Nemváltás

Itt vagyok, ragyogok! Vagyis ragyogunk... Még mindig hihetetlen, hogy ketten vagyunk, bár ahogy nő a pocim, egyre biztosabban érzem, hogy van ott benn valaki.

Printyő 4D ultrahanggal

Akkor miért is nem jelentkeztem? Nagyon egyszerű, bár nem elfogadható okkal tudok szolgálni: a kislányból kisfiú lett. Hazudok, ha azt mondom, hogy sosem éreztem, hogy nekem fiam lesz. Olvassatok nyugodtan vissza úgy május-június környékére (bocsesz, most nem linkelgetek).

Az egész baj azzal kezdődött, hogy a nődokim (aki ugyan nem Isten, de én mindig is nagyra tartottam - eddig?) állította, hogy kislány. Én meg kikiáltottam a világnak! De tényleg a világnak, még Ausztráliában is ez folyt a vízcsapból. Két hétig teljes boldogság!

Aztán úgy döntöttem, hogy nekem kell az a 100%-os bizonyosság, így elmentünk egy 4D-s ultrahangra* 9.000 forintért (1.000 forinttal volt drágább, mint a szimpla, havi terhesgondozásom). Az elején még viccelődtünk is, hogy ha mégis fiú, én bőgni fogok. Mire a doktornő** megkérdezte, hogy ki mondta, hogy kislány, amikor ez bizonyosan fiú, mert ott a kukaca***. Több kérdés tőlem nem hangzott el, csak lassacskán potyogni kezdtek a könnyeim. A doktornő pedig annyira meglepődött rajtam, hogy  még az átadott lelet jelentéseit is elfelejtette /  nem akarta elmagyarázni. Próbáltam  mosolyogni, de a szemem csak csillogott a könnyektől.
Kilépve a rendelőből már nem bírtam visszatartani a sírást és 3 napig csak bőgtem. Nem akartam a gyerekre gondolni, haragudtam rá, szinte gyűlöltem, pedig egyáltalán semmiről sem tehet. Vagyis, úgy érzem, hiába voltam én lányos kinézetű anyuka, hiába volt minden vágyam egy fürtös hajú kislány, valahol meg volt írva, hogy fiút kell szülnöm.Csak hát beleéltem magam, és olyan érzésem volt, hogy átvertek. Igazság szerint nem lett volna baj, ha először is ezt mondják Legyintettem volna, és csak annyival letudtam volna, hogy hát akkor ez van. Lesz egy gyönyörű, Istenverte rossz fiúm. De így!
A legnagyobb érvágás mégis az okozta, hogy nem találtunk nevet neki. Vagyis én kerestem, Mr. Férfi meg még reménykedett, hátha lány. Pogány vallásosságomnak kellett az, hogy el legyen nevezve, mert így erősebbnek, biztosabbnak vélem a babám (bár felmerült az a kérdés is, hogy így könnyeben lehet neki ártani is). Szerettem volna a Gilbertet (nagyon), de a család és a drága Mr. Férfi ellenezte. Én meg zokogtam tovább: de még neve sincs! 
Még aznap éjjel felébredtem egy névre. Zsombor... Honnan jött, nem tudom, nem volt benne a kiválasztott listában. Tetszett. Rögvest ébresztettem is a mélyen alvó Mr. Férfit:

- Ébredj! Mit szólsz a Zsombor névhez?

- Majd megbeszéljük, most alszom...

Tudtam, hogy ha még álmában is azt mondta, hogy megbeszéljük, akkor  nem tetszik neki. És valóban így is volt, de mivel annyira hajtogattam, na meg az egész családnak is bejött, így belenyugodott, hogy legyen második név. 

A név keresés tovább folytatódott... Az összes fiú nevet átküldtem neki, de nem választott. Végül, napokkal**** később rábökött egyre, hogy amíg nem leszünk benne biztos, akkor szólítsuk így:

Apja neve***** Gergely Zsombor.

Amint meglett, én is megnyugodtam. És már egyáltalán nem bánom, hogy nem kislányom lesz...

Ami viszont kiverte nálam a biztosítékot az maryon megszólalása volt: Őszinte leszek, nagyon irigykedtem, hogy neked lányod lesz, mert én is azt akartam a szívem mélyén. De olyan vicces lenne, ha most meg nekünk mondanák, hogy mégiscsak kislány!

Amilyen mázlista a gyerekkérdésben, tuti, az lesz neki...

*Budapest, Mester utca - ha így kerestek rá, azonnal kiadja a gugli.

**aki az elején még kedves, beszédes volt, majd ő is sokkot kapott az én sokkomtól

***azt nem láttam, de később a herezacskóját még én is felfedeztem. Tényleg annak mindig ilyen nagynak kell lennie?
****éveknek tűnt
***** Lucia után szabadon (a jobb oldalon megtaláljátok a blogjait)