Vonzó nőnek lenni...

Az öregember vs. fiatal szerető nekem annyira nem jött be, mint amennyire viccesnek tűnik leírva, de ha ez kell, akkor nem állok ellent... Megyek és keresek egyet. Azt még nem tudom, hogy melyiket találom meg előbb: a férjjelölt urat, vagy a fiatal macsót, de az biztos, hogy mindkettőhöz szexi, vonzó nőnek kellene lennem. A belső énem annak érzi magát, még akkor is, ha egy 5 hónapos gyerek lóg a mellemen, de a tükör nem ennyire ámító. Ő sokkal inkább megmutatja, hogy egy nyúzott, beesett arcú, kócos hajú, mind testileg, mind érzelmileg fáradt anyuka néz vissza rám…

Mielőtt belenéztem volna a tükörbe, tudtam, hogy nem vagyok olyan kívánatos, mint lennem kellene. Se Mr. Férfinek, se másnak… Fogtam magam, és most kivételesen nem Zsebbel fürödtem együtt, hanem megengedtem magamnak azt a luxust, hogy elhasználjam az összes meleg vizet, beálljak a zuhany alá, és az éppen állatkísérlet mentesnek vélt kozmetikai szerekkel kényeztessem magam. Azaz hajat mostam, és megszabadultam a rajtam burjánzó „dzsumbujtól”. A hajszerkentyűimet otthon hagytam (én meg megint vidéken), így egy gyors lebontás után nem volt más teendőm vele, de legalább úgy érezhettem, hogy ha kénes illatú is, de mégis fényesen csillog, és nem ápolatlan a zsírosodástól.

Közben a lányoknak is le kellett vágni a karmaikat, amihez körömcsipeszre volt szükség. Azt ugyan én nem találtam meg, de helyette megleltem a hetek, sőt hónapok óta keresett körömvágó ollónkat, illetve egy fényes lila körömlakkot, amit a legutóbbi Rossmannos látogatásom során, egy kósza ötlettől vezérelve beledobtam a kosaramba. Amíg Mamó aludt, és a lányok a konyhában randalíroztak, rendbe tettem mind a húsz körmömet! A lábamon ezer éve nem volt kifestve, de rájöttem, hogy akármilyen elváltozott, kicsi a körmön, jó érzés, ha színes.

Szőrtelenül, frissen mosott sörénnyel, lila körmökkel azt hittem, hogy készen állok a „bevonulásra”, azaz emberek közötti megjelenésre. Egyáltalán nem gondoltam, hogy a lehető legmesszebb állok még így is a vonzó nő fogalmától. Erre akkor jöttem rá, amikor belenéztem a tükörbe. A frissen mosott hajam egy karikás szemű, sápadt arcot ölelt körbe. A bőröm szinte kitikkadt a vízhiánytól, hidratáló krémem lemondóan sóhajthatott fel, ahogy most újra magamra kentem belőle egy tubusnyit. Az alapozómat el is felejthettem, nem csak azért, mert beszáradt a hosszú állás alatt, de árnyalatokkal sötétebb volt, mint a mostani arcszínem. A szemöldökömet ugyan megszabadítottam az összenövéstől, de a szemem alatti sötét mélyedéseket semmivel sem tudtam csökkenteni, amitől úgy néztem ki, mintha ketrecharcból léptem volna elő. A kevés szemhéjpúder, tus s spirál sem tudott semmit sem javítani a helyzeten.

Elszontyolódva elindultam felöltözni. Nadrágot most vettem*, bár már ebben sem éreztem jól magam, hiszen a hossza miatt egy számmal nagyobbat kellett vennem, ami viszont úgy bő, ahogy van. Mivel általában itthon töltjük a napjainkat, a szekrényemben csak melegítők vannak, meg itthoni ruhák. Néhány felsőt azért tettem félre, hogy ha mégis mennünk kell valahová, de ezek mind nyáriak. Téli felsőt alig találtam, pulóvert meg egyáltalán nem. Jó, nyáron vettem magamnak egy ruhát, de semmi őszies dolgot nem, legalább 2 éve semmi ilyesmit, mert tavaly a terhesség alatt nem akartam feleslegesen pénzt kidobni, sőt akkor, ha vettem, inkább kismamaruha volt. Akkor is inkább a régi ruháimat hordtam, amíg csak tudtam. Ezt most már senkinek sem ajánlom, mert azt vettem észre, hogy anno nem csak a testem, hanem a ruháim is változtak az állapotosságom során: hasban kinyúltak, a derekuk meg mintha megrövidült volna. Egyikben sem éreztem jól magam, mindegyik faramucin állt rajtam. Egy melegebbet mégis kiválasztottam, mert úgyis veszek fel rá pulóvert, gondoltam… Az egyetlen egy pulcsim, amit mostanság hordok** éppen a mosóban. Találtam egy jó 10 éves kardigánt, kicsit kibolyhosodott, divatja múlt, de a kinyúlt felsőmet legalább eltakarta. Vettem fel még egy kabátot is, ami legalább színben passzolt a fehér-kék „simicipőmhöz”.

Így indultam „vadászni”, a szüreti fesztiválra a gyerekkel és apummal.*** Valahogy sejteni lehetett, hogy sikerem az nem lesz. Nem is lett, bár többen megállítottak minket, de leginkább apum ismerősei, vagy azok, akik még nem látták Zsebikémet. Ha mégis férfiakkal beszélhettem, azok mind apukák voltak, és a párjukat kísérgették. Szóval se öreg, se fiatal nem akadt a horgomra…

*1000 forintért egy Tom Taylort…

**egyáltalán nem szexi, inkább mackósan sportos… Szürke, kapucnis, vadászgörény minta van rajta és elől kenguru zseb

***Mr. Férfi éppen úton volt hazafelé.

Újságolvasástól az öregemberig (jobb cím nem jutott eszembe)

Általános iskolás koromban rendszeres olvasója voltam az akkori Bravónak. Kéthetente járt, csütörtök reggel hozta a postás. Több évig voltam előfizetője, amíg a barátnőm révén fel nem fedeztem a VOXot. Imádtam, akkoriban még az Oscart is élőben néztem, s pipálgattam a nyertes filmeket. Ez a gimi végéig tartott, amikor valahogy az újság minősége romlott. Már egyetemista voltam, amikor megjelent hazánkban is a Marie Claire. Az első számát olvasva rögvest előfizettem rá, mert úgy éreztem, hogy végre egy olyan női magazin (amiket egyébként szerettem lapozgatni), amiben nem csak üres tartalom, csomó reklám van, s olyan ruhák divatfotói, amiket úgysem vesz meg szinte senki, hanem érdekes interjúkat tartalmaz, komoly témákat vet fel, még ha kevésbé komolyan írták is meg.

Ráadásul pozitívan csalódtam bennük, amikor 300 (!) forintért megrendelt esernyőt ugyan kissé anyaghibásan küldték, de a „panaszlevelem” után kaptam egy újat ajándékba, ami azóta is jó. Majd volt egy írói pályázatuk, amit ugyan nem nyertem meg, de bekerültem a legjobb tízbe. Egy szóval, szerettem. A legszínvonalasabb női magazinnak tartottam hazánkban.

Addig vettem, amíg el nem helyezkedtem a mostani munkahelyemen, mert mivel divatcégnél dolgozom, a divatmagazinokat ingyen s bérmentve, sőt az elején munkaköri megbízásból lapozhattam át. Persze, amióta itthonról dolgozom, a babamagazinokon kívül semmit se olvastam, és az újságosnál még mindig csak a gyerekes újságokat keresem. Már másodszor voltam mostanság a Sparban, de semmilyen témába vágó nem volt, így a múltkor a Nők Lapja Pszichét vettem meg*, most pedig a legújabb Marie Claire-t.

Az üzletben még fel sem tűnt, hogy most már több száz forinttal drágább, mint a régi időkben. Jó, nem csodálkozom azon, hogy drágult, inkább csak azon, hogy van olyan, aki havonta kiad egy újságra majd’900 forintot. Nem egyszer, hanem rendszeresen!

Most is azt vártam, amit régen találtam benne. Izgalmas riportokat, jó cikkeket, néhány promóciós ajánlatot. Nem lehetett belelapozni vásárlás előtt, mert befóliázták. Jó vastagnak tűnt, tartalmasnak. Szétszakítva a nejlont egy fekete fülbevaló esett ki belőle, majd a reklámújságok zuhantak a parkettára. Most nem dolgoztam, így ezeket, a feleslegesnek érzett szemetet** átnézés nélkül tettem is félre. Végre izgatottan belelapoztam…

Balkezes révén az újságokat mindig is visszafelé olvasom. Már az elején megörültem, mert a képzeletbeli barátokról volt szó. Egyke lévén nekem is voltak, több is. Főleg filmekből vett karakterek, felnőttek és szerelmesek. Már akkor arról ábrándoztam, hogy lesz egy férfi, aki engem szeretni fog…

Továbbhaladva viszont elszontyolodtam, mert sokkal több reklámoldal volt benne, mint az emlékeimben. Olyan dolgokat reklámozva, amit egy átlagember nem hiszem, hogy megvenne. Se pénze nincs rá, se alkalma. Persze ilyenkor mindig rájövök, hogy ezeket a magazinokat teljesen más társadalmi osztálybelieknek készítik, mint amilyen én is vagyok. Ezt tükrözi az is, hogy a reklámban olyan neves márkák szerepelnek, mint mondjuk a Freywille…

Mindig is szerettem volna egy tűzzománc karkötőt. Születésnapomra kapott pénzből el is határoztam, hogy veszek magamnak egyet. El is mentem Zsebbel megvenni. Igen ám, de háromszor annyiba került, mint amennyi pénzem volt. Nem bírtam ki, rákérdeztem a gyűrűkre is. Egyet fel is próbáltam, ami annyira, de annyira hasonlított egy jegygyűrűre… Gyönyörű volt, csak hát ez is többe került 20.000-rel, mint amennyit rá tudtam volna szánni. Ha tehettem volna, falba vertem volna a fejem, hogy ilyen ostoba ötletem támadt, hiszen gondolhattam volna, hogy annyi, amennyim van, semmire sem lesz elég. Reménykedtem benne, hogy azt a „keveset” Mr. Férfi kipótolja, és a gyűrű mást is jelképezhetne, de minderről le kellett mondanom.

Egyébként is, ahhoz, hogy feleségül menjek valakihez, „keressek egy öregembert, aki remélhetőleg korán meghal, és élhetek tovább a fiatal szeretőmmel”. Nem igazán látom át az összefüggést, de biztosan van. Szóval én most keresem azt az öregembert, aki hajlandó feleségül venni. Nem kell meghalnia, özvegy nem szeretnék lenni…

*akkor még nem utasították el a blogom

**az áthúzásnak nincs betűkombinációja? Régen mintha lett volna…

Állatkísérlet mentes termékek?

Sajnos eddig még nem találkoztam ezzel a képpel az üzletekben...

Ti alá szoktatok írni petíciót?

Én nagyon ritkán. Nem mondom, hogy soha, mert néha valami annyira megérinti a szívem, és olyankor igen, egyébként viszont nem látom nagy értelmét. Mi van akkor, ha több tízezer ember aláírja, kéri, de a felsőbb hatalom mégsem akarja? Nem tudom, hogy így van-e, vagy csak én gondolom rosszul, sosem néztem utána.

Viszont vannak ügyek, amikért kiállok. Ilyen a természetvédelem, különösen az állatvédelem. Nem szeretem, ha bántják őket. Arról órákat tudnék zengeni, mi a véleményem az egészről, de nyugi, nem teszem, mert akaratlanul is sok-sok ember, barát, családtag lelkivilágát sérteném meg. Kicsit drasztikus vagyok ebben a témában, kicsit radikálisan állok hozzá, szélsőséges megnyilvánulásaim is vannak.

Nem szeretem, ha a közösségi oldalakon szenvedő állatokat látok, mert nem tudok rajtuk segíteni. Napokra letör egy kegyetlenül bántalmazott állat látványa, emésztem magam rajta, mert nem teszek ellene semmit se. Nem osztom meg, mert a barátaim is hasonló cipőben járnak, mint én, nem fogadom örökbe, mert már 3 kutyám van, mindhármat befogadtuk, két cicám, az egyiket Pestről a Ferenc körútról hoztam haza, ott volt kidobva, kullancsosan, rettegve. Több állatot nem tudok gondozni, pedig ha tehetném az összeset magamhoz venném.

Lusta vagyok odafigyelni arra, hogy mindenben természetes anyagokat használjak. Tetszenek a naturkozmetikumok, viszont eddig nem nagyon találtam olyat, ami meg is felelt volna számomra. Ilcsi az egyetlen, amire azt mondom, hogy szuper, de drága, és nem lehet minden sarkon kapni. Nekem olyan dolgok kellenek, amit megkapok a Sparban, a DM-ben, vagy a Rossmannban. Nem fogok utánajárni, akkor veszek más milyet. Olyat, ami viszont ellenkezik az elveimmel. Környezetkárosító, mesterséges anyagok vannak benne. S a legtöbbet állatokon tesztelték.

Elhatárolódok mindennemű állatkísérlettől, de amíg csak ott lebegett a gondolata, háttérbe szorítottam. Mit érdekelt engem, hogy az Avon tesztel-e. Biztosan nem, és utána járás nélkül vettem a tusfürdőit. Főleg, mert az Avon mindenre odafigyel, biztosan jó. Vettem a Head and Shoulderst, mert korpásodik a hajam, és azt ajánlották. Nem néztem utána, milyen teszteken ment keresztül…

Ahogy megszületett Zsebi, kezdtem utána járni a dolgoknak. Jobban mondva csak olyanokra gondoljatok, hogy milyen gyerekbarát mosószerek vannak, öblítőt lehet-e használni, stb. Továbbra sem érdekelt a háttér. Olyan kellett, amit lehet kapni a fent említett három üzletben. Máshová nem járok.

Közben a többi lány (áprilisi anyuka) mondott néhány dolgot, amit ugyan lehet kapni, jók is, olcsók is, de bonyolultnak tűnnek. Ilyen a mosószóda, az epeszappan (ez marhaepe, szóval nálam kihúzva), a mosódió. Mindegyiknél volt valami, ami miatt nemet mondtam rá. Órákon át áztatni előtte, nem hozza ki a foltot, büdös.

Aztán like-oltam egy oldalt. Azt hittem, hogy majd ott sok jó dolgot látok, és lesznek olyan termékek, amiket én is meg tudok venni. Valami egyszerűsített listát vártam. Valamilyen szinten kaptam is, csak megint előjöttek azok a problémák, amik az Ilcsinél is. Nem olyan egyszerű, hogy bemegyek a boltba, leveszem a polcról, és hazaviszem. Mert a legközismertebb márkák végzik a legtöbb állatkísérletet. Találtam egyet, ahol a következőt írják: „Mivel az állatokon történő kísérletezés minden formáját elutasítjuk, a kutatásaink során fantasztikus önkénteseket, vagy fejlett laboratóriumi technikákat, pl. sejtkultúra vizsgálatot használunk. Mivel az állatokon történő kísérletezés minden formáját elutasítjuk, a kutatásaink során fantasztikus önkénteseket, vagy fejlett laboratóriumi technikákat, pl. sejtkultúra vizsgálatot használunk.” Viszont a fent említett oldalon erre is azt írták, hogy közvetlen nem, de közvetve igen, folytatnak. Nem tudom, mit jelent, és őszinte leszek, szeretnék hinni nekik, mert szeretem a termékeiket.

Ezen az oldalon találtam rá a Stop Vivesection magyar közösségére is. Éppen egy polgári kezdeményezéshez gyűjtenek aláírást az állatkísérletek ellen. Bemásolom az oldalukról, hogy pontosan mi is ez:

„Bár kevesen tudják, de folyamatban vagy egy európai polgári kezdeményezés, melynek végső célja az állatkísérletek teljes betiltása. A kezdeményezést kényelmesen, otthonról is alá lehet írni online ezen a honlapon: https://ec.europa.eu/citizens-initiative/ECI-2012-000007/public/index.do?lang=hu Az aláíráshoz a nevedre és egy azonosításra alkalmas okmány számára lesz szükség. Az azonosítás azért fontos, mert ez nem egy petíció, több annál! Ha összegyűlik az 1 millió aláírás az Európai Unióban, illetve legalább hét országban elérik az előre megszabott kvótákat, akkor az európai bizottságnak kötelessége foglalkoznia a kezdeményezéssel.

Miről szól a Stop vivisection európai polgári kezdeményezés?

Az európai polgárok, arra ösztönzik az Európai Bizottságot, hogy vonja vissza a tudományos célokra felhasznált állatok védelméről szóló 2010/63/EU irányelvet. Egyúttal felkérik az Európai Bizottságot, hogy nyújtson be egy új javaslatot, amely véget vet az állatkísérleteknek és kötelezővé teszi az orvosbiológiai és a toxikológiai kutatásban a kifejezetten az emberekre, nem pedig az állatokra vonatkozó adatok használatát.

A jelenleg hatályos jogszabály többek között engedélyezi:

-olyan kísérletek végzését főemlősökön, amelyek nem humán gyógymódok kifejlesztését célozzák

-kísérletek végzését érzéstelenítés nélkül, valahányszor a kutatók ezt megfelelőnek tartják

-olyan kényszerített úszás- vagy mozgástesztet, amelynek célja a teljes kimerülés

Kérjük támogasd te is harcunkat az állatkísérletek ellen!

Írd alá: https://ec.europa.eu/citizens-initiative/ECI-2012-000007/public/index.do?lang=hu
Írj nekünk e-mailt: stopvivisection.hu@gmail.com
Tudj meg többet: www.stopvivisection.eu/hu”

Én ezt aláírtam. Megadtam a személyi igazolványom számát, és kiállok az ügy érdekében. És most erre kérlek Titeket is. Jobban mondva, ha egyetértesz vele, Te is hasonlóképpen vélekedsz!

Ha nem interneten akarjátok, hanem személyesen, itt megnézhetitek, hol lehet.

Érdekességképpen még két oldal:

Állatkisérletek.blogspot.hu

Nőkért.hu 

Sajnos ennek ellenére be kell vallanom, vannak olyan termékek, amikről nem tudtam még lemondani. Például a Vanish termékek, a Parodontax fogkrém, ami az egyetlen jó az ínyemre.  Ha tudtok helyettük mást, kérlek osszátok meg velem!

5 hónapos

Most nem tudom, mikor jutunk el a dokinőhöz, különben is most van egy kis időm, mert apum elvitte a síró – vastag anorákba bujtatott – gyereket sétálni, így következzék a havi összefoglaló:

Súly: 7790 gramm (fél kiló, ilyen keveset még nem hízott, de mondták is, hogy már le fog lassulni a hízása. Egyébként sem bánom, mert emelni már nem a legkönnyebb.)

Hossz: 70 cm körül van, de ha elmegyünk a dokicsajhoz konkrétabbat, pontosabbat fogok tudni mondani

Fog: csak nyál, de abból rengeteg

Pelenka: 3, de 5 nappal ezelőtt már vettünk 4-est is, így ha elfogy, már áttérünk a 4-esre. Új fürdőpelust is kellett venni most 7-10 kg közötti.

Ruha: Mivel már egy hónapja vettünk neki 80-as ruhákat, így most már nem adom alább. Jó az anorák 74-es… A 68-asokat sem pakoltam még el, de azok közül már van olyan, amit felesleges ráhúzni…

Hordozó: a kendő a fiúknál (apumnál és Mr. Férfinél) nem vált be, így elővettünk egy kengurut is. Mamó szereti, tetszett neki, amikor apum magára kötötte. Én még nem próbáltam, de a kendőben még mindig ügyetlen vagyok. Elvileg majd hívni fog egy csajszi, aki megmutatja, mit rontok, de valahogy kételkedek abban, hogy valóban felkeres-e.

Alvás: egyre rosszabb. Napközben alig akar, nagyon ritka, ha egyszerre másfél-két órát aludna. Éjjel meg le sem lehet vakarni a ciciről.

Egészség: a pukli miatt jártunk ebben a hónapban orvosról orvosra, elvileg nincs semmi baja, majd a héten megyünk vissza a sebészetre vele. Most azon gondolkodom, hogy elviszem alvásszűrésre, mert már többször beriasztott a légzésfigyelő. De valahogy nem akaródzom…

Képesség: Egyre ügyesebb. Már forog, sőt rájött arra, hogy gurulni is lehet. Mászni még nem, de már azzal is próbálkozik. A fenekét nagyon szépen emeli, már tolja is előre magát a lábaival, csak még nem jött rá, hogy a fejét is emelje hozzá, és a kezét tegye előbbre. Kapaszkodással felül, sőt olyankor vissza sem lehet tenni, nem hagyja magát, imád ülni. Már kapaszkodik, a játékokat a szájába viszi, fogja őket, eldobja. Imád nevetni, gőgicsélni.

Evés: 99,9% anyatej. Kétszer megnyalta az általam evett almát, egyszer egy negyed kiskanállal kapott sütőtökpürét, és megnyalta a mangó ujjam. A sütőtök tetszett neki, a többi kevésbé. Még egy hónapig csak anyatejet szeretnék neki adni, de anyum nagyban nyomás alatt tart.

Becenevek: Zseb, Mamó – ez a legújabb, Kisember, Manó, Baba

Lányok: mivel a Kicsi harap, és erről nem tudtam leszoktatni, nem nagyon lesznek összeszoktatva még egy darabig. Nagy-nagy szomorúságomra. Viszont a többiektől már nincs elzárva. A kandúrunk szereti simogatni a farkával a lábát, viszont fordított esetben kieresztette a karmát. Nem, karmolta meg, csak beleakadt a zoknijába.

Vissza a mamihoz

- Most is cicizni akar? - kérdezte anyum, amikor a kezembe adta, és Mamó (Zseb új beceneve) a fenti nézésével bekapta a mellem, miközben hozzám simult.

- Neki mindig kell a cici, ha nem vagyok ott vele, hosszabb ideig nem lát, és végül visszakerül az ölembe. Nem éhes, csak meg szeretne nyugodni. Mintha attól tartott volna, hogy többet nem cicizhet... 

Boldog 5 hónapos fordulót Zseb!

Egyszer egy hétpettyes katicabogárka...

Ahhoz, hogy Zseb mamija lehessek, el kellett érnem néhány dolgot az életben, ahhoz, hogy elérhessem, sok mindenben fejlődnöm kellett, de leginkább önállónak lenni, ahhoz, hogy önálló lehessek, meg kellett tanulnom járni, ahhoz, hogy kapaszkodás nélkül járhassak, a Pető Intézet kellett…

Amikor leültem, és azt gondoltam, a mai témám az Intézet lesz, és az a 10 év, ami alatt hol napi szinten, hol havonta, de a Pető az életem része volt, könnyű dolgom lesz, hiszen annyi, de annyi emléket idéz fel bennem, amit boldogan leírhatok. Mégsem tudok, mit írni, mert az emlékfoszlányok nem mindig olyan szépek, mint amilyennek kellene lennie, mégis boldogan gondolok rájuk.

Négyévesen kerültem a bentlakásos korai fejlesztő központban. Addig heti kétszer jártunk anyummal a mama-baba csoportba, de az kevésnek bizonyult. Azt tanácsolták, hogy bentlakásos legyek. Szerencsénkre anyum megismerkedett egy svájci és öt angol családdal, akik felajánlották, hogy lakjunk velük egy bérelt házban. Valahogy a lakásban töltött pillanatokról több emlékem maradt, mint az intézetben töltött órákról. Emlékszem a nappalira, a teraszra, a házhoz tartozó kutyusra. Még menni nem tudtunk, csak másztunk. Kis színes műanyag babákkal játszottam. Sarok kád volt a fürdőszobában, az alsó szinten lévő szoba volt a miénk, az emeleten laktak a többiek. Volt egy rózsaszín keretes, kerek festményünk a szobában. Reggelire az angol csajok Cornflakest adtak, amit még akkor nem lehetett nálunk kapni, a teát tejjel itták, és imádtam a zabpelyhüket. Azóta is azt az ízt keresem…

Viszont arra nem emlékszem, hogy ebben az időben milyen volt a Petőbe járni. A későbbi autókázásokra igen, az érzésre, amit akkor éreztem, amikor megláttam az utolsó kanyart, ami elrejti az épületet. Nem szerettem ottmaradni. Ekkor lettem igazán hisztis, mindig sírtam megérkezéskor. Ez valahogy később is megmaradt, még 13 éves koromban is könnyes szemmel mentem be az utógondozóba. Amint beléptem, és az ajtó becsukódott utánam, már semmi bajom sem volt, de átlépni a küszöböt különösen nagy félelemmel töltött el. Valahogy attól féltem, hogy anyum nem jön értem. Az eszem tudta, hogy még késni sem fog, mert kint ül csak az autóban, és olvas, de a szívem remegett attól, hogy mindenki elmegy, én meg ott ragadok egyedül.

A bentlakásos tornákra nem emlékszem. Csak olyanok maradtak meg bennem, mint amikor katicabogárnak öltöztem farsangkor. Szupi jelmez volt, azóta sem volt olyan profi álruhám. Volt Mikulás-partink is, kis mikuláscsomagokkal. Gyümölcs és kis csoki volt benne, ha jól emlékszem.

Egy két helyiséges csoportszobában voltunk. Délután, mint az oviban alvás volt. Az első szobában állították fel a priccseket, egy durva szövésű pléddel terítették le, és azokon kellett aludnunk. A fiúval, akivel együtt laktunk, egymással szemben feküdtünk, és rengeteget trécseltünk, egyikünk sem akart aludni. Rosszalkodtunk, szabályt szegtünk. A többieket sem hagytuk aludni, olyanok voltunk, mint egy normál ovis csoport. A végén a konduktorok nem tudtak mást tenni, a hosszú folyosószerű, elsötétedett terem két-két végében fektettek le minket. Ilyenkor mindig a folyosó végén lévő ajtót néztem, és vártam, hogy anyum glóriaként övező fényben megjelenjen, és pattanhassak fel, de csak szép csendben, nehogy felébresszem a többieket. Ilyenkor sem hazamentünk, hanem máshová tornászni, úszni, mégis anyum megjelenése mindig boldogsággal töltött el. Igaz, most utólag anyumtól rákérdezve, más választása nem is volt, hogy elvigyen, mert végigsírtam az alvást, és zavartam a többieket.

Abban a másfél évben, amikor mindennap odajártam, a főépületben voltunk. Egy folyosón lehetett átjutni a melléképületbe. Szerettem azt a folyosót. Mára már átépítették, most ott van a könyvtár. Nem volt olyan sok ember arra, mint a főbejáratnál. Mindig örültem, amikor arra kellett sétálnunk. Már nem tudom, mit éreztem, amikor lépcsőzni vittek minket. Általában délutáni program volt, hogy felcsatoltuk a kis műanyag csizmánkat, a bőrszíjakkal, és neki vágtunk a hegynek. Tényleg olyan volt, mintha hegyet másztunk volna. Sorban, mint a kiskacsák, egy, esetleg két kézzel kapaszkodtunk a speciális korlátba, és a kis tappancsokat követtük, ahol voltak.

Az Intézetnek nagy parkja van. Az egyik része az épület földszintjéről lehet megközelíteni, a büfével szemben. Bizony, van egy büfé is, a főbejárattól pont odaér be az ember. Előtte néhány asztal, kényelmes székek, amikről nekem mindig a reptéri várók jutnak eszembe. Még könyveket is árultak a várakozó szülőknek. Viszont az épülettől távolabb, jó hátul, volt egy fa játszótér. Kedvenc helyem volt. Fárasztó volt oda kisétálni, végigmenni a folyosón, lelépcsőzni, majd kint kigyalogolni. Arról, hogy miket játszottunk odakint, csak emlékfoszlányok vannak. A faasztalról, a hintáról, a csúszdáról.

Játszottunk is, és sokat énekeltünk. Az ének fontos volt a feladatok ritmusra való megcsinálásához. A zene javítja az egyensúlyérzékünket is. Só gyurmáztunk, gesztenyét szurkáltunk, melyek a kézügyességet fejlesztették. Székes játékot is játszottunk. Fogalmam sincs, hogyan hívják, amikor körbe-körbe keringünk a székek között a tapsra várva, ami után le kell ülni, de egy székkel kevesebb van. Aki nem tud leülni, kiesik. Képzeljétek el a piciket, akik kapaszkodás nélkül imbolyognak, háromlábú bottal csoszognak, és vidáman, kacagva köröznek a fokos székek körül!

Később átkerültem a „felnőtt” részlegbe, amit inkább úgy neveznék, hogy rehabilitáló. Az itteni dolgok már jobban élnek bennem. Főleg az utolsó évek. Először hetente kétszer jártam, majd egyszer, kéthetente és végül havonta. A kéthetente lévő foglalkozások maradtak meg leginkább bennem, hiszen akkor már általános iskolás voltam.

A feladatoknak meg volt a pontos menetük. Fekvő feladatokkal kezdtünk reggel 9-kor. Utána jött a bordásfalazás, és a várva várt félórás szünet, a tízórai. Fogtuk a büfében vásárolt sonkás szendvicset, és egy priccsre terített plexilapon megettük. A délutáni foglalkozás jobb volt, bár számomra unalmasabb. Először ülve a kezünket erőltettük, ezzel nekem nem volt gondom, így annyira nem is szerettem, majd a járást gyakoroltuk különböző nehézségekkel. Létrafokok között kellett lépkednünk, padokon egyensúlyoztunk – ezek sosem mentek kapaszkodás nélkül, azóta se.

Már a „kisépületbe” jártam, már nagy voltam, sőt mi több, néha már felnőttnek éreztem magam, akkor sem tudtam úgy átlépni a küszöböt, hogy ne sírjak. Belső feszültséggel érkeztem, megvettük a sonkás szendvicset, majd egy folyosón átöltöztem, hogy aztán elbúcsúzzak anyumtól, aki fél 1-re jött értem. Sírva mentem be, pedig pontosan tudtam, mi vár bent. Két nagyobb, durva, kissé piszkos padlószőnyeg, amire le kellett feküdnöm. A konduktorok imádnivalók voltak. Mindig csodálkoztak, hogy miért sírok, amit magam sem tudtam megmondani. Sőt most is csak elképzelésem van róla, de nem vagyok benne százszázalékosan biztos. Valami frusztrált abban, hogy anyum nincs ott. Emiatt nem mentem gimiben sem osztálykirándulásra a szüleim nélkül, emiatt érzem majd’ 30 évesen, a világom összedőlni készül, hogy anyum újra férjhez megy. Hiába vagyok önálló, hiába van egy kisfiam, a kötődésem a szüleimhez még mindig ugyanolyan erős, mint egy gyereké.

Hiába jelentett leginkább egyet a sírással a Pető Intézet, boldog vagyok, hogy odajárhattam. Valahol az is boldogsággal tölt el, hogy nem voltam bentlakásos, nem ott volt az óvodám, az iskolám, de ezt is csak az Intézetnek köszönhetem, mert 5 évesen megtanítottak járni, és megmutatták, milyen érzés önállónak lenni. Valami miatt nem szerettem odamenni, de az a kedvesség, amit a konduktoroktól kaptam felülmúlhatatlan, az a szeretet, ahogy bánnak a gyerekekkel, az a nyugalom, türelem, ahogy hozzáállnak a dolgokhoz, valami csodálatos.

Most, ez a mizéria az Intézet sorsa felől juttatta eszembe a dolgokat. Én nagyon remélem, hogy sokáig fennállhat még az Intézet, hiszen örök hálám a Pető Intézetnek, és a dolgozóinak!

Mártogatunk, mártogatunk...

A következő sorok igazság szerint kissé unalmasak, sőt zagyvák, viszont muszáj volt kiírnom magamból. Igazság szerint ezt magamnak (magam miatt) írtam.

Á, úgy látom, hogy ez a hét, amennyire készültem rá, annyira elcseszett. Vagy én generálom – jogosan – a veszekedést, vagy csak mások elfogultságától akadok ki.

Nem szeretem azokat az emberek, akik embereket istenítenek, másokat pedig lenéznek. Ha az első mond valamit, akkor az úgy van, abba bele sem lehet kötni, de az utóbbit még meg sem szabad hallgatni, mert akármit mond, az úgyis hülyeség.

Ilyen volt legutóbb a „dip” istenítése. Mert a szeretett férfi dipping sauce-okat gyárt, ami ugye kicsinyke kis hazánkban nincs. Azaz van, mert csak írjátok be, hogy mártogatós, mindjárt kidob 56 különféle receptet. De az persze más, mert azt itthon készítjük, nem készen vesszük az üzletekben, és milyen jó kereslet lenne Magyarországon is, ha behozhatná az üzletágat. Erre valaki megjegyezte, hogy az angolszász országokban milyen lusták az emberek. Juj, ez nagy bűn volt, mert ha nem is Angliában ügyködik a pasi, de angol gyarmaton.*És akkor ami ott van, az csak modern lehet, és ami „perfect”, szóval ideje lenne bevezetni hazánkban is. Úgysincs már meg itthon sem az a generáció, aki sütés-főzéssel vár vendéget. Csak áttelefonálunk egymásnak, hogy egy óra múlva összeröffenjünk… Ilyenkor pedig leszaladnánk a sarki „közértbe”, és bevásárolnánk a pasi által gyártott dipekkel… Szerintem viszont nálunk akkor sem lenne akkora sikere. Mert már most is van számos „dip”, csak be kell menni egy ABC-be. Ott a salsa-szósztól kezdve a hummusszig minden megtalálható – már most is. Mégis ritka, ha azt vesszük vendégvárásra. Maximum, ha külön catering-szolgálatot rendelünk. Ott valóban jól jönnek a különleges, apró falatkák, de szerintem olyankor sem mártogatni van kedvünk, sokkal inkább bekapni valamit úgy, hogy tiszta maradjon a kezünk, ne csöpögtessük le a ruhánkat.

Rosszul látom a helyzetet? Ti örülnétek, ha külön iparág lenne a dipekre?

*1901-től Nemzetközösség

Éjszakai tortúra

Instán

Nem a Kathy Bates-es Annie kínzásaira kell gondolni, sem az inkvizíció gyötréseire…

Az esti sírás fél órára csökkent, de azt sem egyszerre. Fáradt, jön a foga, nyűgösebb ilyenkor, de már elmúlt az a „kólikás” időszak, ami elvileg hasfájással járt, én azért a mai napig kételkedek benne. Fél tíz felé már alszunk. Mindketten, mert Zseb csakis a cicin hajlandó elaludni – fekve! Ha le kell mellé feküdnöm, akkor pedig szinte előbb bealszom, mint a manó. Ha mégsem, akkor másfél órát még tudok dolgozni, ez nagyon ritka, de mondjuk tegnap este megtörtént. Éjfél felé ismét kel, éjszakai szopizás. Ha szerencsém van, gyorsan megtölti a hasát, és átfordulva a másik oldalára, a maminak hátat fordítva alszik is tovább. Ha nincs szerencsém, le nem szakad a cicimről.

Most ilyen éjszakánk volt. Hozzátéve, hogy az oldalam még inkább sajgott, mert ahogy éjjel megpróbáltam bemászni az ágyba, sikeresen megütöttem az eddig is fájó bordám. Zseb rögvest rácuppant a cicire, ahogy befeküdtem mellé, és most az jött, hogy nem lehetett tőle elvenni azok után sem, hogy elaludt. Próbáltam lejjebb-feljebb csúszni, hogy kényelmes legyen nekem is, de a kismanó nem engedte: ha véletlenül pár másodpercre elvettem tőle, már sírt is. Az a legviccesebb abban, hogy ilyenkor fel sem ébredt, csak hiányzott a „cumi” a szájából. Ilyenkor sajnálom, hogy a cumi nálunk nem vált be.

Nem számoltam, hányszor ébredtünk, jobban mondva csak én, de szerintem javában meghaladta a tízet. Zseb ilyenkor alva kúszott a cici után, de kábé úgy, hogy a lába feljebb volt már, mint a feje. A fejét jobbra-balra dobálta, kereste a mellem. A legrosszabb az volt, amikor a nagy rugdalózásban leverte a hasáról a légzésfigyelőjét, és az besípolt. Én meg nem találtam sehol – becsúszott neki a bodyba, és a háta alól tudtam előhalászni. Már a szomszéd szobából is átszaladtak, attól félve, hogy nem ébredtem fel rá.

Nagyon gondolkodom a különalvásban, de félek, már elkéstem vele…

Ha mégis megpróbálkozom: itt vannak ötletek hozzá.

Ha szeretitek a Quimbyt...

----

Én is olvaslak titeket, de kb. 20 napos lemaradásnál tartok. Próbálom behozni, ígérem :)

Csak ülök...

Kisírt szemekkel ébredtem. Vagyis nem is aludtam. Éjfél felé próbáltam ledőlni, mert szétment a fejem. A sötétben még inkább kattogott az agyam. Annyira szerettem volna megbeszélni, annyira szerettem volna egy kis vigaszt kapni, de csak Zseb szuszogott ott mellettem. Aminek végül is nagyon-nagyon örültem, mert a múlt héten megint becsipogott a riasztó. Beszéltem tegnap a dokinővel, azt mondta, hogy kérjek időpontot, ő ad beutalót a Heim Pálba.*

Fáj a fejem, a szemem. Dolgoznom kellene, d legszívesebben bevennék egy altatót, hogy kizárjam magamból a világot. Elvileg minden rendben, fejet kell hajtanom, mert ezt várják tőlem, ha okos vagyok, ezt teszem, de mégsem tudok megnyugodni. Tudom, hogy kellene. Nem magamba zárkózni, nem befordulni, hanem kinyílni, energikussá válni, haladni az árral, ha már bevállaltam a dolgokat. Én sem leszek fiatalabb, nem szabadna elvesztegetnem ezeket az időket. Mégis azt teszem. Olyanokkal foglalkozom, amivel nem kellene, eszem magam, válaszokra várok, és ahelyett, hogy egy-egy megnyugtatni, még többet kreálok.

Idő kellene. Pihenés. 8 óra alvás. Ehelyett azt sem használom ki, amikor lehetne. Csak ülök és bámulok ki a fejemből, próbálom visszatartani a könnyeim, próbálok nem gondolni semmire, de csak kattog az agyam.

Egy helyben toporgok. Azt mondják, hogy ha nincs probléma, akkor is úgy forgatom a dolgokat, hogy legyen. Van benne valami. A bizonytalanságomból jön. A múlt emlékeiből, az otthonról hozott dolgokból. Abból, hogy nem kapok rendes, tisztességes választ a kérdéseimre.

Lépnem kellene valamerre…

*Annyit járunk oda, hogy külön kategóriát kellene készítenem neki.

Olyan elfuserált vagyok…

Jelentkeztem a Caféblog VIP játékára. Nem tudom, hogy akartam-e egyáltalán, mert a) éreztem, hogy nem fognak beválogatni, b) tetszik a blogom kinézete, nem szívesen változtatnék rajta, c) már megint egy költözés úgy, hogy az előző helyről sem tudtam áthozni az összes posztom… Na, mindegy, azért tegnap ez megkoronázta a napomat, még inkább dögönyözni lehet velem a padlót.

Egyébként szombaton néztem az X-faktort, ahol többen a többedik próbálkozásnál tartottak, és mindannyiszor elutasították őket. Akkor sejlett fel először bennem, hogy mi van akkor, ha én is ilyen vagyok. Nem akarom elfogadni a valóságot. Tudom, hogy az erdőben állok, mégsem látom a fától. Miért akarom, ha úgysem vagyok jó benne? Mert szeretem? Mert exhibicionista vagyok? Mert szeretném, ha rajtam röhögne a fél világ? Főleg úgy, hogy az nem olvas, akinek a véleménye a legjobban számítana…

Azért bíztam is benne, ugyanúgy, ahogy másban is. Reménykedtem benne, hogy nem vagyok egy senki, vagyok valaki, s annak ellenére is emelt fővel közlekedhetek, hogy nem minden sikerült az életben, aminek sikerülnie kellett volna. Bár az élet újra és újra szembeállított az ellenkezőjével, de mindig sikerült meggyőznöm, hogy csak hülye vagyok, és nincs is úgy.

Tegnap ismételten kaptam egy hasonló fricskát az élettől, amitől sértve érzem magam. Biztosan túl dramatizálom a dolgokat, de akkor is sértve érzem magam. Olyannak állítottak be, amilyen nem csak én vagyok, hanem minden épeszű nő olyan. Nem csak nekem fáj, ha semmibe vesznek, ha kihasználna, ha átlépnek rajtam, ha lábtörlőnek használnak. Ugye? Alázkodjam meg, amikor az oroszlán énem éppen retorzióért kiált? Hajoljak meg, amikor úgy érzem semmibe vesznek?

Ha nem akarja valaki a társaságom, nem kell velem lenni, el lehet menni. Senkit sem fogok visszatartani. Régen ráakaszkodtam emberekre, most már megtanultam ezt a tulajdonságomat háttérbe szorítani. El vagyok én egyedül is…

Egyedül… Már ezt sem mondhatom, mert már anya vagyok. Egy erős nő, aki ha eddig is megállt a lábán, továbbra is megfog, és tisztességgel, boldogságban felneveli egy szem gyermekét.

Ha mégis kellek, akkor előtte bizonyítsák be, mert különben fel is út le is út, mehet!

Ultrahangon

Nem a poszthoz kapcsolódik, de itt olyan édes

Az ultrahangos beutaló időpontja most péntekre szólt. Mr. Férfi dolgozott, így apum kísért el Zsebivel.

A Heim Pál Kórháznak két bejárata van. Az egyik a sürgősségi, a másik a rendelőintézet, de maga az épület ugyanaz, sőt a szinteken át is lehet menni az egyikből a másikba. Legelőször a rendelőintézet bejáratánál próbálkoztam, de akkor átküldtek a sürgősségiéhez, a sebészetre. Akkor annyit mondtak, hogy az ultrahang majd a második emeleten lesz. Nem gondoltam bele az épület elrendezésébe, így hiába parkoltunk a rendelőintézet előtt, átmásztunk a sürgősségire, ahonnan viszont visszaküldtek a másikhoz. Ott már lifttel felmehettünk a második emeletre.*

Az átjáró ajtaján ott virít a röntgen, CT, ultrahang kiírás, de ahogy végigsétáltunk az állatfotókkal kiplakátolt, színes falú folyosón, sehol se találtuk a megfelelő ajtót. Apum kétszer is végignézte az ajtókra kiírt táblákat, én Zsebbel inkább leültem az egyik orvosi szoba elé. Délután 4 óra volt már, azt gondoltam, miénk az utolsó időpont, de rajtunk kívül még mások is várakoztak a székeken. Hozzám legközelebb egy javában nagymama korabelű hölgy ült. Sőt! Az én nagymamám is lehetett volna, és mivel már generációt léptem Zseb megszületésével, talán már a néninek dédunokája is van. Megsajdult érte a szívem, hiszen egy gyermekkórházban várakozott egyedül, valószínűleg a kicsike unokájáért aggódhatott. (később kiderült, hogy inkább ő jött valami vizsgálatra…)

Jó helyre ültem le, mert nem sokára a szobából valóban kijött egy itt dolgozó nő. Jobban mondva, csak onnan sejtem, hogy a kórházhoz tartozott, mert az imént becsukott ajtó kulcsát szorongatta. A ruházata inkább megfelelt egy bevásárlóközpontba – bár lehet, hogy éppen oda igyekezett. Mielőtt elhaladhatott volna mellettem, megkérdeztem az ultrahang helyét. Kiderült, hogy szépen eljöttünk mellette – a másik oldalt néztem csak -, előtte már egy pár várakozott a csecsemőjükkel. A néni felajánlotta a segítségét Zseb odacipelésében, de apum addigra visszaért (még mindig az ultrahangot kereste), és végre helyet foglalhattunk a megfelelő helyen.

Szóba elegyedtem a másik párral, akik szintúgy az ultrahangra vártak, mert a kislányuknak – aki úgy egy hónapos lehetett maximum, még nagyon kicsike volt – bevérzett a gyomra a tápszertől. Nem mertem tovább faggatózni, mert én totálisan az anyatej híve vagyok, tápszer ilyen picinek, brrr. A másik okom pedig az volt, hogy az apuka, miután tisztáztuk Zseb fiúvoltát, rögvest a gyerekek esküvőjével (azaz lagzijával) jött elő. Ez most háromszor is fájt: 1) apum nem olyan régen tudta meg, hogy anyum újra férjhez megy, 2) Mr. Férfi nem kéri meg a kezem, ezt most már százszázalékosan is kijelentette, 3) az 5 hónapos fiammal kapcsolatban még hadd ne gondolkodjam a házasságon!

Azt nem tudtam meg, mi lett a kislány eredménye, mert a következők mi voltunk. Rájöttem, mantráznom kell Mr. Férfi vezetéknevét, mert hiába szólították Zsebet, először nem fogtam fel, hogy minket hívnak. Elfelejtettem textil pelust vinni Zseb alá, így szegénykémet csak egy papírtörlőre fektethettem. Meztelenre kellett levetkőztetni, csak a pelenka és a zokni maradhatott rajta. A vetkőzésnél kicsit méltatlankodott, de a vizsgálatot nagyon jól viselte: ki szerette volna szedni az ultrahangfejet a doktornő kezéből, és ugyan nem mosolygott, de érdeklődőn tekintgetett, még a monitort is megnézte. A középkorú ultrahangos odáig volt érte. Gondolom, minden kisbabát így dicsér, mindegyiknek ugyanazt mondja, de az anyai szívemnek nagyon jól esett, hogy gyönyörű fiúnak tartotta, akit még a (huszonéves) lányainak is szívesen hazavitt volna hadd babázzanak.

Az ultrahang is megerősítette a sebész véleményét, hogy nincs belső szervi elváltozás, csak az egyik porc nagyobb a többinél, és az ultrahang szerint is ez csak alkati kérdés. Valahol megnyugodtam, de azért továbbra is ott van a kérdés: miért is?

*Örültem, hogy majd kifelé nem kell annyit gyalogolni. Tévedtem, mert addigra a bejáratot bezárták, és csak a „hátsón” mehettünk ki, ami a sürgősségin át vezetett.

Felismeritek, hol készült a kép?

A lépcső és a kanapé...

Nem volt elég a szombati – szerencsés kimenetelű – ütközés, vasárnap rátettem még egy lapáttal az egész hétvégémre, sőt a hetemre is!

Most tartották meg a Street Food Showt a Hold utcai piacon, odakészültünk ebédelni. Mr. Férfi már előrevitte Zsebet az autóhoz, én még visszaszaladtam a táskámért a szobába. Közben a telefonjaimat (kettő is van belőlük) leraktam a konyhában az étkezőasztalra. A táskám csak le volt dobva a földre. Kapkodva, sietve hajoltam (félig guggoltam) le érte, majd fordultam is hátra, hogy kimenjek a szobából. Ahogy léptem egyet, megbotlottam Zseb otthagyott, félig feltúrt játszószőnyegében, és éreztem, hogy hasra vágódok. Kicsi a szobánk, így arra nem volt esélyem, hogy szimplán elterüljek a földön, csak arra, hogy félig-meddig vagy a dohányzóasztalunkra, ülőgarnitúránkra essem, esetleg szétverjem a fejem a csigalépcsőnkben. Próbáltam visszahozni az egyensúlyom – mintha szaladni akarnék ilyenkor – de csak annyit sikerült elérnem, hogy az utolsó pillanatban megragadtam a korlátunkat, de már az esést nem tudtam megakadályozni. Gyomorszájjal belevágódtam az ülőgarnitúránk karfájába. A kapaszkodásnak köszönhetően lerántottam magam onnan, de úgy, hogy sikeresen végigvertem a bordáimat, elől, oldalt és hátul. A lépcső pedig olyan közel volt hozzám, hogy az egyik lépcsőfok eltalálta az orrom. Azaz beestem a lépcső és az ülőgarnitúra közötti résbe.

A legnehezebb feladatnak a lélegzés bizonyult. Az orromból eleredt a vér, a tüdőmből kiáradt az összes levegő, és mintha nem is akart volna visszajutni. Így képzelem el azt, ha valaki fuldokol. Hatalmas, hangos hörgések árán megpróbáltam kimászni onnan, de csak annyi sikerült ebből, hogy nekidőltem az ülőgarnitúrának. Egyedül voltam, felállni nem ment, sőt továbbra is szúrt az oldalam, ha levegőt próbáltam venni. Mindent összevéreztem. Szerencsére a kanapén találtam egy összegyűrt papírtörlő darabot, azzal próbáltam elállítani az orrom vérzését.

Az asztalon megláttam, hogy Mr. Férfi otthagyta az egyik telefonját (neki is kettő van, bizony ám!). Zombimozgásban odakúsztam érte, és megpróbáltam felhívni a másikját. Éppen Zsebet kötötte be az autóba (utólag tudtam meg), így nem vette fel. Kétszer próbálkoztam, de rájöttem, hogy ez így sikertelen lesz, ülhetek én ott órákat is, mire észreveszi, hogy baj van. A lakásunk alatt iroda van, ahol anno anyum dolgozott. Utolsó mentsvárként felhívtam őt, hogy szóljon be az irodába (recepcióként is működik, szóval tuti, van bent valaki), és kérje meg a mostani ügyeletest, hogy küldje fel Mr. Férfit. Nem volt meg neki az iroda központi száma, így felhívta a volt főnökét, hogy szóljon be az irodába, hogy küldjék fel Mr. Férfit a lakásba, mert elestem… Kicsit bonyolult volt, de végre megoldódott, és Mr. Férfi visszajött. Anyummal telefonon tartva a kapcsolatot egyeztettek, hogy jól vagyok, az orrom vérzik, fáj a fejem, néha hányingerem van (attól függött, hogyan ülök, illetve mennyit beszélek), de nem vesztettem el az eszméletem, „jól vagyok”. Az orromat betömte összecsavart papírral, majd leültetett a kanapéra (Zseb a kiságyban).

Ezek szerint nem megyünk enni, így ő – Mr. Férfi – elszalad és vesz valamit, illetve vesz mosogatószert. Kértem, hogy várjon még vele, megpróbálom összeszedni magam, és ha elmúlik, vagy javul a fájdalom az oldalamban, akkor még talán el is mehetnénk, de nem, ő hajthatatlan volt. Magamra hagyott vérző orral, sajgó háttal, mellkassal és a nyűgös gyerekkel, akit persze nem lehetett a kiságyban hagyni. Összeszorított fogakkal leültem a kiságy mellé (szerencsére ott volt egy szék), és kivettem szoptatni Zsebet. Ennyire volt kapacitásom. Azt ne kérdezzétek meg, mit vett, mert arra nem jöttem rá, enni nem, mert végül is azt mondtam, hogy lehet, hogy el tudunk menni, mosogatószert pedig elfelejtett…

Dühös voltam magamra, hogy ez történt, rákészültem a finom különlegességekre, így akármennyire is fájt, otthon nem maradtam. Beültünk az autóba, és elmentünk. Apum autója van nálunk, amit inkább én vezetek, mint Mr. Férfi. Ha valami történik vele (pl. előző napi eset), akkor kevésbé harapja le a fejem, mintha más okozta volna. Miután jó távol álltunk meg, a Bajcsyn, szívtam a fogam, miért is nem kerestünk közelebb egy parkolót. Rettentően fájt a mozgás. A vezetés annyira nem is, csak mikor sebességet kellett váltanom, de a járkálástól könnybe lábadt a szemem. Zsebet az autós hordozójában vitte Mr. Férfi, így még kapaszkodni sem tudtam senkibe.

Az első üres asztalnál leültünk, majd én ott maradtam az addigra alvó gyerekkel, és Mr. Férfi hozta az ebédem. Rákkal kezdtünk, amit vietnámi marhahúsleves követett mexikói avokádókrémes tortillával, végül saját tintájában sült tintahal és sült paprika. Desszertnek gesztenye- és pisztáciafagyis palacsintát választottunk. Zseb az egészet végigaludta.

Otthon első dolgom volt gyógyszert bevenni. Amikor elzáródott a tejcsatornám azt mondták, hogy Algopyrint vegyek be. Ha akkor bevehettem, akkor gondoltam most is. Este, elalvás előtt is kellett egy, de akkor Algoflexet kaptam Mr. Férfitól, mert az elvileg gyengébb.

Ha már mozogni sem tudtam, nagyon tartottam attól, hogy a következő napokban, ha egyedül leszek otthon (másnap már Mr. Férfi ment dolgozni), hogyan fogom felvenni, elbírni, hordozni Zsebet. Megbeszéltem Mr. Férfivel, hogy megkérem a szüleit, ha tudnak, ráérnek és van kedvük, jöjjenek el hozzám, és babázzanak, mert én maximum arra leszek képes, hogy leülök és megszoptatom. Anyósom rögvest felajánlotta, hogy a hét elején minden nap eljönnek hozzánk, és segítenek. Nagyon megörültem neki, mert a hét második felében tudtam, hogy apum jön, így nem lesz egyetlen egy nap se, amikor egyedül kell lennem a babóval.

Hétfőre azt gondoltam, jobb lesz, de csak rosszabbodott. Már a mellkasom is fájt, sőt a hasam is (ez lehetett attól is, hogy sok kávét ittam). Vasárnap nem mentem be a kórházba, hiszen mozogtam, vezettem, úgy éreztem, nincs szükségem rá, de másnap mégis megkértem anyósomat: vigyen be. A januári incidens után sejtettem, mi vár rám. Zseb elaludt az autóban, ezért inkább otthagytam a nagypapájával, pedig gondoltam arra is, hogy miatta előbbre is engedhetnének. Órákat kellett várni. Ugyanabba a rendelőbe kerültem, mint a múltkor, csak most egy fiatal doktornő volt, aki megvizsgált. Kiderült, nem is ide kellett volna jönnöm, mert körzetileg a Merényi Kórházhoz tartozom (a Péterfy Baleseti Osztályára mentem a Fiumei útra), de azért megvizsgált. Elküldött ultrahangra, majd röntgenre. Az ultrahangos egy fiatal orvos volt, aki azzal poénkodott, hogy ő Ross doki az ER-ből. Tényleg szimpi volt, bár nem mondtam volna rá, hogy egy szívtipró, de lehet, a nővérek másképp látják a dolgot. A vizsgálat során megállapította, hogy csak zúzódásaim vannak, a belső szerveim nem sérültek. Fájdalomcsillapítóként használjak Flektort, Voltarent, csak ne Algopyrint! Most hogy is van? A röntgen után visszamentem a doktornőhöz, akitől megtudtam, törésem sincs, így nincs további teendő, pihenjek sokat. Ennek ellenére legszívesebben bent tartott volna megfigyelésen, amit én most a 4 és fél hónapos babámra való tekintettel elutasítottam. Alá is írtam egy nyilatkozatot, miszerint „a hospitalizációt, a beteg részletes orvosi felvilágosítás ellenére, melyet megértett, amely kiterjedt arra, hogy sérülése, akár maradandó egészségkárosodáshoz, illetve halálhoz vezethet, nem egyezett bele, saját felelősségére távozott ambulanciánkról, ezt saját aláírásával igazolja.” A fájdalomcsillapításra pedig azt tanácsolta, hogy beszéljek a nődokimmal, mit lehet ilyenkor.

Ezek után szerdáig nem vettem be semmilyen gyógyszert, nem akartam ártani Zsebnek, de kedd éjszaka a gyerkőc mellkason rúgott, szóval nemhogy javult volna az állapotom, még inkább lerokkantam. Most már a levegővételkor is szúrt az oldalam, nem csak mozgáskor. Gyorsan írtam a szoptatási tanácsadómnak, aki ráadásul gyógyszerész is, hogy ilyenkor mit vehetek be, és ezt a választ kaptam: „be lehet venni Algopyrint is, de ha tartósabban kell, akkor az Ibuprofen tartalmú Algoflex lenne a jó. Ha ez nem veszi ki, akkor lehet Cataflan, vagy Voltaren.” Mr. Férfi Algoflexet hagyott itthon, így gyorsan bekaptam egyet, amivel már elvoltam.

Zsebet legközelebb csütörtökön tudtam felvenni, addigra eljutott a stagnálás egy olyan szintjére, hogyha fáj is, összeszorított fogakkal, biztonságosan fel tudom emelni a kiságyból, vagy mellőlem a kanapéról. A földről még nem…

Dédinél

Végre eljutottunk az apai dédmamihoz is. Menni szerettem volna már korábban, hiszen mégiscsak az első dédunoka, sőt az én nagyszüleim nap mint nap látják Zsebit, addig Dédi csak egyszer 6 naposan pár percre. Mr. Férfi nem igazán próbálta összehozni a talit. Nem firtattam, miért, mert volt egy sejtésem.

4 éve jöttünk össze Mr. Férfivel, de előtte 2 évig barátok voltunk. Ő volt az én legjobb barátom, ~ fordítva már annyi nem volt igaz ez a felállás ~, így már előbb bemutattam a szüleimnek, nagyszüleimnek. Én  viszont senkit nem ismertem a családjából. 4 hónapja jártunk már együtt, amikor egy családi összejövetelre elvitt. Jól éreztem magam, bár kicsit sok(k) volt, hogy mindenkit akkor ismerek meg egyszerre: a szüleit, a testvéreit, a leendő sógornőm, a nagynénjének a családját és a nagymamáját.

Pozitív élményekkel tértem haza, hiszen mind a testvérei, mind a szülei elfogadtak, és én sem kívánhatnék náluk jobb anyóst, apóst! Ettől először nagyon féltem, hiszen már volt olyan eset, hogy azt egyik voltbarátom szülei ellenem beszéltek, mert mozgássérült vagyok… Szóval a 4 hónap alatt gyakran megfordult a fejemben, hogy biztos azért nem mutat be nekik, mert én ilyen vagyok… Erre a világ legdrágább szülei az övé, és őszintén mondhatom, hogy kaptam én is egy pótanyát és –apát.

Mivel mindenki kedves volt velem akkor, nem értettem később, hogy Mr. Férfi miért sem akar felvinni a nagymamájához. Az öccse és annak felesége többször csak úgy felugrottak hozzá, engem pedig inkább a szomszédos csokiboltban hagyott, hadd nézelődjek addig, amíg ő felszalad a nagyijához. Vagy hazaküldött az egyik barátnőmmel, amíg ő meglátogatja a nagyiját…

Zavart nagyon, amíg meg nem tudtam – több hónappal később –, hogy az én fogadtatásom mégsem volt olyan sikeres, mint ahogy én azt anno gondoltam. Kiderült, hogy a nagynéni és a nagymama fenntartásokkal fogadták a mi kapcsolatunkat. Jöttek ők is az olyanokkal, hogy Mr. Férfi jobbat érdemel nálam.* Valószínűleg Mr. Férfi össze is veszett velük, bár ezt én nem hiszem, mert nem olyan a párom természete. Inkább elmenekül, minthogy veszekednie kelljen; egy ideig nem is beszéltek**, majd végül a Nagyi bocsánatot kért tőle, hogy olyanokat mondott rám. Mivel az egész sztorit mástól hallottam, így rá sem kérdezhettem Mr. Férfinál.

Persze, csak az nem jutott el hozzám, hogy az „olyanok” pontosan mik is voltak, de el tudtam képzelni***, és többet sosem hoztam fel, hogy látogassuk meg a nagyit. Legközelebb sógorék esküvőjén találkoztam vele, meg a nagynénivel. Ideges voltam miattuk, remegtem, meg akartam mutatni, hogy nagyon is érek valamit, sőt akkor még a szüleim is úgy álltak, hogy őket is bemutathattam, hogy „tessék, egy fekete Audival jövünk, két fiatalos, divatos, jól öltözött szülővel.” Erre anyum 10 centis szandálja is rá tett egy lapáttal. Ha én nem hordhatom, legalább ő mutassa meg. Persze, ne tudjátok meg, mennyire fáj érte a szívem!

Amikor megszületett Zseb, csak az apja vitte fel a Dédihez, mert a császáros sebemmel nem igazán élveztem a sétát. Különben sem nagyon vágytam rá, viszont Mr. Férfi úgy tért vissza, hogy a nagyi azt kérdezte, én miért nem mentem fel hozzá. Mr. Férfi pedig megígérte, hogy legközelebb már én is megyek…

Mentem volna én már előbb, de akárhányszor megkérdeztem, Mr. Férfi talált valami kifogást. Tegnap mégis sikerült meglátogatni…

Elhihetitek mennyire lehettem ideges. Ráadásul autóval mentünk, én vezettem, és koccantam egy biciklissel. Még inkább kijött rajtam a stressz. Remegtem, bőgni lett volna kedvem, ehelyett egy idős néninél jópofizzak. Legszívesebben kiszaladtam volna a világból.

Ennek ellenére jól éreztük magunkat. Zsebért odavan, tetszett neki a nevelési módszereim, fényképeket mutogatott, mesélt. 93 éves, és akaratlanul is az én drága dédimet látom már benne. Lehet, hogy nem szívlel, lehet, hogy az egész kedvessége nem valódi, de az biztos, hogy Zsebet szereti. És nekem ennyi elég! Természetesen megígértem neki, hogy gyakrabban megyünk – persze, ez továbbra is Mr. Férfin múlik.

Itthon nem bírtam ki, rákérdeztem arra, hogy anno a nagyija nem szívlelt-e, mondott-e rám valami negatívat. Azt mondta, hogy nem. Nem mertem további részleteket elárulni, tovább faggatni…

*egészségesebbet

**ebben sem vagyok biztos.

***amilyen vad a fantáziám.

Már guggolunk!

A mászásnál nem jött még rá, hogy a fejet is emelni kell...

Kényes téma, úgy olvassátok! Előre szóltam…

A dudor

Ahogy sejteni lehetett, a lengőbordája még nem lejátszott meccs. A hét eltelt, de a pukli továbbra is ott van, sőt mintha nagyobbodna – megnyugtatok mindenkit, hogy ez csak az aggódó anyai szemnek tűnik úgy –, így inkább elvittem még egyszer orvoshoz.

Most itthon vagyunk, így az itteni védőnőt – aki ráadásul Mr. Férfi védőnője is volt – hívtam, hátha tud egy jó gyerekorvost itt is. Be is rendelt azonnal, és megmutatta az itteni gyerekorvosnak. Aranyos, idősödő nő, aki megnyomkodta a bordáját. Egyáltalán nem gondol csípésre, bár azt sem zárta ki, hogy meg is csípte valami. Azt mondta, hogy valószínűleg egy porcdarab áll ki, mert most csontosodnak össze a bordák, és csak egy alkati kérdés, hogy ott kijjebb áll. Rákérdeztem, hogy ez örökre így marad-e, mert akárhogy is nézzük, eddig nem volt ott neki, mire azt a választ kaptam, hogy majd az izmok elrejtik. Szóval ne aggódjak, de ha mégis szeretném magam megnyugtatni, majd vigyem el a Heim Pál kórház sebészetére, majd ott megmondják, mi a további teendő. De ráér még!

Hazafelé felhívtam Mr. Férfit, aki azt tanácsolta, hogy ne várjunk semmire, vigyem el most, ha úgyis itt vagyunk a városban. Apummal is beszéltem, de szerinte felesleges, majd elmúlik. Kivételesen anyum is biztatott, hogy vigyem csak el, nyugtassam meg magam. Ezen meglepődtem, mert szerinte paramami vagyok.

Otthon megnéztem neten, hol is van pontosan (körülbelülre tudtam csak). Papával vittem el a kórházba, mert ugyan vezettem már a városban, de még mindig nagynak bizonyul számomra a forgalom, főleg, ha még nem is jártam arra. Kicsit eltévedtünk, mert nem tudtam, hogyan hívják az egyik körutat, jobban mondva azt hittem, máshogy, így bekavartam, de azért épségben megérkeztünk. Közben Zseb be is aludt.

Persze, először még máshová is mentünk – rendelőintézetbe –, ahonnan átküldtek a szomszédos ajtóhoz, a sürgősségire. Bejelentkeztem a recepción*. Leültettek a bejáratnál, ahol mesefigurák voltak a falon, s őrölt kávét lehetett inni egy automatából. A gyerekek „vidáman” játszadoztak, amíg várakoztak. Kértem egy kávét, de már nem volt időm meginni, mert szólították is Zsebet. Itt nem csak egy szám a gyerek, hanem névre szólóan hívták be a vizsgálóba. Papa meg is lepődött, nem esett le neki azonnal a tantusz, amikor meghallotta Zseb teljes nevét. Egy fotocellás ajtón kellett bemennünk egy tágas folyosószerűségre – mint a mozitermek a plázákban úgy nyíltak innen a vizsgálók. A legelsőbe hívtak, így azonnal fordulhattam is jobbra a babakocsiba, amiben továbbra is aludt a gyerkőc.

- Tegye a vizsgálóra anyuka…

Ettől az anyuka szótól még mindig megborzongok. Kicsit csodákoztam, hogy amíg a gyereket felpakoltam a babakocsiból az „ágyra”, addig az orvos tovább üldögélt a székén, meg azt is, hogy max. rámosolygott, nem igazán beszélt a négy hónaposomhoz. Ő is úgy véli, hogy alkati kérdés, de azért elküldött minket ultrahangra, hogy kizárhassák, hogy bármi is nyomja odabentről a csontocskát. Jövő péntekre kaptunk időpontot. A papírjára azért egy későbbi mellkas röntgent is ráírtak. Nem tudom, hány hónapos kortól lehet röntgenezni a piciket…

*mintha szálloda lenne, nem?

Tévé előtt

Mostanság nem nagyon tudok miről írni. Nem mintha Zseb nem fejlődne, nem lenne a világ legaranyosabb gyerkőce. Csomó mindent tud, produkál. Mégis ha írnék magamról írnék, az álmaimról, a vágyaimról, de azokról mégsem. Nem is olyan régen megfogadtam, hogy a lehető legcsekélyebb mértékben fogok írni most már magamról. Első körben sem akartam, ez a blog Zsebié volt már akkor is, amikor még csak a gondolataimban volt. Csaj róla szerettem volna írni, de valahogy a végén már a saját problémáimat öntöttem írásba, hátha ez segít. Valahol segített, de valahol más emberek lelkivilágába is beletiportam, így inkább továbbra is megtartom magamnak, vagy gimis szokásomhoz híven előveszek egy füzetet és naplót kezdek. Lehet, hogy ez lenne a legjobb…

Egyébként Zseb most a földön fekszik hanyatt fekvésben. A feje úgy kicsavarva, mint születésekor. Merev gerinc, hátravetett fej, láb felhúzva. Nyugi, semmi baja, csak tévét néz. Ez lett az új szórakozása. A tévé már a szopiról is el tudja vonni a figyelmét. Bent voltunk nagyimnál, amikor megpróbáltam cicire tenni, de az ő figyelmét el sem lehetett terelni a képernyőről. Le kellett kapcsolnunk ahhoz, hogy végre rám figyeljen.

Szerencse, hogy még nem fogja fel –ráadásul remélem – a látottakat, így nem kell nagyon odafigyelni, mit néz mellette az ember. Csak legyen mozgékony és színes.

Nem örülök neki! Sosem akartam, hogy a gyerek tévézzen. Bár ahhoz nekem sem kellene. Sőt nem kellene azt látnia, hogy legtöbbször az anyja-apja a monitort bámulja. Pedig ez van… Egymásnak háttal ülünk, síri csendben, csak a gyerek gagyogását hallani, és vagy olvasunk, vagy másokkal chatelünk. De ez már megint más történet, amiről nem írok.