Még mielőtt bármit is mondanék, újra és újra fel kell hívnom a figyelmeteket, hogy túlérzékeny vagyok, mindent magamra veszek és mindenen sírni kezdek.
Ilyen eset volt a tegnapi, illetve szerdai incidensnek sem nevezhető érzelmi csapás.
A szakmámban nem én vagyok a legjobb. Sosem törekedtem az lenni, megbízhatónak, jó munkaerőnek tartom magam, és úgy vettem észre, hogy eddig sikeresen elértem ezt is. Kaptam egy plusz grafikai munkát, szinte az előléptetéssel egyenlő. Élveztem, megcsináltam. Az illetékesnek megmutattam, aki rábólintott, semmilyen változtatást nem kért, pedig többször rákérdeztem. Végül egy napilapban megjelent...
Nem kellett volna...
A cégünk tulaja - aki nap mint nap olvassa a kimenő és a bejövő leveleinket - nem vette észre, vagy nem foglalkozott akkor vele. Pedig akkor bőven lett volna ideje elmondani, hogy nem tetszik neki, csináljak egy teljesen újat, vagy egyáltalán ne, mert tehetségtelen vagyok hozzá, nincs ízlésem, és inkább várjam meg azt a kollégát, akinek ez a feladata. Már akkor szarul esett volna, de ha nekem mondja, akkor egy fokkal jobban éreztem volna magam, mert legalább annyival megtisztelt volna, hogy elmondja nekem az őszinte véleményét.
Ehelyett megjelenés után jegyezte meg a grafikusnak, hogy nem örül annak a megjelenésnek, mert szar lett. És persze őt cseszi le, nem engem. Rendben, nem a feladatköröm volt, de mivel minden ilyen tevékenységemre azt mondják, hogy semmitmondó, nem figyelemfelkeltő, akkor úgy gondolom, hogy se ízlésem, se fantáziám - amire azért réges-rég olyan büszke voltam...
Ezt erősítette meg bennem a szerdai ultrahang után dokiné is, aki megjegyezte, hogy kismamaként jobban kellene adnom magamra.
Gyorsan végigmértem, hogyan nézek ki: a hajam szoros kontyban (szeretem így, mert így nem tűnik fel senkinek, hogy semmilyen normális frizurát nem tudok készíteni magamnak - előre sajnálom Printyőkét emiatt), a csatom lila, mint a vadonatúj padlizsánszínű pulóverem, hozzá az egyetlen kényelmes kismamanadrágom, hozzá a 20.000 forintos lovaglócsizmám (amit sikeresen fél év alatt széttapostam, de még mindig jól mutat és kényelmes is hozzá. A kabátom is illett a lila felsőmhöz, mely divatosan, vagy nem, de derék alatt kilógott belőle. Ami talán hiányozhatott az a smink és a körmöm festése (meg a törések rendbe tétele).
Szóval szarul néztem ki...Persze utána már próbált szépíteni a dolgon, fodrásszal, masszázzsal, de a lelkem már nem tudott igazán újra kivirágozni. Jó, bevallom, ez inkább tegnap jött elő, mert akkor csak azzal voltam elfoglalva, hogy kislányom lesz.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése