Napló önmagamnak

Itthon vagyok a négy fal között. A behúzott függönyök kirekesztik a kinti világot, a felhők mögé bújt napot, a boldogságot. Megint depresszió kerülget. Nem csoda, jön a karácsony, előtte pedig a gyerek apjának a karácsonyi bulija, amitől mindig gyomorgörcsöt kapok. Eszembe jut az a téli szombat, amikor5 hónapos terhesen megalázva álltam a konyha közepén. Ugyanazt a fájdalmat élem át most is.

Potyognak a könnyek a szememből. Síratom az a lányt, aki nagy reményekkel vágott bele az életbe, síratom azt a megalázott kismamát, akinél egy kolléganő is csinosabb, síratom azt a fiatal anyát, aki érzelmi megcsalás után is rohan visszahódítani a gyermeke apját. De síratom azt a jelentéktelen nőt is, aki ott áll az ajtóban és nem tudja, merre lépjen. Előre, ki a nagyvilágba, vagy egyszerűen csukja be maga előtt az ajtót. És síratom a döntésképtelen anyát is, aki már túl van élete derekán, és retteg, hogy a rossz utat választja.

A könnyeimtől még a mogyorós csokit is sósnak érzem. Csak nyelem egymás után a kockákat, és próbálom elhessegetni a múlt rémisztő képeit. Nincs még itt az idő, hogy ezen mélázzak. Eljön még a pillanat, amikor újra feltehetem magamnak a kérdéseket, amikor ténylegesen választ kell adnom mind magamnak, mind az egész családomnak, de legfőképp Zsebnek.

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!