Utolsó vérvétel

A szülők a gyerekek megszomorítói… Nem igazán jókor mondom ezt, hiszen 13 nap múlva én is belépek a szülő kategóriába. Emellett én nagyon imádom a sajátjaimat, bár Mr. Férfi szerint jó lenne, ha hosszabb ideig elzárnának tőlük, főleg anyumtól, mert ha együtt vagyunk (legyen az személyes, online, telefon) tuti biztos, hogy összeveszünk, megsértjük egymást, és utána neki kell engem összekaparnia.

A fentebbi gondolat egyébként onnan jött, hogy hétfőn este anyum nálunk aludt. Elvileg több ügyet kellett volna elintéznie, ezért azt is beiktattuk a programtervébe, hogy kedd reggel elvisz a kórházba vérvételre. A végén kiderült, hogy az összes dolgát már korábban letudta, és csak miattam utazott Budapestre, ráadásul azt hitte, hogy most beszélünk az aneszteziológussal is. Őszintén szólva ezért felesleges volt a jelenléte, mert előtte való héten úgy beszéltük meg a nődokival, hogy a vérvételt bárhol és bármikor (de a lehető leghamarabb) levehetik – anyósom is felajánlotta, hogy elvisz. Közben a nődoki most szerdán (ma) nincs, de akkor két hét múlva, azaz jövő héten menjek NST-re a kórházba, ahol összefuthatunk az aneszteziológussal. Amikor erről volt szó, anyum is jelen volt, sőt ő találta ki, hogy kedden vérvétel, mert úgyis Pesten lesz…

De a szülő-gyerek probléma nálunk igazándiból akkor jött komolyabban a felszínre, amikor negyed 8-ra értünk a kórházba, és a bejelentkezésnél látom, hogy vizeletet is néznek. Én meg csak otthon, nyugodt körülmények között tudok pisilni, és persze mintát nem vittem. Szuper! Ezzel muszáj lesz még futnom egy kört. Ekkor hozta fel anyum isten igazából azt, hogy csak miattam van itt, és hogy ezért felesleges volt megtennie ezt a hosszú utat. Ezek után az csak parázs volt a tűzre, hogy a 12. sorszámot kaptam, és várni kellett még vagy félórát, mire bejutottam. Folyamatosan veszekedtünk a várakozás alatt.

Bejutva kiderült, hogy nem csak a vizelet miatt kell újra mennem, hanem a vérkép vagy a vércsoport miatt is (két helyen két különbözőt mondtak – bár az egyikre levették a vért, csak nem tudtam meg végül, hogy melyikre), mert most már csak a pecsétes beutalót fogadják el. Szólni kell a nődokinak, hogy adjon normális beutalót, majd vissza kell menni. Gyorsan rákérdeztem, hogy erre adhat-e a házi orvosom, mire mondták, hogy persze, csak akkor nem náluk fogják levenni. Nem is baj, mert 80 kilométerre leszek tőlük. Azért levettek 4 kémcsőnyi adagot.

Délután elintéztem a beutalót, majd ma reggel mentem ismét vérvételre. Először azt hittem, megőrülök, mert hajnalban felébredtem pisilni, utána meg órákig azon kattogtam, hogy most hogyan vigyek be mintát, de reggel ismételten sikerült – hála Zsebikémnek. Most nagyim kísért el, akin olyan jókat mosolyogtam. Mivel az unokahúga vette le a vért (ismételten legalább 5 fiola volt…), így bejött velem. Amikor megszúrnak, nem nézek oda, de utána nem zavar, ahogy folyik ki belőlem a vörös nedű. Gyönyörű színűnek tartom, így figyelni szoktam, ahogy a kémcsövek megtelnek a vörös folyadékkal.

- Ne nézz oda, inkább engem nézz! – mondta többször is nagyim, aki már fehéredhetett magától a látványtól.

A végén, amikor lazítani kellett, nagyim nem vette észre, hogy kiengedtem az ujjaim, továbbra is csak ismételgette:

- Ne szorítsd! – én meg nem értettem, hogy mit ne. A vattát a sebre?

A legviccesebb pedig az volt, hogy leültetett, mert túl sok vért veszítettem, és ráadásul én vezetek! A kórházban kidobnak minket a vérvétel helyszínéről, olyanok vagyunk, mintha futószalagon közlekednék, itt meg egy kis vérvételtől az én drága nagyim úgy basáskodik felettem, mintha nem tudom hány liter vért vesztettem volna. J

Elvileg délutánra meg is lesz az eredmény, és a szülésig ez volt az utolsó vérvétel! J