Játszótér? Soha többé!

Persze, ez csak egy kétségbeesett, hullafáradt mami felkiáltása, és fogadok, lesz még vagy ezer, ha nem több ilyen alkalom. 

De hol is kezdődött?

Már a kimenetelnél gondok adódtak. Nem találtam meg a babahámot, így a gyaloglás helyett babakocsival mentünk (amit a végén nem is bántam meg). De Zseb nem akart egyedül az emeleten maradni, szóval nem volt választásom, a babakocsit hagytam ott a folyosón, amíg Manóval kézen fogva lesétáltunk. Nem használunk már ilyenre kendőt, így azt sem vittem magammal...

A szomszéd hostel recepciósa volt olyan kedves, lehozta nekünk a járgányt, amibe Zseb vidáman bele is csücsült. ♥

A játszótéren a homokozó mellett "parkoltunk" le. Két játékot (lapát, gereblye) vittem magunkkal, plusz a kismotorját. Persze, egyik sem kellett neki, inkább átvágtatott a csúszdához. Közben meglátta, hogy két lány hintázik. Neki oda kell mennie! A lányok udvariasan leálltak, míg Manó vigyorogva kokettált nekik, de azért látszott rajtuk, hogy egy ideig még aranyos, de utána ...-ba kívánták a fiam. Zseb nem vette a lapot (egy másfél éves, hogyan is venné?). Lefeküdt a földre a lábaikhoz, és nem lehetett elmozdítani. Ha megpróbáltam, sikítva elhagyta magát.

Nagy nehezen felállt, és egy talált autóval játszott, amíg... meg nem látta, hogy fociznak. Egy 7-8 év körüli kisfiú az anyukájával. Uzsgyi neki, meg sem állt, míg be nem rohant a focipályára. Én utána, de nem értem utol csak a kapunál. Visítva, elhagyva, ráncigálva cipeltem ki - kétszer is -, amíg az anyuka végre megengedte nekünk, hadd játsszon velük. Nagy boldogságára rúghatta a labdát, igazi focista volt a lelkem. Hálája jeléül (vagy mi másból? :D) megölelgette az anyukát, majd a kisfiút is próbálta, ő viszont elfutott előle, így Zseb néha a földön hempergett. 

Többször próbáltam kihozni, de semmi haszna nem volt. Felvenni nem tudtam, ahhoz már nehéz, ráadásul rúgkapált. Örültem, ha nem esek el vele... Miután már nagyon untam, hogy nem hallgat rám, hogy állandóan attól rettegek, megrúgják a labdával, illetve a kisfiú is szeretett volna igazándiból, "nagyként" játszani az anyukájával, muszáj volt cselhez folyamodnom. Elvettem tőle a homokozóban szerzett játékautót, majd elindultam kifelé, miközben mutogattam, odaadjam-e. Amikor rájött, hogy nem kapja meg, sírva visszafelé rohant. Ekkor engedtem, hogy megérintse, majd - én! - hátrafelé futni kezdtem az autóval. Még nagyobb sírás, de legalább jött utánam. Csak a cici - a játszótér közepén - tudta megnyugtatni.

Mentünk csúszdázni. Nem engedte, hogy felrakjam, helyette a csúszdán mászott felfelé. Mivel az apja hagyni szokta neki, így én is csak segítettem. Rájöttem, ez nem is olyan könnyű, mert egy kézzel kapaszkodtam, nehogy elessek, a másikkal meg őt tartottam, nehogy leessen! Már ettől kifáradtam, pedig csak most jött az igazi próbatétel! A kötélhágcsó! Erről van szó:

Segítettem neki felmenni, ráadásul a kisautót egy percre sem engedte el, így csak egy kézzel kapaszkodott, Persze, most is csak egy kézzel tartottam, mert a másikkal kapaszkodtam, nem akartam hátra esni, ehhez pedig nagy esélyünk volt rá. 

Először a tetején levettem, nem akartam, hogy teljesen felmásszon, ahová a képen a kislány (jól látom?) áll, de végül mégis feltoltam a kis popóját. Imádta! A lyukakon kinézett, megpróbált felmászni, az autót tologatta. Rájöttem, oldalt is leeshet, ezért odaálltam. Rossz megoldás volt, mert így a kötélhágcsónál nem értem el, ha véletlenül neki iramodott volna. Féltettem, magamat meg szidtam, ezért az első lehetőségnél levettem. Persze jött a nagy sírás-rívás, meg a visszamászás. Oké, akkor hagyjuk... A gyerek a lehető legtávolabbi pontot választotta ki magának. Néha a széle felé közeledett, hogy megállt a szívverésem. Tudtam, hogy nem fog leesni, de azzal még nem voltam tisztában, hogyan szedem le.

A kisautó volt ebben is a segítségem, mert ledobta, szóval muszáj volt lejönnie, mert én vissza nem adtam neki. :)

Megint víz nélkül indultunk el. Valahogy mindig elfeledkezem a vízről. Kaját már teszek be neki, mert mindig kunyerál, de a víz az mindig a konyhában marad, még akkor is, ha kikészítettem indulás előtt. A nagy játéktól szomjas lesz, hiába ivott indulás előtt. Most is észrevett egy ott felejtett üveg ásványvízet, és szinte eltéríthetetlen volt. Adtam neki cicit, hátha az valamivel oltja a szomját. Addig jó is volt(am), amíg észre nem vett egy táska melletti kulacsot. Ááááá, persze, az kellett neki. Ráadásul még ott volt a "tulajdonos" anya is. Természetesen nem engedtem neki, de ilyenkor legszívesebben elsüllyednék, hogy nem tudom olyan egyszerűen meggátolni a fiamnak, hogy hozzáérjen. Mert ő ilyenkor is gyorsabb, erősebb, akaratosabb, mint én... Még szenvedtünk egy sort a cicivel, majd vissza a homokozóhoz.

Meglátta, hogy a lapátjával egy nagyobb lány játszik. Rögtön az kellett neki. A nagymama (nem tudom, hogy a lányé volt-e, vagy másé, egy kisbabával homokozott) kedvesen megkérte Zsomot, ne vegye el, mert más játszik vele. Lehet, hogy korábban kellett volna közbeszólnom nekem is, és nem azt mondani, hogy az az övé, azért vette el. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mi a helyes teendő... Néhány perc után vissza is dobta a lányoknak (nem adta, csak ledobta), s elment "kölcsönkérni" egy vödröt és egy kis lapátot.

Majd motorozni akart, de helyette talicskát talált, amivel a hintázókat vette célba. Én meg hasra vágva magam toltam arrébb, nehogy fejbe rúgják... 

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor Channah megjött, és átadhattam neki a gyerekvigyázást. Vele szépen mérleghintázott, ügyesen, önállóan. :)

Hazafelé elfáradt, ezért a hazamenetel sem ment olyan simán. Babakocsi helyett motorozni akart. Addig nem is volt gond, amíg az autóút kellős közepén meg nem állt. Channah-val felkaptuk, amitől úgy besértődött, hogy nem tehettem le. Toltam a babakocsit, amiben a kismotor, a gyerkőc pedig a baloldalamon... Jó fél utcányit bírtam így, utána muszáj voltam visszacsatolni a kocsiba, mert nem bírtam tovább. Először nagyon ellenezte, de utána már elfogadta a megváltoztathatatlant...

Ilyenkor azért irigylem azokat az anyákat, akik simán és könnyen felemelik, cipelik a gyerkőceiket, szaladnak utánuk...