magának. Néha a széle felé közeledett, hogy megállt a szívverésem. Tudtam, hogy nem fog leesni, de azzal még nem voltam tisztában, hogyan szedem le.

A kisautó volt ebben is a segítségem, mert ledobta, szóval muszáj volt lejönnie, mert én vissza nem adtam neki. :)

Megint víz nélkül indultunk el. Valahogy mindig elfeledkezem a vízről. Kaját már teszek be neki, mert mindig kunyerál, de a víz az mindig a konyhában marad, még akkor is, ha kikészítettem indulás előtt. A nagy játéktól szomjas lesz, hiába ivott indulás előtt. Most is észrevett egy ott felejtett üveg ásványvízet, és szinte eltéríthetetlen volt. Adtam neki cicit, hátha az valamivel oltja a szomját. Addig jó is volt(am), amíg észre nem vett egy táska melletti kulacsot. Ááááá, persze, az kellett neki. Ráadásul még ott volt a "tulajdonos" anya is. Természetesen nem engedtem neki, de ilyenkor legszívesebben elsüllyednék, hogy nem tudom olyan egyszerűen meggátolni a fiamnak, hogy hozzáérjen. Mert ő ilyenkor is gyorsabb, erősebb, akaratosabb, mint én... Még szenvedtünk egy sort a cicivel, majd vissza a homokozóhoz.

Meglátta, hogy a lapátjával egy nagyobb lány játszik. Rögtön az kellett neki. A nagymama (nem tudom, hogy a lányé volt-e, vagy másé, egy kisbabával homokozott) kedvesen megkérte Zsomot, ne vegye el, mert más játszik vele. Lehet, hogy korábban kellett volna közbeszólnom nekem is, és nem azt mondani, hogy az az övé, azért vette el. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mi a helyes teendő... Néhány perc után vissza is dobta a lányoknak (nem adta, csak ledobta), s elment "kölcsönkérni" egy vödröt és egy kis lapátot.

Majd motorozni akart, de helyette talicskát talált, amivel a hintázókat vette célba. Én meg hasra vágva magam toltam arrébb, nehogy fejbe rúgják... 

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor Channah megjött, és átadhattam neki a gyerekvigyázást. Vele szépen mérleghintázott, ügyesen, önállóan. :)

Hazafelé elfáradt, ezért a hazamenetel sem ment olyan simán. Babakocsi helyett motorozni akart. Addig nem is volt gond, amíg az autóút kellős közepén meg nem állt. Channah-val felkaptuk, amitől úgy besértődött, hogy nem tehettem le. Toltam a babakocsit, amiben a kismotor, a gyerkőc pedig a baloldalamon... Jó fél utcányit bírtam így, utána muszáj voltam visszacsatolni a kocsiba, mert nem bírtam tovább. Először nagyon ellenezte, de utána már elfogadta a megváltoztathatatlant...

Ilyenkor azért irigylem azokat az anyákat, akik simán és könnyen felemelik, cipelik a gyerkőceiket, szaladnak utánuk...

Internetfüggőség

Sziasztok! 

Viv vagyok és Netfüggő! Ha nem is mondanám rá, hogy szenvedélybeteg vagyok, de abban én magam sem kételkedem, hogy jó régen átestem már a ló túloldalára. Mert nem normális dolog, hogy felkelés után az első dolgaim között szerepel a laptopom bekapcsolása, és az este utolsók között pedig a kikapcsolása. És még csodálkozom, hogy gyorsan tönkremegy az akkumulátora!

Amíg nem lett gyerekem, ez annyira nem zavart. Mert azt mondtam, hogy reggel kávézás közben elolvasom a kedvenc blogjaimat. Mára ez annyira nem megy, amióta megszűnt a Google Reader, azóta sosem tudom behozni a lemaradásom. 

Ha tanultam, dolgoztam, írtam, akkor (mint most is) legalább 25 böngészőlap volt/van megnyitva, mert hol ezt néztem meg, hol amazt. 

Takarítás közben a Youtube megy állandóan. Vannak kedvenc listáim, amiket ugyan nem én állítottam össze, de nagyon szeretem. Filmet is online nézek, így a legegyszerűbb.

Szóval minden pillanatom az internet körül forog.

Azóta viszont lett egy másfél éves kisfiam, akit nem szeretnék TV-Internetfüggővé nevelni, sőt elhanyagolni sem szeretném. Ahelyett, hogy vele játszom, ülök a gépnél, és róla írok. Ahelyett, hogy összepakolnám a játékait, ülök a gépnél és róla blogolok. Másról nem tudok beszélni, csak róla, csak gyerekes dolgokat nézek (oké, most mást is írok, ahhoz is gyűjtöm az anyagokat), ott vagyok végig mellette, ha odajön hozzám, elfordulok a géptől, DE nem ülök le vele legózni, autózni, rajzolni. Ha leülök is már venném magamhoz a telefonom, hogy ott megnézzem, ki mit írt. Magamhoz ölelem, puszilgatom, ciciztetem, bármit megcsinálok, ha kér tőlem, de magamtól nem tudok vele játszani.

Ez mindig is a félelmeim egyike volt. Sosem értettem a gyerekek nyelvén. Azt hittem, hogy a sajátomnál majd jön zsigerből, de nem. Hagyom, hadd játsszon egyedül mellettem, amíg én a gépet bújom. Figyelem, ahogy a csúszdán lecsúszik egyedül, rámosolygok, de nem vagyok ott mellette, hogy fogjam a kezét. Persze, ha esik, ugrok, figyelem, ne legyen semmi baja, de hagyom, hadd játsszon egyedül. Nem mesélek neki, bár ha hozza a könyveket, közösen nézegetjük a képeket. Író akartam mindig lenni, erre most rá kell döbbennem, mesélni nem tudok a másfél évesemnek. Még ha a saját napját is akarom, akkor is már a második mondatomnál otthagy... Ráadásul állandóan azt várom, mikor fog elaludni, hogy olyat csinálhassak, amit akarok - blogolhassak, filmet nézhessek...

Félek, hogy ebből az egészből mit fog látni Zseb? Anya, apa állandóan a telefont, laptopot bújja, akkor ő is. Nem akarom elzárni tőle, szeretném, ha az életében természetes lenne, viszont nem akarom, hogy más ne töltse ki az életét. Most még jó, mert legózik, csúszdázik, autózik. Imád kint lenni, imád emberek között lenni. Tegnapelőtt szó nélkül elment jó két órára az unokaöcsém barátnőjével, akivel jó, ha havonta egyszer találkoznak! De mi lesz később? Vagy később már én is könnyebben el tudok vele lenni? Megérti, hogy a gép nem "szórakozásra" van? Amikor a mami és papi is csak szórakozik rajta?  Használhatja, de nem a nap 24 órájában? Mikor fog felkiáltani, hogy mami velem foglalkozz, ne a géppel?

Most jött el az idő, hogy változtassak a dolgokon! 

Gyógyszer kérdés

Hetek óta beteg vagyok. Jobban mondva holnap lesz két hete, hogy belázasodtam. Azóta javul az állapotom, de a mai napig folyik az orrom, tüsszögök és néha köhincsélek egy keveset. Mint most is.

Szoptatok, ezért nagyon meg kell válogatnom, hogy mit vehetek be és mit nem. Algoflexet ajánlotta mindig is a szoptatási tanácsadóm, mert az ibuprophen tartalmú, ami biztonságosnak tekinthető - viszont nem volt otthon, s betegen, kettesben nem volt szándékomban elmenni a patikába. Közben Zseb tönkre vágta a 10 ezer forintos  hőmérőnket, azt se tudtam, hogy most valóban lázas vagyok-e, vagy valami mástól izzadva, mégis fázva remegek. Gyorsan szétnéztem a gyógyszeres ládánkban.* Megtaláltam a Nurofen Forte 400 mg bevont tabletta dobozát, amit még nagypapám vett Zsebnek, csak kiderült, hogy elfelejtette mondani, hogy pár hónaposnak lesz. Így felnőtteknek valót kapott. Viszont ebből is indultam ki. Ha a Nurofennek van csecsemős változata, akkor csak nem lehet akkora probléma, ha én is azt veszek be. Fiatal Lány sietett a segítségemre, ő nézett utána nekem a neten (annyira kimerült voltam, hogy erre képtelennek éreztem magam). A Nurofen is ibuprophen tartalmú, így nyugodtan alkalmazhatom, maximum napi 4 tablettát szedhetek be.

Érdekes cikkek ezzel kapcsolatban:

Patika Magazin

Medigor

Az Antalvali.comot én nem preferálom...

A Nurofennel három nap alatt teljesen elmulasztottam a lázat, hőemelkedést, de nem gyógyultam ki teljesen. Ráadásul a család többi tagját is megfertőztem. Zseb elég jól viseli még, csak az orra folyik, meg néha köhög. A köhögésre nem adtam neki semmit, mert azt nem tartom annyira vészesnek, ha naponta egyszer-kétszer kissé ugatásszerűen elköhenti magát. 

Az orrfolyását viszont kezelni kellene. Az orr-porszívót legutóbb úgy elraktam, hogy nem találom.** Inkább vettem (volt még itthon) Sterimar sóoldatos sprayt, amivel fellazíthatjuk az orr váladékát. (Ha van kedvetek magatok is elkészíthetitek. Leírása itt. Én még nem próbáltam.) Majd Unguentum Nasale orrkenőccsel vékonyan bekenem a palliát (orrtövét). A leírásban az szerepel, hogy vízszintes fekvőhelyzetben borsónyit tegyünk az orrlukba is, de ezt a lépést kihagyom. Mivel egész életemben így használtam, és nekem bevált, akkor nem a fiamnál fogok kísérletezni. Ilyenkor megkönnyíti a légzését, és a takipók (cicakaka helyett használom) szép lassan elhagyja az orrüreget. 

Felelőtlen szülő lennék, mert ennyi panasszal nem viszem el orvoshoz? Nem adok neki semmilyen gyógyszert, antibiotikumot? 

Nem vagyok híve az antibiotikumnak. Nem szeretem az olyan orvosokat - főleg gyerekgyógyászokat - akik minden szirszarra azt írnak fel, utána meg csodálkoznak, hogy a másfél éves kiskölyöknek nem jó az immunrendszere. Így amíg lehet, elkerülöm mind az orvosokat, mind a gyógyszereket, antibiotikumokat...

*ha leveszem a tetejét, olyan szag csapja meg az orrom, mintha egy laboratóriumban lennénk. Itt lenne az ideje átválogatni, kiselejtezni a lejártakat.  

**nem mintha most bármit is megtalálnék otthon, annyira nagy káosz van nálunk. Éppen gardróbszekrényt készítettünk már két hónapja.

A lejárt gyógyszereket bármelyik patikába vissza lehet vinni?

Filmajánlók

Veletek előfordult már, hogy csak úgy megtaláltak a filmek? És ha egy kis vidám, könnyed darabról is volt szó, elgondolkodtatok rajta? Mintha csak nektek íródott volna az a történet?

Én nagyon sokszor érzem ezt. Most is - ráadásul két új film is megtalált.

Anyabuli

Nincs három gyerekem és nagyon nem vagyok rendmániás. Viszont én is anya vagyok, blogolok és szeretném, ha sok olvasóm lenne... Meg egyébként is, minden anyának, aki legalább egyszer sz@ranyának érezte magát, muszáj megnéznie!

Bízz a szerelemben

Egy kapcsolat megmenthető Tovább tudunk lépni? Egy szétment házasság (viszony) milyen hatással vannak a gyerekekre? Ráadásul író-család... 

Ülök a sötétben....

....s azon gondolkodom, hogy hol fordultunk át a másik irányba. 

Rá kell jönnöm, hogy egyenes út vezetett ide, ahol most tartunk. Egyikünk sem hibás, mert mindketten önmagunkat adtuk. Bárhogy döntöttünk volna, mindegyik lépésünk ide vezetett volna. 

Ő azt állítja, hogy a fontos dolgokat megtartja magának, és csak a lényegteleneket osztja meg a barátaival. Én azt állítom, hogy ezzel engem eltitkol és nem vállal fel. És ez a két állítás az összes vitánk alapja. 

Tisztában vagyok azzal, hogy ő ilyen. Ilyennek szeretem... Mégis emiatt egyre sebzettebb a szívem, a lelkem. Ő nem változik meg miattam, legalábbis nem úgy, ahogy én szeretném. Nem várhatom tőle, hiszen akkor arra kérném, adja fel önmagát... Így viszont egyre szomorúbb, zárkózottabb és ingerültebb leszek.

Ő lehet mindez, szó nélkül tűrnöm kell, mert ő csendes, visszahúzódó, szófukar. Én már nem igazán, mert sosem voltam ilyen, és ha ilyen leszek, tudja, hogy bánt valami. Ő kérdezheti tőlem, hogy mi bajom van, én tőle nem. Ő nem szeret a sérelmeiről, bánatairól, életéről mesélni, én nem bírom magamban tartani. 

Én kimondom neki, őszintén, tiszta szívből, hogy szeretlek, akármennyire elcsépelt szó, tőle már hónapok óta nem hallottam csak úgy spontán, magától. Csak egyszer szeretném, mikor józanul, a szemembe nézve kimondaná.. Valószínű ő ezt nem érzi, így nem is kívánhatom tőle. Egyébként is jobb lenne, ha hazudna?

Igen, jobb. Mert mindig is hittem és hiszek neki. Nem nyaralásokra vágyom, hanem arra, hogy ő magától bókoljon, szeressen. Szükségem van a szerelmetes szavaira! De már a kezdeti ragyogást sem látom a szemében... Hogyan is láthatnám, ha úgy viselkedek, ahogy? Ha csontsoványra lefogytam? Ha már olyanokra nincs időm, hogy fessem magam, csini fehérneműkben várjam haza? Ehelyett csak egyre feszültebb, ingerültebb, mogorvább vagyok vele...

Ha szomorúvá tesz, mert igen gyakran szokott még mindig, akkor szeretném, ha ő vigasztalna meg, és nem kellene máshoz fordulnom. Mert én egész életemben egy síró-picsogó voltam, az összes érzésem könnyekben tört ki belőlem. Sosem tudtam visszatartani, és ilyenkor sosem magányra vágytam, nem arra, hogy kisírhassam magam. Akkor egyre inkább kattog az agyam, egyre sötétebben látom a világot. Őt viszont hagyni kell, hadd élje meg egymaga a bánatát. Emiatt ő is hagy engem, mert úgy gondolja, ezzel teszi a legjobban. Pedig ha ilyenkor kiordíthatnám magamból a fájdalmat, elterelnék a gondolataimat, megértést kapnék, sokkal  könnyebben és gyorsabban túllépnék rajta.

Próbálok változni. Próbálom a fájdalmamat, sérelmeimet magamban tartani, egyedül átlépni rajta. Nehezen megy. Éppen, hogy csak... Ilyenkor nem arra vágyom, hogy még más hibáimat is - csúnyán - a szememre hányják. Ha mégis, jogomnak érzem átbeszélni a dolgokat. 

Legutóbb megbeszéltünk egy kulcsmondatot, amivel az összes vitát leállíthatjuk. Olyan, mint Lily és Marshall között a szünet. Csak nálunk a szünet nem működne, mert így is mindent a szőnyeg alá söprünk, és már akkora a kupac, hogy újra és újra hasra esem benne. 

Csak annyit kellett volna mondania, hogy szeretlek, de hagyd most abba. És én befogom. Bár most visszagondolva nem is neki kellett volna mondania, hanem nekem. De annyira leblokkoltam a kiakadása miatt, főleg azok után, hogy akaratlanul is megbántott és szomorúvá tett néhány órával korábban, hogy akkor ott helyben eszembe se jutott. Később pedig már én akartam minden áron megbeszélni az egészet. Ehelyett kaptam egy mindegyet és lényegtelent, aminek a következménye az lett, hogy ő otthon én meg itt ülök az ágyon már hajnali 3 óta és töröm a fejem, hogy mi a kib****tt nehéz egy bocsánatkérésben? 

Mert ennél nyíltabban már nem tudtam elmagyarázni neki, hogy csak egy ne haragudjot akarok tőle kapni azok után, hogy megbántott, a veszekedést ő kezdeményezte, majd - ha tagadja is - a fejemhez vágta, hogy lényegtelen, ami közöttünk történt... 

Igen, ő van megsértődve. Azt nem tudom, miért, most éppen mi a nyavalya tört ki nála, mit csináltam, de ő ahelyett, hogy bocsánatot kért volna (azt, hogy magyarázza meg a tetteit már nem is vártam), ahelyett bevágta a hisztit. Ugyanúgy, ahogy ezek után én is...

Blogom titkos céljai?

Mindig is írni akartam. Olyat, amit mások szívesen elolvasnak. Azok, akik ismernek. Azok is, akik nem ismernek. Leghűbb olvasóim pedig azok legyenek, akiknek a véleményükre sokat adok.

Nem jött össze. Az ismerőseim, rokonaim csak azért néznek rá az általam írt dokumentumokra, mert kötelességük, azaz kikönyörgöm tőlük. Azok, akik "imádatára" áhítozom, legszívesebben egy sort sem olvasnának el tőlem, mert nem szeretik a stílusom, amit - ezért mondjuk köszönet - a szemembe is mondanak. Ennek ellenére többször előfordul, hogy beadják a derekukat, de közben látom rajtuk, hogy a hátuk közepére sem kívánnak. A barátaim sem önszántukból olvasnak, mégis ha kérem örömmel leülnek, és rögvest tetszésnyilvánítással kezdenek, majd folytatják a hibáimmal - ha kedvük tartja.

10 évvel ezelőtt bizakodva álltam a jövőm előtt. Hatalmas terveim voltak, tudtam, mi szeretnék lenni, melyik újságnál szeretnék dolgozni, és majd én megmutatom volt a hozzáállásom. Belevetettem magam az álmodozásba. Aztán gyorsan kijózanodtam, mert az egyetemen is megmondták a tanáraim, hogy semmi tehetségem az íráshoz, és egyébként is a barokkos körmondataimmal mit keresek én a nyomtatott sajtónál? Akkor még elképzelésem sem volt arról, hogy nem mint újságíró, hanem mint marketinges fogok dolgozni a későbbiekben. Szóval hallgatnom kellett volna anyumra, aki már gimiben megkérdőjelezte, mit képzelgek a jövőm felől. 

Azért reméltem, hogy legalább azok a férfiak, akik elvileg szeretnek, majd olvasni fognak. Tudjátok, legalább elfogultságból. Egyik sem. A legutóbbinak szinte herótja van, ha kiharcolom magamnak, hogy legalább pár percet szánjon rá arra, amit írtam.

Talán éppen ezért lett ez a blog is. Nem csak azért - amit magamnak is bevallottam -, hogy kiadjam magamból a gyerek utáni vágyamat, majd beszámoljak, milyen is egy mozgássérült (hú, de pattogok ezen a témán) anyuka mindennapjai, hanem a lelkem legmélyén ki akartam törni ebből az elkeseredettségből, meg akartam mutatni, hogy igenis vannak emberkék, akik rendszeresen olvasnak, szeretnek, és jókat szórakoznak rajtam. 

Channah szerint ehhez tematikus blog kellett volna, mert élettörténetet regényekben olvasnak. Egy könyvnek van eleje és vége, egy pontból eljut egy másikba, a blogom meg ugye ilyen téren szerintem egy zagyvaság. Én viszont ehhez nem értek. Szeretek mesélni, szeretem másokkal megosztani az életemet, kitárulkozni. Elmondani a világnak a sérelmeim, néha a vidámságokat is, bár azokat kevésbé, hiszen azokat boldogan élem meg, nem szükséges kiírnom magamból. Ráadásul megnéztem, mely posztjaimat olvastátok a legtöbben, és kiderült, hogy pont azokat, amelyekre azt gondoltam, senkit sem érdekel. A "tematikus" írásaimra pedig éppen, hogy csak az olvasómag kattintott rá.

Ahhoz, hogy olvassanak, muszáj publikussá tennem a blogom. Ami azzal jár, hogy kétszeresen, sőt százszorosan meg kellene válogatnom a szavaim. Főleg azokat, amiket másokról mondok. Ilyen például a gyerek apjára tett utalások. Mert a blogon csak panaszkodom rá. Hiszen, ha fasírtban vagyunk, mi a legjobb gyógymód? Kiírom magamból, megosztom mindenkivel (!), várva a vállveregetéseket, a virtuális öleléseket, helyesléseket, megértéseket. Ugyan ezzel megsértem, talán még a személyes jogaiba is beletiprok... Igen, jelezte is felém. Ekkor megígértem neki, hogy többet nem fogok róla rosszat írni. Ha írtam róla, akkor előtte mindig megmutattam neki, és igen, köteleztem arra, hogy elolvassa. Mert nekem fontos volt, hogy ne bántsam meg.

Végül nem én bántottam meg, hanem Ti, ahogy leírtátok a nem szimpatikus véleményeteket róla. Ezért közölte velem, hogy többet nem fog engem olvasni. Kettős érzésem volt, mert nem hittem, hogy önszántából olvas, és mégis. És e boldogságot mások véleménye miatt megfosztja tőlem. Ezért moderálni kezdtem a kommenteket. Reprodukálóéból kitöröltem, Katáét - eddig - nem jelentettem meg. Miért? Mert nem akartam, hogy más bántsa...

Viszont most úgy érzem, nincs miért szégyenkeznem a "barátaim" véleménye miatt. Bár azt jó tudni, hogy a blog nem adja vissza reprezentatívan az életünket. Nem mesélem el az egészet, nem mesélem el, milyen jól éreztük magunkat az Andrássy úton, mennyire boldoggá tett, ahogy mosolyogva lovagoltatta Zsebet, csak arról írok, hogy este megbántott... 

Kompromisszumot kértem tőle még néhány hónapja. Azt mondta, hogy ha én változom, ő is megpróbál. Én változtam, legalábbis úgy érzem, mindenesetre próbáltam. Ő is próbált... Valószínűleg egyikünknek sem ment igazán, mert visszaestünk ugyanabba a csapdába. Ő továbbra is azt érezteti velem, hogy semmi fontosat nem jelentek a számára, én továbbra is beszédre, sőt bocsánatkérésre kötelezném. Ezt pedig melyik férfi adja meg parancsra?

Emiatt döntöttem úgy, hogy ha már neki nem önthetem ki a sérelmeimet, nem foglalkozok az ő túlérzékeny, külső megfelelés-kényszeres, kishitű lelkivilágával, csakis az én túlérzékeny, külső megfelelés-kényszeres, kishitű lelkivilágommal, és leírom, ami a szívemet nyomja. Nem, továbbra sem szeretném gyalázni, sértegetni, bántani, csak a saját, fájó érzéseimtől nyíltan megszabadulni. Sőt, nem moderálom a hozzászólásaitokat sem!* Majd ha én is fontos leszek neki, vagy elmondja, mi baja van velem, akkor majd én is visszafogom magam. De most eljött az idő, hogy az első közeledő lépést neki kell megtennie! Mert úgy érzem, hogy eddig én alázkodtam meg, és egy magát lekicsinylő nőre egyébként sem lehet felnézni... És a célom, hogy a szeretett férfi felnézzem rám!

Még másfél éves sincs!

Az előző havi számadásom elmaradt, mert éppen Franciaországban töltötte be a 16. hónapot, és az augusztus inkább rólam szólt, mint róla. Sorry, édes kisbabám! 

Viszont jöjjön most ő!

Ebben a hónapban újdonsággal is bővül eme "rovatunk", de erről majd később.

kiló: nem tudom, 10 és 11 kg között van valahol. 

centi: 80 valahány. Nyurga

fog: 10. (már nem csinálom a táblázatot. Corellel dolgoztam, de mikor kijött, sosem voltam épp gép közelben, utána meg már elfelejtettem, hogy mikor is vettem észre.

Pelenka: továbbra is 4-es bugyipelenka.Előre félek a hidegebb időktől.

ruha: 92-esek. Nagyobbat még nem vettem neki, kisebb már nem igazán jó rá. Viszont jelen pillanatban annyi ruhája van, hogy nem fér el a szekrényébe. Szerintem mostanság nem nő olyan nagy iramban, hogy a mostani nyári nadrágjai tuti biztos, hogy a jövő nyarat is kihúzzák. A bodyjai nem, mert előkét nem használunk, így minden estére (sőt volt már, hogy indulásra is) mocskosak lesznek. A foltok pedig - akárki akármit mond - a mosódiótól nem igazán jönnek ki belőlük.

alvás: rendszertelenül a napi két alvást. Igen, van még annyi, de mindkettőt általában délelőttre sűríti. 

hordozó: szinte én már nem is hordozom. Apja vitte az előző hónapban Franciaországban - sokat - a hátán. Most nagyban gondolkodom, hogy be kellene ruházni egy csatosra, mert az MT-t kezdi kinőni. De csak februárban lesz hosszabb távú sétánk, előtte meg tél jön, így valószínűleg csak bérelni fogunk egy Lujzust valahonnan.

egészség: a mostani náthánkat leszámítva makk egészségesek vagyunk. Most reggelente köhög, az orra folyik. Amíg a hangulata jó, addig nem adok neki gyógyszert. (egyébként tőlem kapta el, én nyűglődöm már 2 hete - gyógyszerrel is)

beszéd: nem akar még beszélni, halandzsázik, de nem nevez meg dolgokat. Mindent ért (- vidd ki a banánhéjat, és dobd ki! - kivitte és beledobta a vécébe.), de még csak a saját nyelvén beszél. Én most Cici lettem, ezt totálisan érthetően ejti ki. Egyébként tudja, hogy mi a cici, másnál is megmutatja, kimondja, és azzal is tisztában van, hogy a cicivel mindig elengedik, akármiért "fogták" le. Kávé, ha meglátja a bögrémet (kávét rejtő).

evés: szopizik, de már minden eszik. Tejes dolgokat is. Eddig magában csak laktózmentes tejet ivott, az ízlett neki. Maci kávén gondolkodtam, vagy kakaón, mert mi az apjával reggelente kávézunk, és ő is szeretne. Az üres bögrében mindig megnézi, hogy maradt-e még egy korty (természetesen nem).

lányok: Gisz, keresi őket, itthon is. Most megint vidéken, de jövő héten mi is. Akkor majd játszhatnak :)

képesség: kész férfi. Most az anyák biztosan fel tudják sorolni, hogy milyen új dolgokat csinál a sajátjuk. Bevallom őszintén, nekem ez a legnehezebb. Ezért gondoltam arra, hogy most már ha valami újat csinál, azonnal posztolom a Facebookon (mert ezeknek az apróságoknak nem tervezek külön posztot itt a blogon.)

Többet nem fogom berakni, szóval, ha ezek az apró "örömök", vidámságok is érdekelnek titeket, like-oljátok az oldalt :)

Születésnap Franciaországban - 4. rész (a NAGY NAP!)

Zuhogó esőben léptünk át a nagyon nem várt napra. Egész éjjel esett. Azon gondolkodtam már, hogy mit csinálunk a Manóval a születésnapomon, ha esik. Mert kinti programokat terveztünk, beülőset nem is tudtam volna igazán. 

Szerencsére nem kellett emiatt aggódnom, mert reggelre elállt, kisütött a nap, vidám szombatra ébredtünk. Szép, kívánatos akartam lenni, ha már átléptem a tripla x-et. Persze, nem sikerült, mert ahogy a gyerek apja megjegyezte, ha arra vártunk volna, sosem indultunk volna el, pedig "hosszú" út állt még előttünk.

Anno rám nagy hatással volt Versailles. Mindig is kastélyfüggő voltam, igaz akkor az épülettömbbe nem mentünk be, csak a kertben sétáltunk, de így is elbűvölt. RER-rel mentünk ki Versailles-ba. Már a vonatállomásnál is tömeg volt, de semmi ahhoz képest, ami a kastélyban fogadott minket (mozgássérülteknek ingyenes a belépés). Lépni nem lehetett, úgy csoszogtunk egymás után, mint Chocho-san a getájában. Így élvezhetetlen volt. Gyönyörű, mi tagadás, de hogy nem láttam belőle túl sokat, az is biztos.
A kert már fizetős mindenki számára. Jobban mondva "ingyenes, kivéve áprilistól október végéig hétvégente, a zenélő szökőkút működése idején". És ugye szombat volt. Most végre bementünk az egyik labirintusba.*. Kiderült, hogy nem is olyan labirintus jellegű, mint amilyenre gondoltam, de így is olyan fantasztikusan volt elrendezve. Néhol szobrot rejtett, máshol halastavat, de az ebédünket is egy eldugott, kis büfében fogyasztottuk el. ♥
Persze azért itt is "alkottam", ami nagyon rányomta a bélyegét a következő percekre. Zsebnek volt egy nagyon jó, sötétkék széldzsekije. Még Juhi18-tól örököltük, és nagyon-nagyon tetszett nekünk. De csak volt, mert addig-addig szelfiztem magam a kastéllyal a háttérben, hogy észre sem vettem, lecsúszott a táskámról, ahová eddig akasztottam. Csak már odakinn - a kapun túl - kezdtem el keresni. Nem mentünk vissza érte, helyette vettem egy kávét a McDonaldsban - stílusosan...

A következő megálló az Eiffel-torony volt. Mivel mindketten voltunk már fenn, így Manóval nem álltunk végig a sort - mozgássérültként előre engednek, de olyankor nem mehetünk fel a harmadik szintre. Úgyis csak piknikezni akartam a Champs de Marson. Észrevettük, hogy van a közelében egy játszótér, így a piknikezést áttestáltuk a játszótérre. Az előző esti vacsinkból még maradt néhány falat Camambert és baguette, az áhított borról pedig szívesen lemondtam Zseb vidám kacagásáért, ahogy egy kislánnyal játszott.

Nem csak azért, mert nagyon pisiszag volt a padnál, ahonnan az apjával összebújva figyeltük a gyerkőcöt, hanem mert már dél is elmúlt, pisilnem kellett. Nagy nehezen megtaláltuk a torony lábánál a nyilvános vécét, ami nem meglepetésszerűen tömve volt. A mozgássérülteknek volt külön lift, de sehogy se sikerült felhívni, így lépcsőn vágtunk le. A gyerek miatt előre engedtek, az "állapotom" miatt pedig beengedtek a mozgáskorlátozottaknak fenntartott mellékhelyiségbe. Tudtátok, hogy a lehajtható pelenkázó csak egy éves korig használható? 
Lifttel engedtek fel, aminek többen örültek, olyanok is, akiknek egyáltalán nem lett volna rá szüksége!

Az RER nem ment, helyette pótlóbuszokkal lehetett bemenni a Latin Negyedbe. Szeretek Párizsban buszozni, így ez is ki lett pipálva. ♥  Most én választottam egy kávézót, mert a születésnapom Párizsban nem múlhat el anélkül, hogy ne igyak egy café au lait-t egy kis kávézó teraszán. A teraszból benti szoptatás lett, a francia kávézóból inkább angol pub. :)

Jó lett volna felmenni a Notre-Dame székesegyház tornyába, kicsit Quasimodózni egyet, de gyerkőccel nem igazán lehetséges. Jobban mondva az, de nem nekünk. Gondolhatjátok! Az apja hátán cipeli fel a keskeny kőlépcsőkön, miközben engem húz maga után.... Inkább a katedrális melletti parkba ültünk, ahol ráadásul játszótér is volt! Zseb ezt is élvezte.

Szerettünk volna Bateau Mouche-sal végighajókázni a Szajnán. Este szerettem volna, az olyan romantikus lett volna. Állunk a hajó végében, nézzük a kivilágított palotákat, a gyerek apja hátulról átölel és a fülembe suttogja, hogy szeret... Ez lett volna életem legszebb születésnapjának csúcspontja! Na de kiderült, hogy a Bateaux Mouches az Eiffel-toronytól indulnak... Onnan jöttünk, már nem mentünk vissza. Viszont ahogy sétáltunk a Szajna partján, megláttunk, hogy aCroisière Promenade indul. Mivel már én hajóztam már a Szajnán, leültem középre Zsebbel a cicimen és hagytam, hogy az apja hadd fotózzon. Később mi is az ablakhoz kerültünk, így visszafelé már lehetett rólunk is készíteni képeket.

A hajókázás után visszamentünk a Latin Negyedbe egy igazi francia étterembe. Telt ház volt, először nem is hittem el, hogy csinálnak nekünk szabad asztalt. Szicíliában éreztem magam, amikor egy étteremben szétrántottak nekünk két asztalt, és leültettek minket a terem közepébe. Itt is hasonló történt, a pincérek mellettünk jártak-keltek. Zsebbel tüneményesek voltak, szórakoztatták, játszottak vele. Az apja tudja jól, hogy a kedvenc levesem a francia hagymaleves. Nekem eszembe se jutott, hogy azt rendeljek, de ő még erre is gondolt! ♥ Isteni finom volt! ♥ Kicsit olajosabb, mint amit itthon eszünk. Utána megint moules &frites-et rendeltem. ♥
Nagyon jól éreztem magam. Oké, bevallom, szerettem volna, ha most megtörténik. Legalábbis valami... Átadja a "helyrehozott" gyűrűm... Megfogja a kezem, szerelmesen szemembe néz és mond valami észbontót... Mindezt úgy, hogy körülöttünk ott szaladgált Zseb - mert egy másodpercre sem állt meg... Igen, tudtam, hogy mindez így lehetetlen.

Este lefekvéskor az apja megjegyezte, hogy nem kaptam tőle semmit még.** Megnyugtattam, hogy kaptam, még pedig ezt az utazást. Mert a kellemetlen helyzeteket leszámítva, egy-két kisebb összezördülésen kívül szuper hetet töltöttünk Franciaországban.

Itt a vége, fuss el véle...

*imádom a labirintusokat ♥♥♥
**a méggel elhintette bennem (és anyumban) azt a gondolatot, hogy a gyűrűm nem lett kész, és azért nem adta oda, de később ugyanolyan állapotban nyomta a kezembe, amikor otthon keresni kezdtem.

Ha kíváncsiak vagytok a valódi személyazonosságomra, a Blikk Nőkben olvashat(ta)tok, képet láthat(ta)tok rólunk Zsebbel.

Ránk is ez vár?

Ülünk egy asztalnál összebújva. Rajtunk kívül még öt boldog pár beszélget. A férfiak az ötvenes korosztály tagjai, a nők kissé fiatalabbak...

A legidősebb férfi elvált, van egy huszonéves gyereke, most a második feleségével ül itt, aki szintén elvált, egy huszonéves lány anyukája. 10 év van közöttünk. 

A mellette ülő, elvált férfi a 11 évvel fiatalabb barátnőjével tartózkodik itt, aki két tizenéves gyerkőc anyukája. Elvált.

A harmadik apuka - a fia huszonéves - még fiatalabb asszonyra cserélte le a feleségét: közöttük már 18 év korkülönbség van, illetve egy tizenéves kislány más apától.

A negyedik illető a szeretőjével van. A feleségétől, akitől van egy huszonéves gyereke, elvált egy másik nő miatt, most őt csalja egy harmadikkal, aki ugyanolyan hosszútávú már neki. Ott is van gyerkőc, meg nagy korkülönbség.

Az utolsó férfi is most cserélte le a huszonéves gyermekének anyját egy jó 20 évvel fiatalabb nőre. Ő kivételesen még nem szült, de előtte ő is komoly kapcsolatban élt...

És ahogy így végignézek rajtuk, akaratlanul is felmerül a kérdés bennem: 20 év múlva, mi is így döntünk? Semmi sem állandó, semmi sem tart "örökké"? 

Születésnap Franciaországban - 3. rész (Párizs)

Akkor szóval folytassuk a születésnapi beszámolónkat. Párizsban vagyunk ismét, jó másfél napot töltöttünk a francia fővárosban. Zsebet leszámítva egyikünk sem először járt ott, az apja is már legalább negyedszer, én pedig biztosan állíthatom ötödször, ezért igazság szerint nem hiányzottak a turistalátványosságok. A szállásunk a város egyik leghangulatosabb negyedében volt, a Montmartre-on. Életünkben nem aludtunk még olyan kicsi szobában, mint itt. Ráadásul hideg volt, de piszkosul! 

Megérkezve a vonattal, életem egyik legszégyenteljesebb élményét élhettem át, ami ugyan nem nyomta rá a bélyegét a két napra, de egy életre a fülemben cseng a soulevez la plaque! mondat egy megvető pillantással összekötve. Sírás kerülgetett, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá - bár ezt jelképesen meg is tettem, mert rögvest metróra szálltunk. Ahogy már írtam, Párizsban nincs ingyen tömegközlekedés a külföldi turistáknak, a két napos 1-3 zónába szóló bérlet 35,33 €-ba került. Az, hogy kimenjünk Versailles-ba, még 13,80 € volt.
Valahogy mindig is úgy emlékeztem, hogy a Sacre Coeurnél van az a hosszú csigalépcső, amit már kétszer megtettem gyalog ahelyett, hogy liftbe szálltam volna. A gyerek apja is emlékszik arra a megállóra, de ő valahová a Citébe tette... Nem tudom, hogy neki igaza van-e, de most rájöttem, hogy sem a Pigalle-nál, sem az Anvers-nél nincs. Szóval fogalmam sincs, hol lehet...*

Első utunk a Sacre Coeur volt, ha már ott szálltunk meg a lábánál. Fogaskerekűvel mentünk fel. A templomról mindig az első francia utam jut eszembe, amikor nem tudtam (nem olvastam el), hogy a metrójegyünk a fogaskerekűre is érvényes, így fájó bokával másztuk meg anyummal, majd a templomban fásliztuk be a lábam. Itt készült az egyetlen egy közös képünk a gyerek apjával. Én még előtte való nap duzzogtam, hogy eszébe sem jut készíteni, és így még könnyebben letagadhat a munkatársai előtt, pedig csak szólnom kellett volna, hogy én szeretnék olyat is.

Valamikor gimi elején láttam a Lopott mennyországot. Kevés szomorú film van, ami megindít, és elragadtat, de ez a kevesek egyike volt. Abélard és Héloise valóságos történetét dolgozta fel. A film végén elárulták, hogy a XIX. században a Père-Lachaise temetőben áemeltek nekik egy grandiózus sírboltot, ahová, ha a szerelmünkkel Párizsban járunk, vigyünk el egy szál rózsát. Több helyen is olvastam, hogy a mai napig tömve van friss virágokkal.
Gimis osztálykirándulás alkalmával elhoztak minket ebbe a temetőbe. Mindenki Jim Morrison sírjára volt kíváncsi - kivéve engem. A túldíszített, csicsás sír viszont nem hozta meg az azt áhítatot, amit vártam tőle. Sehol friss rózsa, mintha egy elfeledett szegmens lett volna csak a temetőben. Ennek ellenére megfogadtam, hogy még egyszer csak úgy a lelki örömeimért visszamegyek Vele - egy szál rózsával, egy csókkal megpecsételve a szerelmünk.
Ezt nagyjából a gyerek apja tudta, ezért is az első sírnak az övékét választotta. Mondtam neki, hogy nem fontos, de ő ragaszkodott hozzá, hiszen az én szívem vágya. Kerestük, túlmentünk rajta, de visszafordultunk. Meglett, de még romosabb  állapotban volt, mint az emlékeimben. Virágot mi sem vittünk, romantikus hangulatban sem voltunk,
Tovább haladtunk. Piafot és Oscar Wilde sírját akartuk még megnézni. Hatalmas a temető, nyugodtan el lehet benne tévedni. Kiderült, hogy ahol visszafordultunk, ott volt Jim Morrison sírja, amit végül is a gyerek apja szívesen megnézett volna... Nem hagyott volna nyugodni, ha nem látja - miattam. Ezért leültem egy márványsírra (fel is fáztam), és visszazavartam Zsebbel a hátán, én meg olvastam a telefonomra feltöltött romantikus könyvet.

A sírok után beültünk ebédelni egy indián (!) étterembe. Zseb persze most sem hagyott minket... Rájöttünk, kellene egy kis gyerekidő is, ahol Zseb szaladgálhat. Az apja még nem látta a Pompidou-központot, így azt vettük célba. Még mindig rondának tartom, de az előtte lévő tér hangulata tetszett. Fiatalok találkozóhelye, árusok kirakodó vására, ráadásul négerek zenéltek is. Zseb pedig cigicsikkeket gyűjtött, majd dobálta a kukába. Természetesen a rosszullét kerülgetett tőle! Egy kicsit nagyobbra hagytuk a mozgásterét, miközben egy percre sem vettük le róla a tekintetünk. A párizsiak viszont rögtön felfigyeltek a magára hagyott kisfiúra, és keresni kezdték a szülőket. Ahogy meglátták, hogy mindketten ott vagyunk, mosolyogva továbbhaladtak.

Én nem voltam még úgy Párizsban, hogy ne esett volna. Most is elkezdett cseperegni. Átsétáltunk a Notre-Dame-hoz, de ott már annyira rossz idő volt, hogy visszametróztunk a szállodához. Ott már nem esett, így éjszaka még megnézhettük a Sacre-Coeurt, viszont a hideg szél miatt egyikünk sem akart esti romantikázáshoz - ráadásul Zseb is nagyon nyűgös volt már az egész napos hordozástól (mei tai-ban cipelte az apja).

Éjszaka megint szakadni kezdett. Végig azon gondolkodtam, hogy mit fogunk mi egész nap csinálni esőben a születésnapomon...

*Közben tegnap este rájöttünk, melyikre is gondoltam én és az apja :)

Folyt. köv.

Szégyellem magam - a cicizés fájdalmas mivolta?

Vasárnap Zseb megharapott cicizés közben, de úgy hogy amikor kértem, hogy engedjen el, még inkább szorította és nevetett. Háromszor harapott igazán rá, már ordítottam a fájdalomtól, az apja lépett közbe és feszítette szét a száját. Utána összebújva sírtunk mindketten. Azóta ha megkapja a cicit, mindig mondom neki, hogy "csak ne harapj".

Ma megint kapta a cicit, amire ráharapott. De úgy rendes igazából. Befogtam az orrát, egy tizedmásodpercre elengedte, míg vett levegőt, majd még inkább harapott. Kértem, könyörögtem, amikor már a fájdalomtól könnyes szemmel ellöktem magamtól (leszakítva a száját a bimbómról), és automatikusan (tényleg szinte csak ösztönösen mozdult a testem, csaptam rá a szájára. Életemben először ütöttem meg! Sírni kezdett, én is sírtam. Ellöktem magamtól, mondtam neki, hogy "hagyj, megharaptál". Csak sírt. És amíg nem voltam ott, a dédije felvette és vigasztalta, hogy "azért nincs cici, mert megharaptad anyát". Visszajöttem, már a taknya-nyála egybefolyt. Leültem, magamhoz szorítottam, de ellökött, kereste a cicit. Odaadtam neki,de neki kellett az, amelyiket megharapta. Azt nem adtam, mondtam, hogy az most fáj. Addig verte a földhöz magát, amíg végül be nem adtam a derekam, és odaadtam neki a fájó mellem. Itt voltak a dédik, lehet hogy amiatt nem tudtam megmakacsolni magam. 

Nagyon fájt a mellem (azóta is, pedig már több mint félórája történt), és az is, hogy a szájára ütöttem

. 

Hogyan lehet leszoktatni arról, hogy harapjon? Vagy már itt a cicizés vége nálunk?

Megvan!

Már januárban foglalkoztatott a kérdés, de akkor lemondtam róla, most viszont nem tudtam ellenállni neki! Apumnak új szerződést kellett kötni, amihez lehetett készüléket is venni. Gyorsan, gondolkodás nélkül belevágtam - igaz, lemondtam a 64 GB-ról, maradt 16, mint az előző, de azt mondják, ennek sokkal jobb a kamerája + az enyém már nem vett fel hangot... 

És most nyugodtan elgondolkodhattok azon is, hogy valójában milyen ember lehetek! 4 napja még a pénz miatt siránkozok itt nektek, most meg bejelentem, hogy miután megszűnt a biztos jövedelmem "hitelre" vettem telefont... Ráadásul csak rosszat írok (még ha nem is az a szándékom) a gyerek apjáról, de melyik férfi nézné el nekem, hogy csak azért váltsak telefont, mert olyan kedvem van? Főleg akkor, amikor még a felére sincs félre téve a pénz? Szerintem, senki más nem mondaná, hogy vágj bele, ha  ez boldoggá tesz (tényleg azzá tett...) Ha nem is támogat mindenben, az ilyen őrültségeimet mindig elnézi nekem! Hát hogyan nem lehet őt szeretni? <3

Jön még a születésnap!

Támasz nélkül...

A családos születésnapi beszámoló még várat magára, ugyanúgy a 16 havi státuszos is. Se időm, se energiám megírni. De leginkább lelkierőm nincs. Önsajnálatba burkolózom, mert néha olyan jó...

Az sem lenne utolsó dolog, ha valakivel meg tudnám osztani a gondolataimat, szomorúságaimat, félelmeimet, és nem kellene mindennel egyedül szembe néznem. Sosem tudtam, mindig - még felnőtt fejjel is - kellett valaki, aki ott állt a hátam mögött és támogatott. Most nincs ilyen... 

Oké a szüleim... a nagyszüleim... de őszintén 30 évesen (még mindig fáj ezt leírnom) nem éppen a szülőkre akarunk támaszkodni, nem? 

-most olyannal folytattam volna, amit jobb nem leírni...

Ahogy már írtam, felmondtam. A gyereket választottam, aki most is az ölemben alszik, ahogy ezt írom. Lenne mit tennem, itthon is akad teendő, nem is kevés, de inkább hagyom, hogy a buksija a vállamra bukjon, keze a mellemet szorongassa és a kezem-lábam zsibbadjon a súlya alatt. Még megtehetem, mert még idebújik. Úgyis eljön az idő, amikor már soha többé nem élhetem ezt át.

Közben a gondolatok meg suhannak át a fejemen. Nem elég, hogy már egy hete fáj a fülem, tegnap több mint egy órát vártam a vizsgálatra, ahol nem derült ki semmi. Valószínűleg meghúztam az egyik arcizmomat... A cégnél pedig nekem kellett puszik után koslatnom, egy tábla csokit sem kaptam az elmúlt évekért, míg mindenki másnak csináltak búcsúbulit... Sz@rul esett...

Emellett filózhatok azon, hogy anyagilag hogyan jövünk ki ezek után. Mert a mi közös kasszánk mindig is vicces állapotban van, és amíg az egyikünk megteheti, hogy gondolkodás nélkül megvegyen magának bármit is, addig nekem igencsak lavíroznom kell a pénzügyeinkkel. S ha megjegyzést teszek arra, hogy tartozásunk van, akkor még tőlem kérik számon, hová is folyt el a közös kasszánkból a pénz. A jó életbe, oda... Most, hogy nincs bevételem, egy szavam sem lehet, nyelhetek mindenért, amit az oroszlánrészem nem igazán tűr. 

És tudjátok, mi a legjobb? Itt - a nagy világba - megosztom ezeket az igencsak magánügyi problémákat, ti elolvassátok, meghallgattok, maximum tanáccsal láttok el, de akivel valójában meg kellene beszélnem, az inkább messziről kerüli ezt a helyet is...

Lehet, hogy jobb lenne az egészet törölni, ha már megígértem, hogy róla ide nem írok... -.-"

Nem bánom meg!

Most még félek tőle, mit is hoz a jövő? Anyagilag mennyire lesz nehéz, hogyan fogok 2 év múlva visszaállni a sorba...De tudom, hogy a legjobb döntéseim egyike. És sohasem fogom megbánni! 

Mert Zsebet választottam.

Születésnap Franciaországban - 2. rész (Rennes)

A gyerek apja kitűnően igazodik el akármelyik városban. Én még most – így 5 év után – is eltévedek anyósomék városában, ő meg egy idegen helyen is szinte azonnal tudja, merre kell mennünk. Így volt ez Rennes-nel is. Rögvest vezetett le minket a metróhoz, ahol nekem kellett vennem a jegyet, de rá nem jöttem, hogyan működik. Persze, ő volt az, aki egy kis gondolkodás után, paraszti ésszel már visszafelé gondolkodás nélkül vette a jegyeket, mintha minden nap Rennesben utazna. Ilyenkor nézek rá csodáló szemekkel.

A szállodát nem találtuk meg olyan könnyen, éppen 90 fokos szögben indultunk el a felszínen. Egy palacsintázóst és egy vásárlót kérdeztem meg, de fogalmuk sem volt, merre lehet a keresett utca. Az infópultos lány sem tudta biztosan, csak nagyjából - visszaküldött a kiinduló ponthoz, ahol viszont volt két nagyon kedves férfi, akik még rendőrökkel is diskuráltak, merre is menjünk. Vicces volt, ahogy a quatre ou six-et mutogatta, azért ennyi még nekem is megy a megértésben :)* 

A szálloda a Vilaine partján állt, viszont a sarki szobánk ablaka egy hatalmas parkolóra nézett (ami a folyóra épült). Itt már hideg volt, de el sem képzeltük még, milyen hideg lesz Párizsban! Lepakolás, kis pihi után nyakunkba vettük a várost. Én nem tudok olyan sokat sétálni, Zsebbel sem könnyű, így nem tettünk meg nagy kört, mégis úgy érezhettük, hogy elvegyülünk a rennesiek életében. A belvárosban a régies házak között rengeteg kávézó, étterem, emberek és nyüzsi mindenhol. Bretagne = Crêpes, sőt galettes**. A Crêperie Sainte Anne választottuk. Zseb kapott almalevet, szívószállal. Arra nem jött rá, hogyan kell szívni, de arra igen, hogyan kell fújni és buborékoltatni az innivalót. A palacsintát megint nem várta meg, addigra megunta magát, így megint nem tudtunk együtt enni, ezért hazafelé beugrottunk egy Lafayette-be, és bevásároltunk vacsorára, amit a szállodában fogyasztottunk el. 

Séta közben azért gondoltunk Zsebre is. Megláttunk egy körhintát, amire félve felültettük. Amíg forgott és Zseb vigyorgott, megkérdeztem az apját, hogy megbánta-e. Akkor nemet válaszolt, viszont miután véget ért a menet, és Zseb több utcasarkot végigordított, mert vissza akart szállni, akkor visszakérdezett: na most bánod inkább? Nem, nem bántam. Bár egy újabb nehézséggel kell ezek után szembe néznünk: megértetni vele, hogy ha valami véget ér, akkor annak vége is. 

Rennesnek gyönyörű parkja van: Parc du Thabor, ahol van játszótér. Zseb egy kicsit már unta, hogy mindig az MT-ben kell csücsülnie, ezért úgy gondoltuk, hogy eljött az ő ideje, és leraktuk a többi gyerek közé. Egy percig nézelődött, de aztán feltalálta magát: ment a rugós hintákhoz játszani. A fiam már most igazi macsó: szinte azonnal meghódított egy szőke kislányt. 

Mára ennyi, holnap megint folytatom... 

*ugye hallani az iróniát a hangomon?

**néhány éve itthon volt egy A la galette étterem, ahová Zseb apukája többször elvitt. Az első randinkon is ott ettünk - moulest...