Gyerekkorom kedvenc meséje:
Volt egy ember, akit Fergyónak, meg egy némber, akit Katócának hívtak, összeházasodtak, s éltek együtt ifjú pár módjára. Fergyó egy nap így szólt: „Katóca, én most kimegyek a földre, mire visszaérek, pecsenye az éhemnek, frissítő ital a szomjamnak legyen az asztalon.” – „Eridj csak, Fergyókám – felelte Katóca –, eridj, úgy lesz, ahogy kívánod.” Mikor közelgett az ebéd ideje, lehozott a kéményből egy szál kolbászt, serpenyőbe tette, alá vajat, és felrakta a tűzre. Sült is már sercegve a kolbász, Katóca ott állt mellette, fogta a serpenyő nyelét, és gondolatai el-elkalandoztak; egyszer csak eszébe ötlött: „Míg sül a kolbász, hozhatnám az italt a pincéből.” Megtámasztotta hát a serpenyő nyelét, fogott egy kancsót, lement a pincébe, és csapra verte a sört. Folyt a sör a kancsóba, Katóca elnézte, mikor eszébe ötlött: „Hohó, odafönn nincs kikötve a kutya, még kikapja a kolbászt a serpenyőből, éppen az hiányozna” – azzal huss, rohant is fel a pince lépcsején; de a spiccnek már szájában volt a kolbász, és vonszolta kifelé a földön. Katóca nem volt rest, utánaeredt, és kergette jó darabon, ki egész a mezőre; ámde az eb gyorsabb volt Katócánál, és a kolbászt sem ejtette el, hanem végigbucskáztatta hepén-hupán. „Ha oda, hát oda!” – szólt Katóca, visszafordult, és mert oly igen kifulladt a futásban, szép lassan ballagott vissza, úgy hűtötte magát. Ezenközben a sör mindegyre ömlött a hordóból, mert Katóca nem zárta el a csapot, s midőn a kancsó megtelvén egyéb hely nem maradt, szétáradt a sör a pincében, és addig folyt, míg mind elfolyt. Katóca már a lépcsőn látta a bajt. „Hűha – kiáltott –, most mit tegyek, hogy Fergyó észre ne vegye!” Törte fejét egy keveset, végre eszébe villant, hogy a legutóbbi templomszentelőről maradt még a padláson egy zsák szép búzaliszt, azt lehozza, és felszórja vele a sört. „Lám, lám – mondta –, aki idejében takarékos, az bajában se lát szükséget” – felment a padlásra, lehozta a zsákot, és épp a sörrel teli kancsóra hajította, hogy felborult, így most már Fergyó itala is a pincét áztatta. „Így van rendjén – szólott Katóca –, ahova a fölét, oda az alját is” – azzal szétszórta a lisztet az egész pincében. Mikor elkészült, igen örült munkájának, és ekképp lelkendezett: „Micsoda rend és tisztaság van itt!”
Délidőre hazaért Fergyó. „No, feleségem, mi jót készítettél nekem?” – „Jaj, én Fergyóm – felelte Katóca –, akartam volna kolbászt sütni néked, de míg a sört csapoltam hozzá, a kutya kimarta a serpenyőből, amíg a kutyát kergettem, kifutott a sör, mikor pedig fel akartam itatni a sört a búzaliszttel, feldöntöttem még a kancsót is; de légy nyugodt, a pince megint ugyanolyan száraz, mint volt.” Szólott Fergyó: „Katóca, Katóca, ezt nem kellett volna tenned! Hagyod ellopni a kolbászt, kifutni a sört a hordóból, és a tetejébe még a finom lisztet is elfecsérled!” – „Igaz, Fergyó, de én ezt nem tudtam, mondanod kellett volna.”
Gondolta az ember: „Ha így állunk az asszonnyal, jobban oda kell figyelnünk.” Összegyűjtött pedig takaros summa tallért, azt beváltotta aranyra, és így szólt Katócának: „Látod-e, ezek itt sárga kuncorkák, beteszem őket egy fazékba, és elásom az istállóba, a jászol alá; de nehogy hozzájuk merj nyúlni, másként megjárod.” – „Nem, Fergyókám – felelte az asszony –, dehogy nyúlok hozzájuk.” Mikor pedig Fergyó elment hazulról, házalók jöttek a faluba, akik cseréptálakat meg fazekakat árultak, és kérdezték a fiatalasszonyt, nincs-e valami cserélnivalója. „Jaj, jóemberek – mondta Katóca –, nincs énnekem pénzem, nem vehetek semmit; de ha sárga kuncorkákkal tudtok kezdeni valamit, akkor szívesen vásárolnék.” – „Sárga kuncorkák? Miért is ne, hadd lássuk csak őket.” – „Akkor menjetek az istállóba, és ássátok fel a jászol alját, ott megtaláljátok a sárga kuncorkákat, nekem nem szabad hozzájuk nyúlnom.” A lókötők bementek, ásni kezdtek, és színaranyat leltek. Felmarkolták, odébbálltak, a sok tálat meg fazekat pedig ott hagyták a házban. Az új edényt illik használni is, gondolta Katóca; mivel pedig a konyhában nem volt híja, valamennyi fazéknak kiverte az alját, és kiaggatta őket dísznek a kerítéslécekre, az egész ház köré. Fergyó, mikor megjött és látta az új díszt, kérdezte: „Mit csináltál, Katóca?” – „Vettem őket, Fergyóka, a sárga kuncorkákért, amik a jászol alá voltak rejtve, de magam nem nyúltam hozzájuk, a vásárosoknak kellett kiásniuk.” – „Jaj, asszony – szólt Fergyó –, mit tettél! Azok nem kuncorkák voltak, hanem színtiszta arany, egész vagyonunk; ezt nem kellett volna tenned.” – „Igaz, Fergyó – felelte Katóca –, de én ezt nem tudtam, előbb kellett volna mondanod.”
Állt egy darabig Katóca, és közben törte a fejét, majd így szólt: „Ide hallgass, Fergyóka, visszaszerezzük mi azt az aranyat, szaladjunk csak utána a tolvajoknak.” – „Jöszte akkor – mondta Fergyó –, tegyünk próbát; de hozzál vajat meg sajtot is, hogy legyen mit ennünk az úton.” – „Meglesz, Fergyóka, viszek mindent.” Elindultak, és mert Fergyó jobban bírta lábbal, Katóca lemaradt. „Én járok jól – gondolta –, ha visszafordulunk, annyival előbbre leszek.” Útjuk egy hegyre vitt, ahol az út mindkét oldalát mély kerékvágás barázdálta. „Lám, lám – szólott Katóca –, hogy felszaggatták a szegény jó anyaföldet, megnyúzták, megnyomorították! Élete végéig sem fogja kiheverni.” És jó szívvel fogta a vajat, és bekente a csapásokat, jobbra is, balra is, hogy ne nyomják őket annyira a kerekek; s amint így lehajolt könyörületében, egy sajt kigurult zsebéből, és le a hegyről! Szólott Katóca: „Én már egyszer felkaptattam, nem fogok visszamenni, fusson utána valaki más, és hozza vissza.” Elővett hát egy másik sajtot, és legurította. De a sajtok nem jöttek vissza, leszalasztott hát még egy harmadikat is, és azt gondolta: „Lehet, társaságra várnak, nem szeretnek egyedül menni.” Hogy mind a három elmaradt, így szólt: „Nem tudom, mire véljem! De meglehet, hogy a harmadik nem találta meg az utat, és eltévedt, küldjük csak utánuk a negyediket, az majd idehívja a többit.” De a negyedik se intézte jobban, mint a harmadik. Katóca most már mérges lett, lehajította az ötödiket meg a hatodikat is, avval aztán el is fogyott a sajt. Elácsorgott egy ideig, leste, nem jönnek-e, de mikor csak nem és nem jöttek, így szólt: „No, benneteket érdemes a halálért meneszteni, jó sokáig elmaradtok; azt hiszitek, még tovább várok rátok? Megyek a dolgomra, utánam szaladhattok, jobb lábatok van, mint nekem.” Továbbment Katóca, és beérte Fergyót, aki megállt és várt, mert szívesen evett volna valamit. „Add hát elő, amit hoztál.” Katóca odaadta neki a száraz kenyeret. „Hol a vaj meg a sajt?” – kérdezte az ura. „Jaj, Fergyóka – mondta Katóca –, a vajjal bekentem a kerékvágást, a sajtok meg jönni fognak nemsoká; egy elszaladt, utánaküldtem hát a többit, hogy hívják vissza.” Szólott Fergyó: „Ezt nem kellett volna tenned, Katóca, rákenni az útra a vajat, legurítani a sajtokat a hegyről!” – „Igaz, Fergyóka, mondanod kellett volna.”
Megették hát együtt a száraz kenyeret, Fergyó pedig szólt: „Bezártad-e a házunkat, hogy eljöttél?” – „Nem én, Fergyóka, előbb kellett volna mondanod.” – „Akkor eridj vissza, és zárd be előbb a házat, mielőtt továbbmennénk; hozz valami más ennivalót is, én itt várok majd rád.” Visszament Katóca, és azt gondolta: „Fergyóka valami mást szeretne enni, a vaj meg a sajt, úgy látszik, nem ízlik neki, viszek hát egy kendőre való aszalt szilvát, meg egy korsó ecetet italnak.” Aztán bereteszelte a felső kaput, az alsót viszont kiemelte, vállára vette, és azt hitte, ha a kapu biztonságban van, a ház is. Katóca nem sietett, azt gondolta: „Annál jobban kipiheni magát Fergyóka.” Mikor újra behozta, így szólt: „Tessék, Fergyóka, itt a ház kapuja, magad zárhatod be a házat.” – „Jó Isten – szólt Fergyó –, milyen okos feleségem van! Kiemeli alulról a kaput, hogy besétálhat bárki, fölül meg bereteszeli. Most már késő, hogy még egyszer hazamenjünk, de ha elhoztad a kaput idáig, eztán is te fogod vinni.” – „Az ajtót viszem én, Fergyóka, de az aszalt szilva meg az ecetes korsó már sok lesz; felakasztom őket a kapura, vigye őket az.”
Beértek az erdőbe, és keresték a lókötőket, de nem találták. Végül, mert sötét lett, felmásztak egy fára, hogy ott éjszakázzanak. De alig értek fel, jöttek a legények, akik elviszik, ami magától nem akar velük menni, és meglelik a dolgokat, még mielőtt elvesztek volna. Éppen az alá a fa alá telepedtek, amelyen Fergyó meg Katóca ültek, tüzet raktak, és osztozni készültek a zsákmányukon. Fergyó a másik oldalon lemászott, köveket szedett, és visszamászott velük, hogy agyonhajítsa a tolvajokat. De a kövek nem találtak, és a lókötők így szóltak: „Mindjárt reggel lesz, a szél rázza a tobozokat.” Katócának még mindig vállán volt a kapu, és mert igen nyomta, gondolta, a szilva a ludas, szólott hát: „Fergyóka, muszáj ledobnom a szilvát.” – „Ne, Katóca, ne most – felelte amaz –, még elárulhatna.” – „Jaj, Fergyóka, muszáj, nagyon nyom.” – „Egye fene, dobjad!” Lepotyogtak az ágak közén a szilvaszemek, a legények meg odalenn így szóltak: „Tojnak a madarak.” Kisvártatva, mert a kapu még mindig nyomta, szólott Katóca: „Ah, Fergyóka, muszáj kiöntenem az ecetet.” – „Ne, Katóca, most nem szabad, még elárulhatna.” – „Ah, Fergyóka, muszáj, nagyon nyom.” – „Hát jó, öntsd, az ördögbe is!” Katóca akkor kiöntötte az ecetet, lefröcskölte vele a legényeket. Mondta egyik a másiknak: „Már csepeg a harmat.” – „Lehet, hogy a kapu az, ami ennyire nyom?” – gondolta végül Katóca, és így szólt: „Fergyóka, muszáj ledobnom a kaput.” – „Ne, Katóca, ne most, még elárulhat.” – „Jaj, Fergyóka, én ledobom.” – „Ej – válaszolt Fergyó mérgesen –, dobjad hát!” Lezuhant a kapu recsegve-ropogva, kiabáltak a legények: „Jön le az ördög a fáról!” – szanaszét futottak, és mindent veszni hagytak. Virradatkor lejött a pár a fáról, megtalálták összes aranyukat, és hazamentek vele.
Mikor hazaértek, szólott Fergyó: „Katóca, most már aztán serény legyél, láss munkához.” – „Jó, Fergyóka, meglesz, megyek ki a földre aratni máris.” Katóca, mikor kiért a földre, tanakodott magában: „Egyek inkább, vagy aludjak, mielőtt az aratáshoz fognék? Ej, inkább eszem!” Evett hát Katóca, az evéstől elálmosult, s hogy sarlózni kezdett, félig álomban széthasogatta ruháját, kötényét, szoknyáját, ingét is. Aztán jót aludt, és mikor felébredt, így szólt magában: „Én vagyok, vagy nem én vagyok? Ej, nem én vagyok!” Eközben éj lett, beszaladt Katóca a faluba, bekopogott az ura ablakán, és bekiáltott: „Fergyóka!” – „Mi a baj?” – „Szeretném tudni, Katóca odabenn van-e?” – „Bent, bent – felelt Fergyó –, biztosan fekszik már és alszik.” – „Jól van – mondta Katóca –, akkor már otthon vagyok” – azzal továbbszaladt.
A falu szélén Katóca lókötőkre akadt, azok épp lopni készültek. Odament hozzájuk, és így szólt: „Segítek nektek lopni.” A lókötők azt gondolták, tudja, mi hol van a faluban, és megörültek neki. Katóca a házak elé ment, és bekiáltott: „Emberek, van valamitek? Lopni akarunk.” – „Ennek ugyan jó vége lesz” – gondolták a lókötők, és szerettek volna újra szabadulni Katócától. Biztatták hát: „A falu szélén a papnak répája van a mezőn, eridj, szedj nekünk répát.” Katóca kiment a földre, és nekiállt répát szedni, de igen rest volt, föl nem egyenesedett volna. Arra jött egy ember, meglátta, figyelte csöndben, és azt gondolta, az ördög az, aki így turkál a répa közt. Szaladt a faluba, a paphoz, és mondta neki: „Tisztelendő uram, az ördög dézsmálja a répaföldjét.” – „Uramisten – felelte a pap –, nekem a fél lábam béna, nem tudok kimenni, hogy elűzzem.” – „Majd én támogatom kendet” – mondta az ember, és kivitte a hátán. Mikor pedig kiértek a földre, Katóca fölegyenesedett, és kinyújtózott. „Jaj, az ördög!” – kiáltott a pap, és nagy ijedségében a béna lábával jobban futott, mint az ember, aki kicipelte őt, a maga ép lábán.
