Síróroham

Túlérzékeny voltam egész életemben, ezért is „kellett” pszhichológushoz járnom (amikor harmadik alkalommal elfelejtett, úgy döntöttem,  ez sem éri meg az óránkénti 3.000-et).

Most azon agyalok, hogy ezt a terhesség még inkább kihozza-e belőlem, vagy szimplán hülye vagyok. Köszönöm, jelenleg nem kérem a kommentekben az utóbbit, mert még azt is a szívemre venném. Ugyanúgy, mint tegnap minden egyes mondatot, melyet nekem mondtak – viccből, a vita hevéből, cukkolásból, bántásból.

Egyszer már átestem rajta: ültem az asztalnál és hallgattam a hibáim. Hallgattam és hallgattam. A végén előttük sírtam el magam. Nem emlékszem, miket mondtak, az alapszitura pontosan: 3 éve nem volt barátom (az utolsó úgy átverte a fejem, de erről már olvashattatok), magányos voltam 300 kilométerre a családomtól, mozgássérült, akivel egy éppkézláb egyetemista sem próbált meg flörtölni, kikezdeni, és kétségbeesésembe egy 37 éves (voltam vagy 22…) amerikai  pasival kezdtem kavarni, aki végül szó nélkül kilépett az életemből – a könyvemmel együtt… És az ominózus estén éppen azért sopánkodtam, hogy miért nem ír, miért nem hív, biztos csalódott bennem a hétvégén. Tényleg nem tudom, mit mondtak, de csak mondták és mondták. Az egyikük egy biszexuális fiú volt, aki éppen az egyik barátjába volt szerelmes, aki inkább heteronak tartotta magát, a másik Fiatal Lány volt, aki 16 éves korától partnerkapcsolatban él, és akkor is volt egy éves távkapcsolata. Persze amikor ő lett évekre magányos, persze ugyanúgy viselkedett, mint én, de ha erre felhívtam a figyelmét, azzal hárított, hogy az más. Miért lenne más, mert nem vele történt?

Mennyit hallgattam arról, hogy a pasijaim nem tetszennek neki, mert neki a sportos, helyes, macsó alkatok kellenek, én meg inkább az intelektusukat néztem. Gyűlölte az Exemet (erre tegnap nagyon jól tudta hasznosítani a jelenlétét…), Mr. Férfiről is tette a megjegyzéseket az elején, amíg nem jöttünk össze, mert Mr. Férfi ráhajtott – nem kellett volna, mert félévig azon röhögött a Lány, hogy milyen lúzer egy „pasi”; amióta együtt vagyunk, tolerálja magát, bár az elején havonta-kéthavonta elmondta, hogy nem neki kell hogy tetsszen (ami valóban igy van!), de ő nem bírná elviselni. Azt azonban elvárja, hogy én rajongjak az ő „hülye gyerek” barátjáért.

Szóval a tetteimmel nagyon terhére lehetek, mert egy évben egyszer meglátogatom, és leviszem neki a könyvét, az ajándékait. Mennyire  önző vagyok, mert a cipelésben segítséget kérek (most, hogy kisbabát várok), vagy elfogadom, ha felajánlja, hogy cseréljünk táskát, mert az övé könnyebb. Amikor az Exem azért nyavalygott, mert a Fiatal Lány jött ki elém mindig a vonathoz, akkor a lány sértődött be, hogy miért nem neki szólok, de aztán rájöhetek, hogy biztos ez is fárasztó volt számára.

Mennyire szeretem, ha kioktatnak! Rámutatnak azokra a hibáimra,amiket én is jól ismerek, és más tetteimmel  próbálom kompenzálni. Amikor olyanokról papolnak nekem, ami még a  másik előtt is ott áll, vagy sosem volt még abban a cipőben, amiben én.

Végül hazajöttem, és megállapíthattam, hogy az egyetlen menedékem a vécé. Neki döntöm a fejem a falnak, és sírok. Mit sírok! Zokogok!

Összeszedem magam, lefekszem, de egy óra múlva felriadok, és rájövök itthon is arra, hogy nagyon hibádzik bennem valami.Nem találom a helyem, Mr. Férfi is mással beszélget. Mit csináljak? Este 10 van, bár kivételesen világos, mert Mr. Férfi most belemerült a beszélgetésbe, és ilyenkor nem zavarja, de ha véletlenül este olvasnék, amikor ő korán megy dolgozni (mint most is), akkor rögvest hisztizik a fény miatt. Vagy mint előző este, anyámnak nem szól, hogy az utazást nem így képzeli el, vagy nekem, mert magánórám volt a konyhában, hogy ilyenkor inkább húzzak el a picsába, mert ő így nem szeret itthon lenni (de erről tegnap felvilágosítottak, hogy nekem kell annyira értelmesnek lennem, hogy a néma gyereknek is meg kell értenem a szavát). Ő persze duzzoghat, magába fordulhat, de amikor én akarok sírni, elfordulni, akkor nem hagyja (amit később megköszönök, mert nekem mindent ki kell beszélnem – erre jó a blog, de gépelni sem lehet éjjel az ágyban, mert mások aludnának, odakinn a konyhában pedig hideg van).

És igazság szerint nem is tudom, mi bajom van, így nagyon nehéz válaszolnom neki. A délutáni viccelődés fáj ennyire? Úgy érzem, megbántottam másokat? Azért hisztizek, mert a ruhás szekrényben is legó van, így a ruháink összegyűrve zsúfolódnak egyetlen egy polcon? Vagy mert nem simogat engem, hanem mással beszélget? Vagy mert kínomban felemeltem a kék Ikeás „bőröndünket” (a szatyor, amiben a mosnivalókat hordozgatjuk a hétvégén), és megrántottam a hátam, amitől pánikba estem, mert az orvos megtiltotta, hogy emeljek, cipeljek? Ezek olyan triviális dolgok, nem?

Akkor meg mi bajom van – azóta is?

(Az egészben a pozitív: Mr. Férfi szerint nem jellemző rám, hogy hisztis picsa lennék, vagy neki van birka türelme…)

7. hét 5. nap

A hányinger múlóban – nagyon is, már sosem szoktam öklendezni, csak kis émelygés.

Fehér folyás továbbra is – „lucskosan szép az élet”.

Melleim kissé érzékenyek, de egy milimétert sem nőnek.

Fáj a fejem, amire a férfi doktorok Algpirynt írtak fel, de a három gyerekes patikus szerint a 12. hétig semmilyen gyógyszert ne szedjek.

Valaki volt már terhes vakbél műtét után?