Szinte az egész nem sikerült
olyan jól, mint vártuk. A fiúk nem élvezték, szeretettel nyavalyogtak szinte
mindenen, egyiknek a heti tengerparti napozás hiányzott, a másiknak az volt a
baja, hogy autóval járjuk végig a városokat, nem gyalog. Én Printyővel végig
aludtam – ami persze jó poéntémának bizonyult a többiek számára.
Egy szóval: feszült volt a
légkör, mi is többször hajba kaptuk Mr. Férfivel, kétszer annyira, hogy egy óra
sem volt elég, hogy lenyugodjak, csak bőgtem, a valós és vélt sérelmeimen.
A végén már mindannyian siettünk
haza, mert a Kicsi nem lett jobban, állatkórházba kellett szállítani, mi meg
igencsak jó messzire voltunk tőle (majd’ 400 kilométerre). Közben a Trieszt
felé vezető autópályát lezárták és hiába írták ki, merre lehet kerülni, éjjel,
amikor időre megy az ember (éjfélig lehetett elfoglalni a bukovicai szállást,
és már 22 óra is elmúlt), nem biztos, hogy olyan nyugodtan tud tájékozódni, mint
az normális, nappali fénynél tenné. Másnap a Ljubljana felé is kerülve
mehettünk, mínusz egy óra vesztegetés.
Az állatorvoshoz berohanva Mr.
Férfi rám nézett: nem a Kicsi, hanem az Örökbefogadott. Anyum meg: szörnyű
állapotban van, nincs sok esélye. Kész, nekem ennyi elég volt – különösképpen azután,
hogy úgy hazaengedtek, hogy fogalmuk sincs mi baja, és holnap 10-re vigyük
vissza.
Itthon tudtam, hogy nincs remény.
Ugyanolyan állapotban volt, mint tavasszal a lánykám. Nem akartam végignézni,
hogyan szenved még napokig, majd a végén minden erejét elhagyva itt hagy
minket. Sajnálom, de nem volt erőm hozzá. Apum meg egész végig azt szajkózta,
hogy nem vagy egyedül, ne magadra gondolj! Nem magamra gondoltam, de nem is
Printyőre, hanem arra a szerencsétlen fiatal állatra, akit még a vízzel is meg
kellett tömni, és maga alá vécézett, mert már a hátsó lábai nem tartották meg.
Még vasárnap este jött a 4. (az
utolsó) orvos, aki végre többet mondott, mint eddig: zölddiónyi képlet a
májnál, ami hátranyomja a gyomrot és előre a rekeszizmot. Diagnózis: májtumor? –
kérdőjel, mert szövettan nem volt. Nehéz döntés volt –főleg Mr. Férfinek, mert
ő vitte el a rendelőbe, nekem már jártányi erőm nem volt –, de úgy döntöttük –
az orvossal konzultálva, hogy itt az idő, el kell engednünk, sőt segíteni neki
a továbblépést. Mr. Férfi még elköszönt, bocsánatot kért tőle, amit én nem
tudtam már megtenni.
Most a kihűlt kisteste a
mélyhűtőben várja, hogy hazavigyük, és eltemethessük a lánykám mellé…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése