Akkor szóval folytassuk a születésnapi beszámolónkat. Párizsban vagyunk ismét, jó másfél napot töltöttünk a francia fővárosban. Zsebet leszámítva egyikünk sem először járt ott, az apja is már legalább negyedszer, én pedig biztosan állíthatom ötödször, ezért igazság szerint nem hiányzottak a turistalátványosságok. A szállásunk a város egyik leghangulatosabb negyedében volt, a Montmartre-on. Életünkben nem aludtunk még olyan kicsi szobában, mint itt. Ráadásul hideg volt, de piszkosul!
Megérkezve a vonattal, életem egyik legszégyenteljesebb élményét élhettem át, ami ugyan nem nyomta rá a bélyegét a két napra, de egy életre a fülemben cseng a soulevez la plaque! mondat egy megvető pillantással összekötve. Sírás kerülgetett, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá - bár ezt jelképesen meg is tettem, mert rögvest metróra szálltunk. Ahogy már írtam, Párizsban nincs ingyen tömegközlekedés a külföldi turistáknak, a két napos 1-3 zónába szóló bérlet 35,33 €-ba került. Az, hogy kimenjünk Versailles-ba, még 13,80 € volt.
Valahogy mindig is úgy emlékeztem, hogy a Sacre Coeurnél van az a hosszú csigalépcső, amit már kétszer megtettem gyalog ahelyett, hogy liftbe szálltam volna. A gyerek apja is emlékszik arra a megállóra, de ő valahová a Citébe tette... Nem tudom, hogy neki igaza van-e, de most rájöttem, hogy sem a Pigalle-nál, sem az Anvers-nél nincs. Szóval fogalmam sincs, hol lehet...*
Első utunk a Sacre Coeur volt, ha már ott szálltunk meg a lábánál. Fogaskerekűvel mentünk fel. A templomról mindig az első francia utam jut eszembe, amikor nem tudtam (nem olvastam el), hogy a metrójegyünk a fogaskerekűre is érvényes, így fájó bokával másztuk meg anyummal, majd a templomban fásliztuk be a lábam. Itt készült az egyetlen egy közös képünk a gyerek apjával. Én még előtte való nap duzzogtam, hogy eszébe sem jut készíteni, és így még könnyebben letagadhat a munkatársai előtt, pedig csak szólnom kellett volna, hogy én szeretnék olyat is.
Valamikor gimi elején láttam a Lopott mennyországot. Kevés szomorú film van, ami megindít, és elragadtat, de ez a kevesek egyike volt. Abélard és Héloise valóságos történetét dolgozta fel. A film végén elárulták, hogy a XIX. században a Père-Lachaise temetőben áemeltek nekik egy grandiózus sírboltot, ahová, ha a szerelmünkkel Párizsban járunk, vigyünk el egy szál rózsát. Több helyen is olvastam, hogy a mai napig tömve van friss virágokkal.
Gimis osztálykirándulás alkalmával elhoztak minket ebbe a temetőbe. Mindenki Jim Morrison sírjára volt kíváncsi - kivéve engem. A túldíszített, csicsás sír viszont nem hozta meg az azt áhítatot, amit vártam tőle. Sehol friss rózsa, mintha egy elfeledett szegmens lett volna csak a temetőben. Ennek ellenére megfogadtam, hogy még egyszer csak úgy a lelki örömeimért visszamegyek Vele - egy szál rózsával, egy csókkal megpecsételve a szerelmünk.
Ezt nagyjából a gyerek apja tudta, ezért is az első sírnak az övékét választotta. Mondtam neki, hogy nem fontos, de ő ragaszkodott hozzá, hiszen az én szívem vágya. Kerestük, túlmentünk rajta, de visszafordultunk. Meglett, de még romosabb állapotban volt, mint az emlékeimben. Virágot mi sem vittünk, romantikus hangulatban sem voltunk,
Tovább haladtunk. Piafot és Oscar Wilde sírját akartuk még megnézni. Hatalmas a temető, nyugodtan el lehet benne tévedni. Kiderült, hogy ahol visszafordultunk, ott volt Jim Morrison sírja, amit végül is a gyerek apja szívesen megnézett volna... Nem hagyott volna nyugodni, ha nem látja - miattam. Ezért leültem egy márványsírra(fel is fáztam), és visszazavartam Zsebbel a hátán, én meg olvastam a telefonomra feltöltött romantikus könyvet.
A sírok után beültünk ebédelni egy indián (!) étterembe. Zseb persze most sem hagyott minket... Rájöttünk, kellene egy kis gyerekidő is, ahol Zseb szaladgálhat. Az apja még nem látta a Pompidou-központot, így azt vettük célba. Még mindig rondának tartom, de az előtte lévő tér hangulata tetszett. Fiatalok találkozóhelye, árusok kirakodó vására, ráadásul négerek zenéltek is. Zseb pedig cigicsikkeket gyűjtött, majd dobálta a kukába. Természetesen a rosszullét kerülgetett tőle! Egy kicsit nagyobbra hagytuk a mozgásterét, miközben egy percre sem vettük le róla a tekintetünk. A párizsiak viszont rögtön felfigyeltek a magára hagyott kisfiúra, és keresni kezdték a szülőket. Ahogy meglátták, hogy mindketten ott vagyunk, mosolyogva továbbhaladtak.
Én nem voltam még úgy Párizsban, hogy ne esett volna. Most is elkezdett cseperegni. Átsétáltunk a Notre-Dame-hoz, de ott már annyira rossz idő volt, hogy visszametróztunk a szállodához. Ott már nem esett, így éjszaka még megnézhettük a Sacre-Coeurt, viszont a hideg szél miatt egyikünk sem akart esti romantikázáshoz - ráadásul Zseb is nagyon nyűgös volt már az egész napos hordozástól (mei tai-ban cipelte az apja).
Éjszaka megint szakadni kezdett. Végig azon gondolkodtam, hogy mit fogunk mi egész nap csinálni esőben a születésnapomon...
*Közben tegnap este rájöttünk, melyikre is gondoltam én és az apja :)
Folyt. köv.
Valahogy mindig is úgy emlékeztem, hogy a Sacre Coeurnél van az a hosszú csigalépcső, amit már kétszer megtettem gyalog ahelyett, hogy liftbe szálltam volna. A gyerek apja is emlékszik arra a megállóra, de ő valahová a Citébe tette... Nem tudom, hogy neki igaza van-e, de most rájöttem, hogy sem a Pigalle-nál, sem az Anvers-nél nincs. Szóval fogalmam sincs, hol lehet...*
Első utunk a Sacre Coeur volt, ha már ott szálltunk meg a lábánál. Fogaskerekűvel mentünk fel. A templomról mindig az első francia utam jut eszembe, amikor nem tudtam (nem olvastam el), hogy a metrójegyünk a fogaskerekűre is érvényes, így fájó bokával másztuk meg anyummal, majd a templomban fásliztuk be a lábam. Itt készült az egyetlen egy közös képünk a gyerek apjával. Én még előtte való nap duzzogtam, hogy eszébe sem jut készíteni, és így még könnyebben letagadhat a munkatársai előtt, pedig csak szólnom kellett volna, hogy én szeretnék olyat is.
Valamikor gimi elején láttam a Lopott mennyországot. Kevés szomorú film van, ami megindít, és elragadtat, de ez a kevesek egyike volt. Abélard és Héloise valóságos történetét dolgozta fel. A film végén elárulták, hogy a XIX. században a Père-Lachaise temetőben áemeltek nekik egy grandiózus sírboltot, ahová, ha a szerelmünkkel Párizsban járunk, vigyünk el egy szál rózsát. Több helyen is olvastam, hogy a mai napig tömve van friss virágokkal.
Gimis osztálykirándulás alkalmával elhoztak minket ebbe a temetőbe. Mindenki Jim Morrison sírjára volt kíváncsi - kivéve engem. A túldíszített, csicsás sír viszont nem hozta meg az azt áhítatot, amit vártam tőle. Sehol friss rózsa, mintha egy elfeledett szegmens lett volna csak a temetőben. Ennek ellenére megfogadtam, hogy még egyszer csak úgy a lelki örömeimért visszamegyek Vele - egy szál rózsával, egy csókkal megpecsételve a szerelmünk.
Ezt nagyjából a gyerek apja tudta, ezért is az első sírnak az övékét választotta. Mondtam neki, hogy nem fontos, de ő ragaszkodott hozzá, hiszen az én szívem vágya. Kerestük, túlmentünk rajta, de visszafordultunk. Meglett, de még romosabb állapotban volt, mint az emlékeimben. Virágot mi sem vittünk, romantikus hangulatban sem voltunk,
Tovább haladtunk. Piafot és Oscar Wilde sírját akartuk még megnézni. Hatalmas a temető, nyugodtan el lehet benne tévedni. Kiderült, hogy ahol visszafordultunk, ott volt Jim Morrison sírja, amit végül is a gyerek apja szívesen megnézett volna... Nem hagyott volna nyugodni, ha nem látja - miattam. Ezért leültem egy márványsírra
A sírok után beültünk ebédelni egy indián (!) étterembe. Zseb persze most sem hagyott minket... Rájöttünk, kellene egy kis gyerekidő is, ahol Zseb szaladgálhat. Az apja még nem látta a Pompidou-központot, így azt vettük célba. Még mindig rondának tartom, de az előtte lévő tér hangulata tetszett. Fiatalok találkozóhelye, árusok kirakodó vására, ráadásul négerek zenéltek is. Zseb pedig cigicsikkeket gyűjtött, majd dobálta a kukába. Természetesen a rosszullét kerülgetett tőle! Egy kicsit nagyobbra hagytuk a mozgásterét, miközben egy percre sem vettük le róla a tekintetünk. A párizsiak viszont rögtön felfigyeltek a magára hagyott kisfiúra, és keresni kezdték a szülőket. Ahogy meglátták, hogy mindketten ott vagyunk, mosolyogva továbbhaladtak.
Én nem voltam még úgy Párizsban, hogy ne esett volna. Most is elkezdett cseperegni. Átsétáltunk a Notre-Dame-hoz, de ott már annyira rossz idő volt, hogy visszametróztunk a szállodához. Ott már nem esett, így éjszaka még megnézhettük a Sacre-Coeurt, viszont a hideg szél miatt egyikünk sem akart esti romantikázáshoz - ráadásul Zseb is nagyon nyűgös volt már az egész napos hordozástól (mei tai-ban cipelte az apja).
Éjszaka megint szakadni kezdett. Végig azon gondolkodtam, hogy mit fogunk mi egész nap csinálni esőben a születésnapomon...
*Közben tegnap este rájöttünk, melyikre is gondoltam én és az apja :)
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése