Milliomos hősöm

A – főleg szirupos – romantikus történetek főszereplői között gyakran találkozhatunk az ellenállhatatlan, férfias, okos, mindent kézben tartó és irányító multimilliomos karakterével. Általában ők azok, akikbe belezúgnak a kissé béna, esetenként lúzer, de az elején tutira nem kirívó főszereplőcsajok. Ráadásul valamilyen oknál fogva ezek a tökéletes, addig másoknak elérhetetlen férfiak, naná, hogy kibe esnének bele, kit akarnak minden áron az ágyukba, sőt a szívükbe csalogatni, kinek a pillantásától cövekel már a farkuk? Magától értetődően a szürke veréb kiscsajba habarodnak bele első látásra, aki először mindent elkövet, hogy lerázza magáról álmai netovábbját, az új koloncát. Természetesen, egy igazi csöpögős történet végén minden happy end: ráeszmélnek, hogy őrülten szeretik egymást, az életük folyamán senki másba nem lesznek szerelmesek, és a múlt is csak azért volt, hogy bonyodalmat adhasson a regényíró kezébe. És örökké, még a halálon túl is egymáséi lesznek…

A fent vázolt szerelmi történetet ugye mindenki jól ismeri? Még az is, aki nem szereti a romantikus könyveket, de szerintem az is, aki könyveket egyáltalán nem olvas. Miért is? Mert Hollywoodnak köszönhetően a filmnézők is átélhették, illetve átélhetik ezt a "csodát". Hiszen nem igazán létezik olyan párkapcsolat, amelyben legalább egyetlen egy romantikus filmet ne kellene megnéznie az embernek. Gondoljunk bele például a Love actuallybe! Ha nem is multimilliomos, de Hugh Grant karaktere nagyon is hajaz az előbb említett férfihősre.

Jó, mondjuk David alapból sokkal emberibb személyiség (ugye, mindenki emlékszik a s….rázós táncára?), mint az átlag romantikus hős, akinek ugyan lappang valami szörnyűség a múltjában, de attól sem lesz közelebb az igazi férfiakhoz. Vegyük csak Mr. Grey karakterét, ha már a Szürke-őrület a mai napig tart. Sőt februárban fogadni mernék, az egekbe fog szökkenni, miután Valentin-napon (mikor máskor) bemutatják a mozikban a filmadaptációt. A könyvben Christian pontosan úgy van leírva, ahogy előbb olvashattátok: ő a szuperpasi, minden nő álma. Istencsászár, fiatal, szexi, kőgazdag, befolyásos és megőrül Anastasiáért… Mindenki úgy képzeli el, ahogy csak akarja! Na, de ha már megfilmesítik, akkor muszáj egy olyan színészt találniuk, aki minden rajongó álma lehet, aki tökéletesen át tudja élni és adni a karaktert, aki jól is néz ki, titokzatos is, és nedves lesz tőle minden lány bugyija. Nem könnyű feladat, főleg, hogy a mai fiatalok kiváltképp a Twilight nyálképű, örökké melankolikus tekintetű (szerintem a többi filmjében is ugyanazt a néhány arcmimikát produkáló) Edwardjáért bolondulnak. Nem kérdés, hogyha már a regény is eredetileg a Meyers féle iromány (ami egyébként szórakoztató, ha a helyén kezeljük) fanfictje, akkor a filmnek is ezt a vonalat kell tovább vinnie, legalábbis a szereplők választásánál. Sikerül is neki. Számomra ugyan – a trailerek alapján – Dakota Johnson szimpatikusabb színésznő, mint Kristen Stewart bármikor is volt; és róla simán el tudom képzelni azt a semmit mondó, a nagyvilágba éppen az egyetemről kikerülő lányt, aki egy szemrebbentéssel ajaknyalogatással a legvadabb fantáziákat kelti a drágalátos multimilliomosunkban. Na, de Jamie Dorman az a férfi, akinek bármikor hanyatt dobnánk magunkat? Oké, tökéletes „mása” Robertünknek, de ti így képzelitek el a férfias „állatot”, aki már azzal eksztázis közeli állapotba sodor minket, ha csak a szemével méreget minket?

Én nem, bár nekem sosem tetszettek azok a férfiak, akikért a többiek odavoltak... Valószínűleg, a mai lányok, asszonyok erre az egyébként izmos, szexi testű, kissé nyálképű (Fiatal Lány szerint pszichopata fejű) fickóra buknak, és fogadni mernék sikeresebb lesz, mint Edward bármikor is volt – legalábbis a 20-as éveikben járó, romantikára, szerelemre éhezett fiatal nők körében. Az is lehet, hogy nekem is csak adnom kell néhány évet Jamie-nek, ugyanúgy, mint Sean Connerynek, aki a fiatal, csöpögős macsóból, igazán belevaló, vonzó úriemberré avanzsált.

Mégis, én még maradok a régen izgalmasnak, erotikusan túlfűtöttnek számító  fazonoknál, mint amilyen Mickey Rourke is volt:

A gyerek apja is azt vallja, hogy csak a nők tudják így elképzelni a milliomos csábítókat, mert a férfiak inkább a bunkó rockert látják bennük, akik úgy gondolják, mindent megtehetnek, és ez által válnak vonzóvá. Gondoljunk csak Tony Starkra. Elismerem, van bennük valami elbűvölő...

Lehet, hogy azért, mert én mindig is az idősebb, érett férfiakra buktam, akikben nem a védtelen kisfiút látom, hanem az erőt, a támaszt. Aki mellett a nő lehet a gyengébb, de nem az elnyomott fél. Kissé veszélyes, kissé csibészes, kissé vad, kissé őrült…

Neki bármikor lennék a cicája...

A könyvről itt írtam.

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Várva várt karácsony?

3 nap múlva december. 3 nap múlva itt a tél. 3 nap múlva kezdődik az Advent, gyújthatjuk meg az első – általában lila – gyertyát a koszorún. A bloggerek karácsonyi lázban égnek. Csinosítgatják a lakásukat, készülnek az ajándékozásra, a díszítésekre, a nagy lakomára, a családi összejövetelekre, esetleg bulikra.

Engem mindez irritál. Valószínűleg rajtam kívül mindenki más szereti és várja a karácsonyt… De engem nem hoz lázba még úgy sem, hogy itt van a másfél éves Zseb, akinek – ha még nem is emlékezetes, de – igazi karácsonyi hangulatot illene varázsolnom. Már kezdené felfogni. Már segítene sütni, díszeket készíteni.Várná a Mikulást/Télapót/Tölgy királyt/ Cernunnos szarvas istent, vagy akárkit, akiről mesélünk neki. Élvezné. Ő igen, én nem…

Pedig gyerekkoromban mennyire szerettem az ünnepeket! December elsejével elkezdtük várni. Narancsokba szegfűszeget szúrtunk, mi készítettük anyummal az adventi koszorút, különleges fényeket aggattunk mindenhová, fenyőfa illat lengte be az egész lakást… Szép volt, jó volt, elmúlt.

Az egyetem alatt már minden ilyesmit hanyagoltam. Hiszen a december egyenlő volt a tanulással. Először csak a ZH-időszak, majd – jó esetben – januártól a vizsgák hada. Valamikor fel kellett rájuk készülni, és mi volt a legjobb időpont? A családdal töltött pár nap. Minden közös programból kihúztam magam: bocsi, tanulnom kell! Anyum sütött, nagyim főzött, apum segített feldíszíteni a lakást. 24-ére viszont mindenki bekattant, veszekedéssel indultak a Szentesték…

Egyetem után összeköltöztem a gyerek apjával, így a karácsonyi rutin is változott. Már nem az egyetem miatt nem volt karácsonyi hangulatom, hanem mert igazándiból nem éreztem otthonnak az otthonunk, amit nekem kellett volna feldíszítenem. Albérletben voltunk (vagyunk), Szentestére vidékre látogattunk, ahol az egész család összegyűlt, ott töltöttük a munkahelyi szabadságunkat, majd januárban vissza a mindennapok sivárságába. Felesleges lett volna karácsonyt lopni a négy fal közé.

Tavaly ez is változott. Tavaly minden változott. Zseb első karácsonyára készültem – nagyon is. Igen ám, csak ekkora a családunk bomlott fel. Nagybátyámék elváltak, más nőt talált magának; anyumék végleg szakítottak, férjhez is ment külföldre. Mi eddig sosem töltöttük külön a karácsonyt… Fura és szomorú volt nélküle. Ő volt mindig az, aki összetartotta a családot. Ezt akartam magamra vállalni, ezért, akit tudtam, összecsődítettem. Az én családomat, anyósomékat, sógoraimékat. Mindenkit, akit csak tudtam, hogy valamicskét visszacsempésszek a gyerekkori összejövetelek hangulatából. Nagyon akartam, így természetes volt a csalódás. A régi, letűnt időket nem lehet visszavarázsolni. Helyette újat kell teremteni!

Emiatt idén hagyom, hadd söpörjön végig rajtunk a december. Nem készülök, nem szervezkedek, nem díszítek, csak csendben ülök, és figyelek. Figyelem, ki hogyan „vészeli” át a már bekövetkezett, illetve a még eljövendő változásokat. Ha minden letisztul körülöttem, ha januárban végleg elhatározom magam a jövőmmel kapcsolatban, ha több időm marad a nyugalomra, boldogságra, akkor ígérem, jövőre én is boldogan várom az ünnepeket!

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Napló önmagamnak

Itthon vagyok a négy fal között. A behúzott függönyök kirekesztik a kinti világot, a felhők mögé bújt napot, a boldogságot. Megint depresszió kerülget. Nem csoda, jön a karácsony, előtte pedig a gyerek apjának a karácsonyi bulija, amitől mindig gyomorgörcsöt kapok. Eszembe jut az a téli szombat, amikor5 hónapos terhesen megalázva álltam a konyha közepén. Ugyanazt a fájdalmat élem át most is.

Potyognak a könnyek a szememből. Síratom az a lányt, aki nagy reményekkel vágott bele az életbe, síratom azt a megalázott kismamát, akinél egy kolléganő is csinosabb, síratom azt a fiatal anyát, aki érzelmi megcsalás után is rohan visszahódítani a gyermeke apját. De síratom azt a jelentéktelen nőt is, aki ott áll az ajtóban és nem tudja, merre lépjen. Előre, ki a nagyvilágba, vagy egyszerűen csukja be maga előtt az ajtót. És síratom a döntésképtelen anyát is, aki már túl van élete derekán, és retteg, hogy a rossz utat választja.

A könnyeimtől még a mogyorós csokit is sósnak érzem. Csak nyelem egymás után a kockákat, és próbálom elhessegetni a múlt rémisztő képeit. Nincs még itt az idő, hogy ezen mélázzak. Eljön még a pillanat, amikor újra feltehetem magamnak a kérdéseket, amikor ténylegesen választ kell adnom mind magamnak, mind az egész családomnak, de legfőképp Zsebnek.

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Te tehetsz róla!????

Nem! Nem tehetsz róla! Nincs és nem is lehet olyan helyzet, ahol Te lennél a hibás! Sosem az áldozat a hibás, mindig és kizárólagosan az elkövető! Mindenkinek joga van nemet mondani, még az utolsó utáni pillanatban is! Addig mehetsz el, amíg Te akarod! Semmire sem kötelezhetnek!

Valóban tehetsz ellene? Biztosan! De nem úgy, ahogy a kisfilm sugallja. Nem kell ahhoz kivágott felső, mini szoknya, alkohol, hogy felkelts egy férfi figyelmét! Egy apró, észrevétlen mozdulat, egy kedves mosoly, vagy egy félreértelmezhetetlen pillantás is elegendő, de sorolhatnánk az olyan ártatlan dolgokat, amikre egyébként senki sem gondol normális viszonylatokban.

Próbáljuk megvédeni magunkat! Legyünk óvatosak, tanuljunk önvédelmet, legyen nálunk önvédelmi eszköz. Az lehet egy kulcscsomó, egy táska, vagy akármi, amivel meglephetjük  a támadónkat.

De egyetlen egyet ne feledj! Soha nem az áldozat tehet róla! Ártatlan vagy, akárhogy is viselkedtél, akármit is csináltál, mondtál, vagy nem mondtál! Mert jogod van megválasztani, kinek mondasz igent! A támadó az egyetlen, akit bűnt követett el!

(Az én reflektálásom a bűnmegelőzési kisfilmekre, amiktől napok óta hangos az internet.)

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

"Csak" 10 jel, hogy érzelmileg bántalmaznak

Petra Nagyová-Džerengová Nézz magadra! című regénye kapcsán merült fel bennem a kérdés, hogyan képesek a nők a családon belüli erőszakot elviselni, eltitkolni? Nem szólnak, mert félnek, ezt még megértem; nem lépnek, mert még érzelmileg kötődnek a párjukhoz, oké; de hogy miért rejtegetik, amikor egyszerűen csak egy olyan ruhát kellene felvenniük, amiből éppen hogy csak kilátszik? Vagy miért hazudnak?

Valószínűleg ezekre én soha sem fogom megtudni a választ, mert más temperamentumú személy vagyok. Első dolgom, hogy ha valamilyen sérelem ért, a világba kürtölöm. Lásd a mostani posztot. Megfélemlíteni sem igazán lehet, mert olyan erős családi háttér áll még mögöttem, ami a lehető legdurvább helyzetekben is erőt ad. Viszont érzelmileg én is sebezhető vagyok. Miképpen?

A szememben (tudományos alapot nem tudok rá, de szerintem keresni fogok) érzelmileg bántalmazott az:

1. Aki hagyja magát megalázni. Nem kell hozzá kívülállók jelenléte, elég, ha a kapcsolatban az egyik fél nem adja meg a tiszteletet a másik félnek.

2. Aki nem bízhat a partnerében. Ha egyszer elvész a bizalom, akkor az már nem térhet vissza soha többé, akármennyire is törekszünk az ellenkezőjére.

3. Aki kedves szavak helyett durva beszólásokat kap, és szó nélkül tűri. Olyan nehéz egy "csinos vagy" mondatot kimondani?

4. Akit manipulálnak, befolyásolják döntéseit, ahol saját akaratukat helyezik minden helyzetben előtérbe, a bántalmazottét pedig eltiporják.

5. Akit csak kényelemből és biztonságból használnak.

6. Akivel aljasul bánnak, akinek szemrebbenés nélkül hazudnak.

7. Akinek kihasználják a másik érzelmi gyengeségét. Úgysem tud elhagyni, akkor élősködjünk rajta.

8. Akin simán uralkodni lehet.

9. Akin átnéznek, csak egy használati tárgynak tekintenek. Ha szükség van rá, elővesszük, máskülönben beállítjuk a sarokba.

10. Akit nem felemelnek, hanem lehúznak – mind ambícióban, mind igényességben.

A listát biztosan lehetne sorolni a végtelenségig. Minden család, minden helyzet más. Kilépni egy ilyen kapcsolatból nagyon nehéz, főleg, ha erős érzelmi kötés van az alárendelt félnél. Sokan tudnak ilyen esetekben segíteni csak hagyni kell és megtalálni a nekünk megfelelőt: párterápia, pszichológus, pszichiáter, kineziológus, családállítás, theta healing… Mind-mind segíthetnek, rávilágíthatnak, hol romlott el a kapcsolat egyenlősége, tudnak-e változni a benne élők, és ha igen, hogyan tegyék meg, hol kezdjenek hozzá. Legrosszabb esetben pedig csak az erő segíthet, hogy kiléphessünk ebből az ördögi játszmából.

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Ratatouille, du vin et dimanche soir

 

Egy üveg száraz Villányi Cuvée, pár falat oliviás bagett, szerelmes pillantások...

A gyerkőc közben a L'Ecsót nézi teljes odaadással, melyből dallamos francia sanzon szól...

Les rêves des amoureux sont comme le bon vin...

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Változások

A Goldenblogon középmezőben végeztem, amiért mindenkinek nagyon-nagyon hálás vagyok! Sokkal jobb eredmény, mint amire számítottam. Ezer köszönet és puszi érte!!!!

Egy hatalmas változáson töröm a fejem, ami a blogot nagyban fogja érinteni. Ezért kérlek Benneteket, ha valamilyen módon követtetek (bármilyen blogértesítőn), jelöljétek be a Sub Rosát a Facebook oldalon is, mert a későbbiekben - valószínűleg - csak onnan kaphattok értesítőket az új posztokkal kapcsolatban!

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Szörnyű érzés

Biztos voltam benne, hogy vannak dolgok, amiket nem jól oldok meg a gyereknevelésben, de eddig egyiket sem éreztem ennyire súlyosnak, mint a mostaniakat.

Zseb lassan 12 kiló. Eddig - bár már a vége felé nehezebben - fel tudtam emelni, és ha kérte még vinni is tudtam. Most ez egyre nehezebben megy; attól tartok, hogy kifordul a kezemből, mert már mozgás közben csak egy kézzel tudom tartani, a másikkal biztonságosabbnak érzem, ha kapaszkodok. Tegnap a félelmem be is igazolódott. Nem volt nálunk a karikás kendőm, és kivételesen Zseb nem volt hajlandó felmenni a lépcsőn. Felkéredzkedett az ölembe, hogy vigyem fel. Felfelé a lépcsőn csak a jobb kezemmel tudtam tartani, mert a bal kezemmel kapaszkodtam a korlátba (anélkül nem tudok lépcsőzni), és leejtettem a saját fiam. Az állán hatalmas var lett az eredménye.

Ma kimaradt a napi alvása (összesen 10 percet aludt egész nap), és ezért  este hisztizett. Úgy kezdődött, hogy nem találta a helyét, sétálni akart. Nem tudtam elcsalni a bejárati ajtónktól, emiatt úgy döntöttem, hogy lemegyünk a postaládához, megnézzük, kaptunk-e levelet (előtte 5 órát távol volt a nagyszülőkkel). Szépen, kézen fogva jött velem, de amikor fel kellett volna menni megint az emeletre (az elsőn lakunk), lefeküdt a hideg betonra, és "hisztizett", mert tovább akart sétálni. Amint megértette, hogy sehogy se tud rá beszélni a további sétára, a cicit követelte. Hiába mondtam, hogy fenn a lakásban megkapja, könyörögtem neki, hogy jöjjön velem, ő csak ordított, már vöröslött a feje, taknya-nyála összefolyt, a földről nem lehetett semmivel felállítani. Felvenni nem tudtam már. Nehéz, rá kellett jönnöm, hogy eddig tudtam csak cipelni, már egyre kevésbé megy. Mindent mondtam neki, leülve egy lépcsőfokra öleltem, simogattam, de ő csak dobálta magát és hangosan sírt. A nagyija mentett meg minket, ő hozta fel a lakásba. Rögtön odaadtam neki  a cicit, de a sírást továbbra sem hagyta abba, sőt ismételten harapott. Folyamatosan harapni akarta a bimbóm. Ha nem hagytam, húzta a hajam. Többször kellett benyúlnom a szájába, hogy hagyja abba. 

Nagy nehezen sikerült lenyugtatnom, de szörnyen éreztem magam.

Olyan anya lettem, aki miatt megsérült a gyermeke; és még meg sem tudom nyugtatni, nem tudom felvenni, ha fáradt, ha kéri. 

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Sminkes táska

a várva várt VKP-poszt

Először is ott kell kezdenem, hogy - a képeken nem igazán mutogatom nektek, de  - a jobb szemem állandóan csukva van. Ezt egyszer egy JATÉS buliban le is fotózták, és felrakták a webre, mint "kacsintós" kép. Jót röhögtek rajtam, én viszont kevésbé találtam viccesnek. Azóta persze tudnék rá frappáns választ adni, de ott, abban a pillanatban inkább perelni akartam. Bármennyire is dühített, közölték, hogy mivel partyfotó, a beálláskor beleegyeztem, hogy bárhol és bárhogyan felhasználhassák. Így, inkább csak szépen megkértem őket, hogy vegyék le... Levették.

Visszatérve a sminkeléshez. Annak ellenére, hogy a sminkesek szeretnek engem sminkelni - ehhez ideális arcom van, ahogy a sminkes keresztanyum mondaná -, én a szemem miatt nem tudom egyformára festeni a kettőt. Sőt az alapozóval és a pirosítóval is éppen emiatt küzdök meg. Mert oké, látom én premier plánban a bal pofimat, de a jobbat csak félig. De nőből vagyok, így elképzelhetetlen a számomra is, hogy ne sminkeljek. Azaz csak volt... (juj, de sokszor írtam le a smink szót, brrrr)

Gimi vége felé, nem tudtam úgy kilépni az ajtón, hogy a szokásos, minimál stílust magamra ne kenjem. Semmi extra, csak egy szín + spirál + szájfény. Nem bajlódtam többet én vele, ha szépnek, csinosnak kellett lennem, mindig bekönyörögtem magam keresztanyumhoz.

Az egyetemen is folytattam ezt a módszert (bár két színnel: egy belülről a felső szemhéjra, egy pedig a külső szemhéjrészre), bulikra pedig Fiatal Lányt kértem meg, hogy "pingáljon ki". Hála a jó égnek, mindenhol találok valakit, aki ügyes benne. Fiatal Lány volt az, aki megtanított, hogyan tudok három színnel is játszani. Ezután már csak így használom. 

Azt hittem, hogy majd a munkába is mindig kifestem magam. Frászt!  Valahogy az irodába nem éreztem fontosnak. Bár egyszer-kétszer valóban volt rajtam festék, és olyankor a főnökeim (nők) meg is jegyezték, de inkább az volt a megszokás, hogy még arckrémmel sem kentem be magam. Most Zseb mellett sem...

Azért volt egy kis neszesszerem, amit mindenhová magammal vittem. Tökéletes méretű volt, amíg szét nem porladt az évtizedek alatt. Azóta szét vannak dobálva a cuccaim, a szemhéjpúdereim helyét pedig átvette a baba popsikrémek hada. A Müllerben ennek ellenére mindig megnézem a kis táskákat, hátha találok valami hasonlót, ami nem piszok drága (mint amiket mostanság árulnak).

Álmaim neszesszere 

És akkor jöjjön, miket is tároltam benne (gimiben csak Avont használtam, de állatkísérletesek!!!, így most keresgélem az alternatívákat):

Alapozó: először egy kis fekete tubusú krémalapozót használtam, amit szivaccsal kentem fel. Mindig meg kellett kérnem valakit, hogy ellenőrizze le, mert baloldalra (amit láttam) kivétel nélkül mindig többet kentem... Utána átváltottam kőpúderra (zsíros bőröm miatt), amit elvileg alapozóra kellene kenni, de én azt a lépést kihagytam.

Szemhéjceruza: fekete, lila és barna. Általában ezekkel a színekkel "dolgoztam", így vettem mindegyikből. A kedvencem a lila. Mindenben. Felül elég ügyesen ki tudom húzni, csak a "cicás" forma nem megy, mert a jobb szememnél nem látom, meddig húzhatom ki. Alul pedig félig szoktam, mert ezt tanácsolták.  Volt tusom is, de azzal sosem tudtam egyenletesen kihúzni. Gondoljatok bele: a bal szemem húzásakor nyitva van, mert csak azzal látom!

Szemhéjpúder: amiben legalább 3 egymáshoz illő szín van. Volt vagy 3 különböző variáns a táskámban, mint például ez (most is valami hasonlót keresek, nem állatkísérleteset!):

Szempillaspirál: ha nem is sminkeltem, spirálozni mindig! Olyan volt számomra, mint a parfüm.

Pirosító: keresztanyám megtanította, hogyan pirosítsam az arcom, hogy egyforma legyen. Oké, beismerem, kell valaki, aki a felesleget letörli! Plusz teszek az orromra is, amivel a görbeségét lehet kicsit ellensúlyozni.

Rúzs: azaz színesített szájfény. Erről már írtam korábban.

Parfüm: a sminkelést én mindig a parfümmel fejeztem be. Mert parfüm nélkül sosem - tényleg soha sem - megyek ki az utcára! Ebben az egyben nem nézem az állatkísérletezést, mert úgysem találnék olyat, ami tetszene is. Amiket legszívesebben használok: Dior: J'adore (kint voltunk Franciaországban, és beleszerettem az illatába. Majd keresztanyumtól megkaptam az első üvegcsémet karácsonyra 16 évesen), Avon: Perceive (árban a legelfogadhatóbb ahhoz, hogy minden nap magamra fújhassam), Armani: Code (keresztanyumé volt, nekem adta), Armani: Diamonds (Finnországban vettem, most a kedvenc, de éppen emiatt ezt használom a legkevesebbet), Swarovski: Aura (erről is írtam. Terhesség alatt nem bírtam, megfájdult tőle a fejem, most leginkább ezt használom.) És van még egy Escadám (gyerek apjától ez is.). Most mindennél jobban vágyom egy Armani: Sire. Ki veszi meg nekem?

Emellett mindig a neszesszeremben tartottam a szemöldökcsipeszemet, vattáimat, minden fajta applikátorokat és egy sötét körömlakkot. A pirosító ecsetem és a lemosóm nem fért bele, így azt rendszeresen otthon felejtettem a fürdőben.

----------

Vicces volt gondolatban átvenni, miket is hordtam anno magamnál. Kicsit hiányérzetem lett: tényleg eljött az ideje, hogy beszerezzek egy újat és feltöltsem. Amint meglesz, biztosan kiegészítem az azóta kedvencemmé vált Ilcsi arckrémemmel.

Nektek mit rejt a neszesszeretek?

Nézd meg, hogy a többiek mit tesznek a sminkes táskájukba:

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Ketten - vagy többecskén - a városban

Családom mindig fél elengedni minket kettesben Zsebbel. Én is a minimálisra csökkentem az ilyen alkalmakat, pedig mindig rájövök: jó páros vagyunk. Ma sem volt ez másképp.

Vidéken vagyunk, itt mindig könnyebb, mert nincs annyi lépcső, autóval könnyedén el lehet jutni bárhová, és az indulásnál mindig van segítség. Ma is apum tette be Zsebet az autósülésbe.

Reggelizni mentünk a nagyszüleimhez. Ez még az egyetemi éveim alatt volt szokásom. Pénteken - 300 km-t utazva - hazajöttem, majd szombat reggel be a nagyimékhoz villásreggelire és kávéra. Minden hétvégén 5 éven keresztül. Hiányzott, így most az apját otthon hagyva Zsebbel autókáztunk be a város széléről (utolsó ház, utánunk már csak a szőlők vannak) a központban lakó anyai nagyszüleimhez, akik ma is ham&eggsszel és kávéval vártak. 

Igen ám, de Zseb annyira élvezte az autókázást, hogy képtelen voltam kivenni. Ott álltam az ajtóban, könyörögtem neki, hogy jöjjön, de ő csak szorította az ülése védőpajzsát. Azután sem tudtam kiszedni, miután sikerült kikapcsolnom a biztonsági övet, mert rögtön átmászott a túloldalra, onnan pedig a sofőrülésre. 

- Édes, akkor itt maradsz egyedül, felmegyek - mondtam neki, mire elmosolyodott és integetni kezdett. 

Otthagytam, de nem kell aggódni, nem lettem hirtelen felelőtlen szülő, mert felérve leküldtem nagypapámat, hátha ő könnyebben fel tudja csalni. Neki sem ment olyan egyszerűen, bár az erélyessége győzött: felemelte és felhozta, miközben Zseb végigordított a lépcsőházban. Az emeletre érve csak azért hallgatott el, mert meglátta a szomszéd ajtaját, és eszébe jutott a Baba. Viszont amint rájött, hogy nem találkozhat a Babával (éppen ma 2 éves kislány), ismét rákezdett. 

Reggelizni nem sokat reggelizett: egy falat sonka és egy kevés kenyér, amit belé lehetett erőszakolni. Persze, most is megkaptam, hogy keveset eszik, szinte semmit, de azt elfelejtették, hogy előtte sós sütivel kínálták, amit teli pofival majszolt.

Ahhoz, hogy a Nanowrimon - valaha is - befejezzem a regényem (kell link?), kellett egy jegyzettömb a vázlataimnak, mert az eddig használt A/4-es füzetet nem éppen a legkényelmesebb magammal cipelni. Na meg egy új töltő toll - az utolsót még a szemináriumokon használtam. Gondoltam, gyerek nélkül könnyebben eljutok a papírboltba. Tévedtem, mert Zseb nélkül el sem bírtam indulni. 

Az üzletbe lépcsőn - korlát nélkül - lehet bejutni, ezért elrángattam magunkkal nagypapámat is. Jól tettem, mert Zseb csak az ő kezét fogva sétált. Amint rájött, hogy papa is velünk tart, már az enyémet is megfogta, és hármasban kézen fogva elballagtunk az üzletig. Egy helyen akart megállni: a zebrán egy fekete autó előtt, de akkor papával együttes erővel a járda szélére "emeltük". 

A papír-írószerboltban sok apró dolgot lehet kapni, ezért inkább kint hagytam az üzlet előtt. Rossz döntés volt, mert sírni kezdett, így bejöttek. Nem kellett volna előre aggódni miatta, mert a lehető legaranyosabban viselkedett: nézelődött, miközben a felismert tárgyakat mutogatta. A vécépapírnál például a popsijára mutatott, hogy azt kell megtörölni vele.

Visszafelé is nyugodtan sétált a kezünket fogva, csak a parkoló udvarában indult el a másik irányba, a játszótér felé. Először nem akartam hagyni, de kirántotta a kezét a kezemből, és a nagy lendülettől előre esett. Csupa sár lett még a szája is. A téren csúszdázott, kicsit hintázott, de annyira fáradt volt már, hogy állva elaludt. Most örültem nagyon, hogy papám is ott volt, mert most lettem volna egyedül meglőve: képtelen lettem volna az autóhoz cipelni a fáradt, kicsit hisztiző (ő még maradni akart) gyereket. Nem tudom, hogy oldottam volna meg, valószínűleg sehogy. 

Mégsem hazafelé vettük az irányt, a másik nagyit is meg kellett látogatnunk. Autóból még könnyedén kiszállt, kézen fogva jött is a kapuig, ahol viszont leült egy kőre és nem mozdult többet. A kezemben egy üveg whisky volt - az unokaöcsém születésnapi ajándéka. Kinyitottam a kaput, az üveget és a táskámat leraktam bent az udvarban a földre, majd megpróbáltam felvenni a gyereket. Nem volt segítőkész: ordított és megfeszítve magát rúg-kapált, így örülhettem, hogy legalább az ajtón belülre tudtam cipelni. Ott letéve a földre vetette magát és hangosan óbégatott. 

Az ajándékkal berohantam, addig Zsebet a bezárt kapuajtóban hagytam. Visszafelé feltűnt a nagy csend. Szóval csak addig sírt, amíg ott voltam. És igazam volt, mert amint meglátott ismét rákezdett. Kicsit erélyesebben szóltam rá, ami kellett is, mert lekonyult szájjal, de kézen fogva ballagott be a házba, ahol végre cicin elaludhatott.

Kivinni már nem nekem kellett, a szomszédban lakó unokaöcsém  megtette helyettem. Ekkor hívott Juli18, hogy menjünk kávézni. Miért is ne? Nem zavart a még kómás Zseb. Szerintem ő is jól érezte magát, mert nyugodtan hagyta, hogy belerakjam a babakocsiba, megevett egy teljes sajtrolót, majd KicsiB játékával játszott. 

A kávézásunknak mégis Zseb vetett véget. Jelezte, hogy kiszeretne jönni cicizni. Csakhogy nem elégedett meg a szopizással, járkálnia kellett. A cukrászda, ahol voltunk, gyerekbarát (kivéve a tükröket), nyugodt voltam... Addig, amíg meg nem láttam, hogy cipővel felállt az egyik székre, és az ablakot ütögetve épp a kint járkáló embereket figyelmét akarta felkelteni. Hiába kértem, hogy üljön le, ő csak annyit mondogatott, hogy nem! 

Elszámoltam én háromig is, de ő csak nem fogadott szót. Oké, akkor visszamegyünk a babakocsiba. Ettől annyira sikított, hogy a szomszéd asztalnál ülő nő - egyébként ismerős - megkérdezte, mi baja. Végül is semmi, csak ellentmondtam az akaratának! 

- Ha nem maradsz, megyünk haza... - suttogtam a fülébe.

Kiderült, hogy ezt akarja: elindulni. Elhallgatott, nyugodtan felöltöztethettem, és pápázott az ott maradóknak. Azt hittem, haza akar menni, de kiderült, hogy nem. Az autóba nem akart beülni, tovább akarta tologattatni magát az utcán. Sütött a nap, jó idő volt, ő meg szeret ilyenkor a szabadban lenni. Kilökte magát az ülésből, alig bírtam lenyomni, hogy ott tartsam az ölében a pajzsot. De amint elindult az autó, azon nyomban megnyugodott és örült a hazatérésnek is. 

Ugyan fárasztó volt, és voltak nehéz helyzetek, de melyik gyerekkel nincsenek?

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Gyerekbántalmazás - hol a határ?

Ismét - majd' 10 év után - koreai sorozatokat nézek. A mostani - néhány éves - sorozatok "friss vért" kaptak, azaz életszerűbbek lettek (csókjelenet, kevesebb szappanopera feeling, tabukérdések, stb.). A legújabb egy szellemes dorama volt, a Master's sun. Nem a filmről fogok nektek itt regélni, hanem az egyik rész mondanivalójáról.

Gyors összefoglalásban arról szólt, hogy volt egy 4-5 éves kisfiú, aki egy áruházban elveszítette a táskáját. A vásárolgató anyuka nem sokat foglalkozott ott helyben vele, csak visszaküldte keresni. A hátizsák persze nem lett meg, így csendben, kicsit leszidva hazavitte a fiát. Otthon jött a fenyítés. Esernyővel ütés és szekrénybe zárás.
Az áruház dolgozói végül megtalálták az elveszett holmit, és az egyik alkalmazott el is vitte nekik. Az ajtó nyitva állt, az anya nem volt éppen otthon, a kisfiút pedig a szekrényben találta meg félholtra verve. 
A gyereket azonnal orvoshoz vitték, az anyától ugyan elvették, de az előtte feljelentette az áruházat betörés vádjával.

Zokogtam ezen a részen, és nem értettem, hogyan lehet egy kisgyereket egyáltalán megütni. Aztán bevillant az a kép, hogy Zseb is érezhette már a kezem nyomát. Utána hozzám bújt, átöleltük egymást, elmagyaráztam neki, hogy ezt váltotta ki belőlem az "agresszív" viselkedése. Ha ő sem bánt, én sem bántom.

De mivel vagyok jobb anya, mint a filmbéli? Hol a van a kettő között a határ? Mi az, ami megbocsátható? Egyáltalán megbocsátható? 

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Ha nyernék a lottón

Ha...

Tegyük fel, nyertem a lottón. Igaz, sosem lottózom, máshol sem nyertem, így ez a lehető legelképesztőbb dolog az életemben. Mit tennék?

A leghőbb vágyaimat nem lehetne pénzen megvenni, így arról le is teszek gyorsan (újabb csalódás...).

Helyette egy gimis álmot valósítok meg:

Ősz van, már be kell fűteni. A kandallóban vöröslő lánggal ég a tűz. Előtte egy pihe-puha, vastag szőnyeg, melyen egy nyitott könyv hever. A tévében gyerekműsor szól, mely előtt társasjátékoznak a barátnőim - és most már az enyém is - gyerekei. 

Én a dolgozó szobámban ülök egy kényelmes karosszékben, és egy rózsás csészéből teát kortyolgatok. Előttem egy ébenfa, tömör, antik íróasztal, melyen a legújabb - legyen Apple - laptopom világít. Tűzzománc burájú lámpa áll mellette. A helyiség falait könyvesszekrények borítják, a hajópadlón kisebb szőnyegek találhatók, főleg az olvasósarkokban. 

Fogom magam, felállok, miközben intek a kutyáimnak. Csaholva rohannak ki az amerikai konyhás nappalin át a bejárati ajtóhoz. Kifelé menet puszit nyomok Zseb fejebúbjára, a többieket megsimizem, majd kiviszem a kedvenceimet sétálni a házamhoz tartozó tó partjára. Amíg a kutyák kifutják magukat, én leülök a vízpartra egy fapadra, és nézem a vízen hajókázókat. Béke és nyugalom vesz körbe. A hideg levegőtől látom a leheletem, de most valahogy nem zavar, sőt! Boldog vagyok.

Jó, ez a ház még az álomban is álom maradna... Ha nyernék a lottón...

Biztosan vennék egy lakást, ami csakis a miénk. Úgy rendezném be, ahogy én szeretném. Nagy valószínűséggel nem egy tó partján feküdne, hanem egy nagyobb városban - 90%-ban Budapesten. Befektetnék egy cégbe. Nem néztem utána, milyen cégekbe jó mostanság befektetni, de biztosan cégtulajdonos lennék. Egy aprócska, de jövedelmező cégé. Valamennyit lekötnék bankban, annyit, hogy ha bármi történik is a kamataiból is megélhessek. A maradékból pedig világ körüli útra mennék.

És szerintem ezzel el is költeném az egészet.  Na jó, vennék még egy Minit vagy egy Smartot magamnak. Csak úgy, mert megengedhetném. 

De jobb, ha kiveszem a kezem a biliből... És inkább egy jó munkahelyről álmodozom...

Ti mire költenétek a Lottón nyert összeget?

Nézzétek meg, hogy a többiek mit tennének, ha nyernének a lottón:

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!
És szavazzatok a Sub Rosára a Goldenblogon!!

Mesék

ZELK ZOLTÁN: A HÁROM NYÚL

Egyszer régen, nagyon régen,

zúgó erdő közelében,

három nyulak összegyűltek,

selyemfűre települtek,

ottan se ültek sokáig,

talán csak egy fél óráig,

amikor felkerekedtek,

hogy már végre hazamennek,

egy szarka felettük szállott

s felkiáltott: -Mit csináltok?

Mit csináltok, három nyulak?

Úgy ültök ott, mint az urak --

- Úgy, úgy bizony, mint az urak! -

felelték a három nyulak.-

Ezután már urak leszünk,

ebédre rókahúst eszünk!

Nem fogjuk az időt lopni,

most indulunk rókafogni! -

Csacsi szarka, nem elhitte?

Repült is már, a hírt vitte,

s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna,

akármilyen ravasz róka,

mert a szarka így kiáltott:

-Egy jegenye fölött szállok,

mikor lenézek a földre,

három nyulak ülnek körbe.

Összebújva tanácskoznak -

Jaj, mekkora nyulak voltak!

Jaj, mekkora fejük, szájuk,

a medve egér hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak rókát esznek - -

Ennek a fele se móka!

Szedte is lábát a róka.

Futott ki az erdőszélre,

csak mielőbb odaérne!

Hát amint ott futott, szaladt,

szembe vele farkas haladt:

- Szaladj te is, komám, farkas,

jaj, mit láttam, ide hallgass!

az erdő közepén jártam,

most is borsódzik a hátam,

sosem láttam ilyen szörnyet,

ottan ültek három szörnyek!

Három nyúl volt, és akkora,

fél méter is volt egy foga!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak farkast esznek -

No hiszen egyéb se kellett,

a farkas is futni kezdett,

a rókával versenyt futott,

majdnem az orrára bukott!

Addig futott, amíg szembe

nem jött vele egy nagy medve:

a medve így szólongatta:

-Hova szaladsz, farkas koma? -

- Medve komám, ne is kérdjed,

szaladj, ha kedves az élted!

Erdő közepiben jártam,

jaj, mit láttam,

jaj, mit láttam!

Három nyulak ottan ültek,

éppen ebédre készültek.

Akkora volt foguk, szájuk,

kisegérke vagy hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak medvét esznek! -

Egyébre se volt már kedve,

szaladni kezdett a medve.

Elöl róka, hátul medve,

közben a farkas lihegve.

Így szaladtak erdőszélre,

szomszéd erdő közepébe.

Szaporán szedték a lábuk,

szellő se érjen utánuk -

Amíg futottak lihegve,

egy vadász jött velük szembe.

Nézi is őket nevetve:

együtt szalad róka, medve -

-No hiszen, csak ne nevessél,

vigyázz, nehogy bajba essél!

Szaladj inkább te is erre! -

kiáltott rája a medve. -

Az erdőben három szörnyek,

puska sem öli meg őket.

Három nyulak, de akkorák,

nem láttam még ilyen csodát! -

Szedte lábát a vadász is,

eldobta a puskáját is.

Ijedtében megfogadta,

most az egyszer érjen haza,

csak ne falják föl a szörnyek,

sohase vadászik többet -

Ezalatt a nyusziházban,

fűszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen,

összebújva békességben -

Fazekas Anna Öreg néne őzikéje Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném, melegszívű, dolgos, derék, tőle tudom ezt a mesét. Őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra, megbotlott egy kidőlt fába, eltörött a gida lába. Panaszosan sír szegényke, arra ballag öreg néne. Ölbe veszi, megsajnálja, hazaviszi kis házába. Ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti, forrásvízzel megitatja, mintha volna édesanyja. Cili cica, Bodri kutya mellé búvik a zugolyba, tanultak ők emberséget, nem bántják a kis vendéget. Gyorsan gyógyul gida lába, elmehetne az őzbálba, vidám táncot ellejthetne, de nincs hozzá való kedve. Barna szeme bús-szomorún csüng a távol hegykoszorún. Reggel bíbor napsugarak játszanak a felhők alatt. Esti szellő ködöt kerget, dombok, lankák üzengetnek: "Vár a sarjú, gyenge hajtás, gyere haza, gida pajtás!" Könnybe lábad az őz szeme, hej, nagyon is visszamenne, csak az anyja úgy ne várná, csak a nénét ne sajnálná! Éjjel-nappal visszavágyik, hol selyem fű, puha pázsit, tarka mező száz virága őztestvérkét hazavárja. Ahol mókus ugrabugrál, kopácsol a tarka harkály, vígan szól a kakukk hangja, bábot cipel szorgos hangya. Várja patak, várja szellő, kék ég alján futó felhő, harmatgyöngyös harangvirág, vadárvácskák, kékek, lilák. Öreg néne megsiratja, vissza - dehogy - mégse tartja, ki-ki lakjék hazájában, őz erdőben, ember házban. Kapuig is elkíséri, visszatipeg öreg néni, és integet, amíg látja: "Élj boldogul, őzgidácska!" Lassan lépdel, csendben ballag, kattan ajtó, zörren ablak, onnan lesi öreg néne, kisgidája visszanéz-e. Haszontalan állatkája, egyre jobban szaporázza, s olyan gyorsan, mint a villám, fenn terem a mohos sziklán. De a tetőn, hegygerincen megfordul, hogy búcsút intsen: "Ég áldjon, rét, kicsi csalit" - s mint a szél, eliramodik. Nyár elröppen, levél sárgul, lepereg a vén bükkfárul, hó borul már házra, rétre, egyedül él öreg néne. Újra kihajt fű, fa, virág, nem felejti a kisgidát, fordul a föld egyszer-kétszer, zörgetnek a kerítésen. Kitekint az ablakrésen: ki kopogtat vajon éjjel? Hold ragyogja be a falut, kitárja a kicsi kaput. Ölelésre lendül karja: kis gidácska meg az anyja álldogál ott; beereszti, szíve dobban, megismeri: őzmama lett a kisgida, az meg ott a gida fia. Eltörött a mellső lába, elhozta hát a kórházba, hogy szemével kérve kérje: gyógyítsa meg öreg néne, puha gyolcsba bugyolálja, ne szepegjen fiacskája. S köd előtte, köd utána, belevész az éjszakába. Gida lábát két kezébe veszi lágyan öreg néne. Meg is gyógyul egykettőre, felbiceg a dombtetőre, s mire tölgyről lehull a makk, a kicsi bak hazaballag. Mátraalji falu széle, kapuban ül öreg néne, nincs egyedül, mért is volna? Ha fú, ha fagy, sok a dolga. Körülötte gidák, őzek, látogatni el-eljőnek, télen-nyáron, évről évre, fejük hajtják az ölébe. Falu népe is szereti, kedves szóval becézgeti öreg nénét, és azóta így nevezik: Őzanyóka. Piros pipacs, szegfű, zsálya virít háza ablakába, nagy köcsögben, kis csuporban szivárványszín száz csokor van. Egyiket Gál Péter hozta, másikat meg Kovács Julcsa, harmadikat Horváth Erzsi, úttörő lesz valamennyi. Vadvirágnak dal a párja, énekszótól zeng a háza, oly vidám a gyereknóta, nevet, sír is Őzanyóka. Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném, melegszívű, dolgos, derék mese őrzi aranyszívét. Gidára vár sós kenyérke, kalácscipó aprónépre; egyszer te is légy vendége, itt a vége, fuss el véle!

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Ön - és közveszélyesek

Vagyunk mi  gyerekkel...

Vendéget vártunk, ezért abból a disznóólból, amiben leledzünk, próbáltunk valami elfogadható kinézetet alkotni. Előtte azért meg kellett mászni a csigalépcsőt többször is - legalább annyiszor, hogy a lépcsőzni, gyereket emelni nem éppen tudó anya beleőszüljön (még szerencse, hogy festem a hajam), és egy jó 10 percet büntivel ne sújtsa a szegény gyereket.

A porszívózás közös feladat lett, először én kezdtem, majd Zseb kivette a kezemből a csövet. Oké, hagyom, hadd játsszon vele, de azért lekapcsolom, hátha közben csengetnek. 

Még van mit eltennem a szobában is. Egy percre leülök a kanapéra, míg a dohányzó asztalunkat letakarítom. Nem sikerült teljesen, mert egyszer csak hirtelen egy szúró fájdalmat érzek a gerincem egy pontján. Hátranyúlva egy körömvágó ollót érzek a gyerek kezében. Gyorsan elveszem tőle, és pislogok, hol a fenébe találta? Akaratos és bosszúálló fiúról van szó, nem volt kétséges, hogy az ollót vissza akarta szerezni, de mivel nem adtam, muszáj volt belém harapnia! A pulóveremen keresztül belém mélyesztette a fogait. És igen, most ismét megtörtént... Pofon csaptam, de úgy, hogy még a ház is belezengett. Utána megint sajnáltam, persze, de fájt, amit velem csinált. Nem a szúrás, mert ott én voltam a felelőtlen. De hol volt eddig az az olló? Harapni viszont ne harapjon! Szándékosan biztosan ne! Sírás lett a következménye, majd a jól bevált cici. Attól most is megnyugodott.
Visszatérve a konyhába rájöhettem, honnan szerezte az ollót. Secperc alatt felmászott a konyhaasztalunkra, ami a hűtőhöz van tolva (ott fér csak el), így a frigóról könnyedén lepakolhatott. Az olló pedig csak oda volt lepakolva.
A csengetés előtt pedig észreveszem, hogy a hűtő melletti konnektort kirántotta a falból. Szívszélhűlést kaptam, azonnal. Most mit tegyek? Vissza én nem tudom szerelni, elé pedig nincs semmi, amit rakhatnék, és a Manó nem ráncigálná el. Fogtam, és saját kezemmel visszaveregettem a falba. Az csak egy órával később esett le, hogy a hűtő abba volt bedugva, és most üresen árválkodik az ajzat a falban.

De azért jó is történt velünk. Azaz Zseb tünemény volt!
Fürdött a zuhanytálcába helyezett kiskádban. Nem akart kijönni, még játszani szeretett volna. Hagytam, elmosogattam, beraktam egy mosást is. Nem indítottam el magam a programot, csak beállítottam, ekkor még nem is sejtettem, micsoda ötlet!
Zseb később sem volt hajlandó kiszállni, így cselhez folyamodtam. Igazán nem volt az csel, csak megkérdeztem, hogy szeretné-e bekapcsolni a mosógépet. Imádja, szóval most is láttam rajta, hogy tetszik az ötletem.

- De ahhoz ki kell jönnöd.

Nem mozdult.

- Ha nem jössz, bekapcsolom én.

És már nyúltam a gombhoz.

- Nem.

- Oké, nem kapcsolom, de akkor gyere ki.

Még két nemet kaptam, aztán már nyújtotta is a kezét, hogy vegyem ki. Kint törölközés közben ügyesen elindította a mosást.

Nálatok voltak hasonlóan idegőrlő helyzetek, vagy ilyen csak velünk történik meg? Meséljetek!

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren! 
És szavazzatok a Sub Rosára a Goldenblogon!