Ha valaki azt mondja nekem, hogy terhesség alatt nem változik meg az érzelmi világunk, nem leszünk hisztisek, nem kapjuk fel a vizet mindenen, nem a párunkon töltjük ki indulataink, nem esünk soha pánikba, az még sosem volt állapotos.
Még szeptemberben Mr. Férfi azt mondta, hogy nem szoktam hisztis picsa lenni.A mostani hetekben gyorsan megváltozott erről a véleménye.
Szenilis lettem: elfelejtem az időpontokat, megbeszéléseket, nem találom az 5 perccel korábban lerakott kulcscsomómat, vagy induláskor a kiskönyvemet.
Hétfőn reggel mentem volna vérvételre, de el kellett halasztanom, mert ahogy fent említettem, nem találtam meg a kiskönyvemet. Már anyum a ház előtt állt, de én még mindig kétségbeesve kerestem. Anélkül nem indulhattam el, mert benne volt a beutalóm. Zokogva hívtam Mr. Férfit, hogy hol lehet, hová tette el (sehová, mert én raktam el), hol látta. Természetesen nem tudta hol van, így lecsaptam a telefont. Sikítottam, szinte a hajamat téptem, de nemhogy eszembe jutott volna, még üresebb lett az agyam. Hívtam anyum és egy semmiség felnagyításával elnézést kértem, és mondtam, hogy aznap nem tudok elmenni vele a kórházba.
Mindenben hibát látok: s főleg Mr. Férfi viselkedésében. Imádom a gyermekem apját, de amit eddig elnéztem neki, nem éreztem gondnak, most azt felnagyítom, és mindenért őt hibáztatom. Példa erre a fenti pánikrohamom. Vagy ami eddig számomra is természetes volt, az most már egyáltalán nem. Eddig olyan büszke voltam, hogy van egy erős pasim. De amikor a lépcsőn nem tudja egyedül felhozni a ruháinkat, kajánkat, és mivel nem akartam, hogy a rendmániás anyum is feljöjjön a kupis lakásunkba, és inkább segítek neki, hogy ne panaszkodjon, amit igencsak jól tud és meghúzom a hasam, akkor elönt a pulykaméreg. Ilyenkor persze mindent felemlegetek...
Ilyenkor ha fáj a feje, nem azt mondom neki, hogy te szegény, itt egy gyógyszer, hanem, hogy ha sétálnál, ha hétvégén nem a gép előtt ülnél, hanem mondjuk segítenél a kertben, játszanál a kutyákkal, akkor nem lenne elnyomva annyira a nyakcsigolyád, több vér jutna az agyadba és nem fájna annyit a fejed.
Ha valamiről igazán nincs véleménye, mert rám bízza a döntést, akkor is kiakadok, mert azt hinném, hogy ez a mi életünk és nem csak az enyém, amihez ő igazodik. Nem látom a jövőt, és ő nem segít semmilyen jövőkép kialakításában. Bár nem tudom, hogy ez mennyire is az ő "feladata"...
Azt sem érzem, hogy a baba számára is ugyanolyan fontos lenne... Persze, másképp éli meg ezt a kilenc hónapot, mint én - tudom én...
A csípőm nem viseli valami jól a relaxin hormont. Sehol se találok ezzel kapcsolatban információt, így úgy képzelem egyes-egyedül vagyok olyan kismama, aki lerokkan már az első időszakban a szülést segítő hormontól. Néha jobb, néha rosszabb, de sosem jó. Mindig fáj, csak valamikor alig, máskor pedig annyira, hogy lépni sem bírok. Ha fekszem, ha ülök, ha megyek fáj, hasogat, bele-beleszúr, de annyira, hogy ilyenkor még a konyhába sem bírok kimenni kapaszkodás nélkül...
Valamelyik reggel már írva hívtam fel a családom, hogy ez a terhesség nem is olyan jó dolog, mint ahogy reméltem, és nem nekem találták ki. Erre nagyim megjegyezte, hogy ebbe akkor kellett volna belegondolnom, amikor belefogtunk. De erről a fájdalomról senki sem beszélt!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése