Tejfehér

Reggel még fel sem ébredtem, "rohannom" kellett a vécére. Útközben összefutottam apummal, aki továbbengedés helyett rám mutatott, s megkérdezte:
- mi az a fehér, ami a kezedre és a melledre száradt?
Pislogtam egyet, majd végig tekintettem magamon. Valóban fehér voltam - az éjszaka folyt előtejem rám száradt.
- tej...
- már most?
- igen, előtej...
- és ez természetes ilyenkor?
- igen. De semmi sem biztosítja, hogy valóban lesz tejem is...

Mozgássérült? Csak most igazán!

31 hetesen

Rinyálás ezerrel!!!

A harmadik trimeszterre a legtöbb kismama, akivel csak beszéltem, azt állította, hogy majd megtudom, miért is terhesség a terhesség. Talán anyum volt az egyetlen, akinek semmi gondja nem adódott, maximum a savtúltengés – ugye, erről már írtam én is. A többiek jöttek az egyensúlyérzék rosszabbodásával, a medencecsontok távolodásával, a gerincterheléssel.

Nem is sejtettem, hogy ezek milyen hatással lesznek rám. Gondoltam, hogy valami hasonló lesz „csak”, mint a terhességem elején, azt pedig ki lehet bírni még a rettentő fájdalom ellenére is. Azzal be tudtam sétálni a munkahelyemre, a lépcsőn le- felmenni – legalábbis most már így emlékszem a dolgokra…

Múlt hét csütörtökön viszont egyik pillanatról a másikra történt valami a testemmel, amivel nem számoltam. A Valentin-napi vacsora előtt nálam volt a gyógytornász, aki új feladatokat talált ki. Az egyik a biciklizés oldalt fekve, a másik pedig a tornalabdára háttal rádőlni. Az előbbit alig bírtam normálisan, az utóbbitól féltem az egyensúlyozás miatt. A végére rájöttem a nyitjára, de a „nagy” bátorság miatt valószínűleg nem figyeltem eléggé, így fenékre huppantam. Igen, jól gondoljátok, fájt. Nem hittem, hogy ennek lesz valami következménye, és nem is bizonyosodott be, hogy ettől szenvedek mostanság. A randevú előtt már fájt a hasam, de azzal nem sokat foglalkoztam, mert az elmúlt hét hónap alatt része volt a mindennapjaimnak – különösképpen, ha megerőltettem magam. Sétáltunk is Mr. Férfival egy keveset, jól éreztem magam, a sushi is nagyon ízletes volt*. Viszont másfél óra múlva, amikor felálltam az asztaltól, nem bírtam továbbmenni. Először azt hittem, hogy csak a szokásos alhasi fájdalom erősödött fel egy kicsit jobban a kiadós vacsorától, de néhány lépés után rá kellett jönnöm, hogy valahol a jobb lábamnál, pontosabban a lágyékomnál** fáj igazán, amitől szikrákat látok, ha lépnem kell, kapaszkodás nélkül pedig el is esem. 10 körömmel fogódzkodtam Mr. Férfi karjába, hogy biztonságban érezzem magam, miközben könnyek csorogtak az arcomon. Haza is csak taxival jutottunk, amiből kiszállni igazi művészi feladat volt – sőt azóta is az, ha autóval utazom!

Ettől az estétől fogva a legnehezebb feladat az elalvás. Sehogy se megy. Hason a nagy pocak miatt nem lehet, baloldalon végképp nem megy, még ha párnát is teszek a térdeim közé. Furcsa mód, hogy jobb lábamnál fáj, de azon az oldalon mégis könnyebb. Hanyatt a legjobb, párnát húzok a combom alá és „ülő” módjára alszom. Pedig sokan nem ajánlják, mert a baba nyomhatja a belső szerveket, illetve egy ausztrál kutatás szerint a háton alvó kismamáknál hatszorosára nő a halvaszületések aránya***. Fordulni még rosszabb, óriási erőfeszítések árán megy csak. Van olyan, hogy magamtól nem tudom még a bal lábamat se felemelni. Viccesen hangzik, pedig igaz: a jobb lábamnál fáj az izom, de a bal mozgatásánál a legerősebben… Ilyenkor nyögök, mint a fába szorult féreg.

Most már éjjel én is felébredek, amikor nekem is ki kell mennem a vécére. Lekászálódni az ágyról sem a legkönnyebb – sőt harci feladat –, viszont a felállás, a kiegyenesedés és az elindulás szinte már lehetetlenség. Ha már léptem néhány lépést, könnyebb lesz, olyankor már el tudom engedni a falat, a korlátot, a bútort, vagy éppenséggel azt, amibe kapaszkodom. Első napokban még ez sem ment. Két lépést nem tudtam megtenni támaszkodás nélkül, mert olyankor dőltem, mint egy száraz fadarab.

Elmentem vele a háziorvosomhoz, aki meglepve tapasztalta, mennyire lerokkantam. Kértem rá fájdalomcsillapítót, hiszen a kismamák kétfélét is szedhetnek: Algopyrint és Paracetamolt, de mégsem írt fel rá. Azt mondta, hogy hiába adhatna, a babának akkor sem tenne jót – és ezzel meg is győzött. Eddig is kibírtam mindenfajta gyógyszer nélkül, ez után is ki fogom! A fájdalom attól van, hogy a 9 hónap alatt felszedek vagy 10 kilót (lesz az sajna több is L), és a gerincem nem bírja annyira a terhelést. Közben a medencém is tágul már, így ne is várjak javulást, ez csak rosszabbodni fog. Ezért is írt ki táppénzre, hogy otthon „feküdjek”. Juj, de jó! Nagyim ezt szó szerint értette, és ha már mozgolódni lát, rám pirít,: vissza az ágyba! Pedig a napi torna (amit viszont mostanság hanyagolok; sajnálom, próbálok fájdalommentesen élni…) is kötelező lenne, és azt ugye, nem lehet(ne) az ágyból folytatni?!

Az orvosi diagnózis mellett azért remélem, hogy csak a gyógytorna alatt húztam meg magam, és nem lesz ilyen elviselhetetlen a maradék két hónap. Továbbra is élvezni szeretném a babavárást!

*igen, tud az lenni J

**pontosabban a jobb oldali quadratus femoris fáj, de piszkosul…

***ezt olvasva megijedtem, főleg, hogy Zsebi Baba már nem rugdos olyan intenzivitással, bár a hasamat hol itt, hol ott nyomja ki.

Zsebi Babának 3 éves koráig nem kell ruhát vennünk :)

Valentine-days

Ti megünneplitek a Valentin-napot? Idén milyen romantikázásban volt részetek?

Nálunk a február 14 nem számít nagy ünnepnek. Veszünk valami csekélységet a másiknak, de csak azért, hogy ha véletlenül kapunk is valamit, ne üres kézzel fogadjuk. Egy parfüm, egy pulóver, valami különleges csokoládé… Boldog Valentin-napot!, egy csók és folytatódik a nap úgy, ahogy előtte zajlott. Lehetséges, hogy azért, mert eddig a kapcsolatunkban csakis hétköznapra esett*.

Egy szó, mint száz: most sem készültem. Igaz, előtte való nap volt egy „kellemes” összetűzésünk Mr. Férfivel, aminek az lett a kimenetele, hogy közöltem vele: „itt a vége a kapcsolatunknak, én nem bírom tovább”, utána meg azon sopánkodtam, hogy ezt mennyire vehette komolyan, mert eszemben sincs elhagyni.  E-mailen ugyan – ahogy Ti is tanácsoltátok – sikerült valamicskét megbeszélnünk, így nem pakoltam meg a már előszedett bőröndöm, de a későbbi névleges hallgatás akkor sem tesz jót a várandós lelkemnek… Ahhoz, hogy kifejezzem neki a mérhetetlen szerelmem, előtte tiszta vizet kellett volna öntenünk a pohárba.

Viszont ő gondolt rám. Vagy mert bűntudata volt, vagy mert ténylegesen szeret. Tudom, tudom, csakis az utóbbiról van szó, de egy veszekedés után, ahol én éreztem megsértve, megalázva magam, amit többszörösen is hangoztattam, nem lett volna meglepő, ha csak azért próbál meg lekenyerezni – nagyon is sikeresen!

Éppen Nagyimat köszöntöttem fel születésnapjára, amikor kaptam egy e-mailt egy rövid kérdéssel: megnézted már, mit rejt a hűtő? Már előbb jelezte, hogy meglepi vár a hűtőajtón, de a frigó említése valahogy azt a képzetet sugallta, hogy biztosan valamelyik kedvencemet kaptam ebédre. De ha már többszörösen rákérdezett, nem akartam még jobban megvárattatni. Kisiettem a konyhába, kinyitottam a hűtő ajtaját, és valóban megláttam a kedvenc csokimat, amiért mostanság „ölni tudnék”. Be is csuktam az ajtót, hogy majd a szokásos mosdó látogatásom után írok egy köszönő levelet, amikor végre eljutott a tudatomig, hogy mellette is volt valami. Egy édes kis szíves dobozka. Gyorsan visszarobogtam, és megláttam az ajándékát:

Hát nem tündéri? A hűtő meggátolta, hogy a csokoládébonbon elolvadjon, de azt már nem tudta, hogy a szívem ne olvadozzon a látványától! Az ilyen pillanatokban szeretek bele újra és újra a pasimba.

Valahogy meg szerettem volna hálálni, de semmivel sem készültem, nem vettem semmit se, de még ötlettelen is voltam. Ha most kirohantam volna vásárolni, akkor is már csak a Sparig jutottam volna, ahol viszont semmi különlegeset nem találni. Főleg február 14-e délutánján!

Gimis legjobb barátnőm, Sophe azt tanácsolta, hogy mindenképp beszéljük meg a dolgokat, ne söpörjük ezt a veszekedést is a szőnyeg alá. Innen jött az ötlet, hogy egy komoly kapcsolati beszélgetéshez a legjobban egy meghitt, romantikus vacsora jönne jól. Közben azt olvastam, hogy nyugodtan ehetek sushit, ha megbízható helyről származik – természetesen, ekkor sem szabad túlzásba esni. Így keresgélni kezdtem. Először rendelni szerettem volna, de mivel ahogy már írtam, hozzánk bejutni lehetetlenség, és semmi kedvem sem volt a telefont lesni, hogy mikor érkezik meg a futár. Egyébként sem tudjuk otthon igazán megbeszélni a dolgokat. Kerestem inkább valami jó kis helyet este 8-ra**. Gyorsan ráleltem egy igazi tradicionális japán étteremre, a Bambuszligetre. Gyorsan felhívtam őket, de nagy sajnálatomra közölték velem, hogy vagy délután 6 órára, vagy este 9-re tudok asztalt foglalni. A délutáni időpont korai volt, Mr. Férfi nem ért volna oda, az esti pedig már késő, mert másnap fél 5-kor keltünk. Inkább kerestem egy másik helyet.

Az Oktogonnál találtam is egyet, mely még megközelíthetőbb is volt mindkettőnk számára: a Planet Sushira. Kaptunk is szabad asztalt, viszont este nyolcig volt még néhány órám. Beállítottam 6-ra a vekkert, és leültem a géphez. Bevallom felnőtt tartalmú filmet néztem, amin a felizgulás helyett szépen bealudtam. Arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó. Sejthetitek mennyire megijedtem, hiszen „titkos” dolgot műveltem, ráadásul nem vártam haza senkit sem.

Kiderült, hogy Mr. Férfi csak beköszönt a nagyijának, és inkább hazajött hozzám, hogy ne kelljen egyedül 7 hónapos állapotosan villamosoznom. Így egy picit elveszítette a meglepetés varázsát, de még a villamos csendességét is*** boldogabbá, mosolygósabbá tette, hogy ott állt felettem leendő gyermekem édesapja.

Az étterem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Japán stílusú, keleties hangulatú. Nem túl gyors a kiszolgálás, de kedvesek a pincérlányok. Valentin-nap alkalmából különleges – alkoholos – limonádéval vártak****, még szerencse, mert a teámat már csak a vacsora után szolgálták fel. Elvileg 1 liter vízben áztatták volna fel a gyömbéres senchát, de nem hiszem, hogy valóban volt annyi. Túl gyorsan elfogyott.  A sushi is finom volt, először azt hittem, kevés lesz a 10 darab, de a végére sikeresen szétpukkadtam. Jól éreztük magunkat, de a „nagy” beszélgetés még így is elmaradt. Mr. Férfi struccpolitikát folytat, nekem pedig valahogy nem volt kedvem elrontani az estét.

Taxival mentünk haza, mert történt valami a testemmel – de erről későbbi posztban lesz szó. Otthon Mr. Férfi kezdeményezésére – aki észrevette, mit is néztem délután - folytatódott a romantika…

*Hiába a 3 év nem hosszú idő...

**Mr. Férfi munka után meglátogatta a nagymamáját.

***Sosem beszélgetünk tömegközlekedési eszközön – anyósom mesélte, hogy Mr. Férfi már gyerekként is ilyen volt: mindig más ajtón szállt fel a metróra/buszra, csak nehogy felfedezzék, hogy mással együtt van. Mit sem változott azóta!

****Igen, most elfogadtam – kb. egy  pohár bornak felelt meg az alkohol tartalma.

Hogy is van ez?

A férfi, ha kiderül róla, hogy leendő apuka, még vonzóbbá válik a nők szemében, míg egy leendő anyuka elriasztja maga mellől a többi hímnemű egyént... 

Zsebi Baba 4D- ultrahangon

30 hetesen elmentünk ismét 4D-s ultrahangra. Anyum helyett most apum jött el velünk. Jó volt, mert autóval elvitt minket, így még azt a pár perces sétát is megúsztam, amit hazafelé kellett volna megtennem (odafelé van villamos, de visszafelé nem áll meg a rendelőnél...).

A fiúnk először szégyenlős volt, alig akarta megmutatni azt az édes pofikáját. A kezével rejtegette az arcát, inkább a lábával rugdosott, hogy hagyjuk már őt békén. Ezt a későbbiekben még arcgrimaszolással is megerősítette, de azért a képen látható drága mosoly sem maradt el (igen, itt mosolyog, ha valakinek nem tűnik fel :D). Szóval van egy gyönyörű, egészséges fiúm, mely jelenleg az apjára üt, bár továbbra is azt állítom, hogy a száját tőlem örökölte :)

Az orvosi adatai is tökéletesek. Másfél kiló a gyermek (ha őt levonom a súlyomból, akkor még nem léptem át a bűvös határt - bár pár hét és egyedül is kiteszek majd annyit).  Úgy 3,5 kilóra várható  a születési súlya. Azt mondta a dokinő, hogy ez normális, de valahogy én kicsit sokallom. Anyum volt ennyi. Viszont a hosszát nem néztük meg, így nem tudom, hogy duci lesz-e, vagy csak hosszú. Remélem, az utóbbi.

Nézzétek meg magatok is:

Savtúltengés

Soha nem volt számomra ismeretlen a 3. trimeszterre jellemző „felmegy a sav” effektus. Akárhová indultam hosszabb útra, egy doboz Nolpaza savlekötő gyógyszer. Emlékszem, amikor Mr. Férfivel összejöttünk, és elkezdtünk utazgatni, akkor még ismeretlen volt számomra ez a gyógyszer. Első hosszabb utunkat meg is keserítette a gyomrom. Dublinban voltunk, és általában egy kiadós angol reggeli után keltünk útra. A városban a tömegközlekedés nem éppen az én igényeimnek megfelelően volt kialakítva, így szinte mindenhová gyalog mentünk (és emiatt több érdekességet is ki kellett hagynunk). A reggeli utáni gyaloglás következtében a savam gyorsan túltengett – soha nem bírta a kíméletlen oldalazásom, így majd’ megőrültem a gyomorfájástól, ami az egész telelésünkre rányomta a bélyegét. Később rájöttem, hogy víz és gyógyszer nélkül sehová se induljak, mert nem kell ahhoz jóllakni, hogy egy kis mozgástól beinduljon a savképződésem. Amikor érzem, hogy hamarosan baj lesz, gyorsan megállok, és bekapok 1-2 szem tablettát. Ha ez megtörténik, nem jutok el a gyomorfájásig.

Szóval nem ismeretlenül vártam a várandóság utolsó harmadának legkellemetlenebb tűnetét, de be kell vallanom, nem hittem volna, hogy ennyire rossz lesz. A megszokott gyomorégésre számítottam, ehelyett hányingerrel jelentkezik. Rosszabb, mint az első hónapok émelygése. Arra jó volt a gyömbértea, illetve reggel egy kis kávé. Furcsa mód, most már nem ihatok kávét rá, mert az savaz, így éppen ellenkező hatást vált ki, mint ahogy az elején megszoktam. A lehető legváratlanabb pillanatokban tör rám: egy finom vacsora után*, egy beszélgetés kellős közepén, egy édes reggeli következtében. Tudom, hogy az édes dolgok, a kávé, a zsíros ételek mind-mind megnövelik a gyomorsav képződését, de fogadni mernék, hogy ehhez hozzásegít még Zsebi Baba is a picike talpacskájával. Mert néha érzem, hogy a gyomorszájamnál megkeményedik a hasfalam, ami annak a bizonyítéka, hogy a drága fiúm arra felé járkál. Ilyenkor a torkomban érzem a gyomrom tartalmát…

Ha hasonló problémával küzdetek, akkor a következőket tehetitek meg (velem együtt) a Webbeteg.hu szerint:

·         Ha tudjátok, hogy melyik ételek, italok okoznak bajt (mint például a fűszeres ételek, a szénsavas üdítők), kerüljétek őket.

·         Nem esztek közvetlenül lefekvés előtt

·         A matracodat kissé megemelitek a fejrésznél.

Őszinte leszek, nekem ezekből az első jött csak be, mert valóban vannak olyanok, amik megsavaznak. Ha azokat valóban kerülöm, kevésbé tör fel a torkomba a kellemetlen érzés. Mert éjszaka, sőt reggel sem ébredek fel (remélem, a későbbiekben sem) hányingerre, vagy gyomorégésre**. Helyette a legváratlanabb pillanatokban tör rám. Ilyenkor a legjobb bevált gyógymód:

·         a citromos víz. Sokan azt hiszik, hogy a citrom savaz, még a citromsav nevében is benne van. Pedig éppen az ellenkezője az igaz: lúgosít. Emellett több jótékony hatása is van: sok benne a C-vitamin, tisztítja a méreggel telítődött szervezetet, a májat és még az emésztést is serkenti (itt olvashattok bővebben róla)

Nekem ez az egy vált be.

*krumpliganca (olajban kisütött, szalonna és hagyma nélkül, csak tehéntúróval fogyasztottuk) aminek elvileg egyáltalán nem kellene savaznia

**semmi másra sem.

Szakorvosi igazolás apasági nyilatkozathoz

Ahogy megbeszéltem a nődokival, szerdán elmentem a magánrendelésére. Drága anyósom felajánlotta, hogy elvisz autóval. Mivel nem a közelben laknak, így nem akartam elfogadni kedvességét, de az időjárás miatt Mr. Férfi nem engedte, hogy gyalog vágjak neki az útnak. Igazság szerint nincs messze tőlünk a rendelő, pontosan 1 km-re, ami átlagembernek sétálva alig negyedóra. Nekem úgy félóra. Nem hosszú, nehogy félreértsétek, csak már 5 perces gyaloglást végiglihegek, miközben szakad rólam a víz. Nem igazán szoktam érezni közben, hogy izzadok, vagy nem lehet érteni a beszédem, a partneremnek sokkal feltűnőbb. Emiatt komolyan nem szeretek sehová sem gyalog menni, mert akkor valóságos zihált külsővel jelenek meg a színen. Emellett a fenekem se, sőt a hasam se óhajtotta az egyórás gyaloglást. Szóval bevallom, nem volt nehéz rábeszélni, hogy elvigyenek. Csak kissé bűntudatom volt amiatt, hogy miattam plusz költségekbe verik magukat.

Úgy fél négyre értünk oda. Dokiné meglepődött, hogy ilyen hamar lát, de gyorsan beavattam, hogy csak egy papírra lenne szükségem. A pontos adataimat elkérte, ismét rákérdezett a hivatalos nevemre, melyről biztosítottam, hogy mostanság nem fog változni *, majd hellyel kínált.

Voltak előttünk, de csak a már vizsgált hölgyet kellett megvárnunk, rögvest előre engedtek, ha már csak egy papírt kell kiadni.

A papíron nem sok minden áll, összesen három sor az egész. Ugyanúgy ambuláns lap, ahogy a többi, eddig kapott is. Erről is hiányzik a TAJ-számom – szólnom illene, hogy vigye fel azt is a gépbe, de nődoki nem kérdi, én meg odajutva mindig elfelejtem. A jelenlegi státuszom a következő:

1.       29 hetes terhes

2.       Szülés várható ideje 2013. 04 hó 30

3.       Fogantatás véleményezhető ideje: 2012.08 hó 08

Magyarázat: 1. Természetesen megint nem néztem meg, hogy hol is tartok, így megint zavarban voltam, melyik hetet töltöttem már be, és melyiket kell mondanom – végül tökéletesen emlékeztem rá. 2. Mivel vinnem kell a kiskönyvet is hétfőn az Anyakönyvi Hivatalba, így nem Zsebi Baba fejlődését vettük alapul, hanem azt, amit a védőnő beírt a kiskönyvbe. 3. Őszintén, melyik nő tudja pontosan, hogy mikor fogant a babája? Ha ti napra (szeretkezésre) pontosan tisztában vagytok vele, akkor „nyújtsátok fel a kezeteket”. Mert én biz’ Isten nem. Arra konkrétan emlékszem, hogy július 20-án jött meg a menstruációm, de Zsebi Baba első méreteit tekintve 23-ára konstatáltuk. Legalábbis a védőnő ezt írta be anno a kiskönyvembe. A nődoki inkább a szülés várható idejéből számolt vissza. Biztos, ami biztos alapon.

Pár perc alatt készen is voltunk, most már Mr. Férfi nyugodtan mehet az ambuláns lapommal a nevére vetetni a még magzat gyermekét.

*ha lesz esküvő utána sem, ebben biztos vagyok.

Abortusz vs. Örökbefogadás

A következő sorok felkavaróak lehetnek, csak erős idegzetűeknek!

Az elmúlt hetekben többször került elő fórumokon, filmekben a fent említettek. Mindkét döntést meg tudom érteni, bár elég drasztikus hozzáállást foglaltam a kérdéssel kapcsolatban, amitől néhány hozzászólónál kivertem a biztosítékot.

Először is hangsúlyozom, egyik ellen sem vagyok. Ha egy anya nem készült még fel a gyermeknevelésre, ha nem akarja a babát, akkor igenis döntsön az egyik mellett (számomra mindegy, hogy melyik mellett), mert a későbbiekben egyiküknek sem lenne jó a közös élet, mindketten szenvednének. Ha olyan a fogantatás pillanata, akkor az anya könnyen gyűlölheti a saját gyermekét is. Ha gyűlölnek egy kisgyermeket, akkor nem nő fel nyugodt, kiegyensúlyozott környezetben, és ki tudja, milyen lelkileg sérült felnőtt válik belőle.

Mielőtt Zsebi Babával várandós lettem, már az „utolsó lelki stádiumban” voltam, azaz a kétségbeesés szélén. Ne menjünk ismét bele, hogy elhamarkodottan éreztem így – hiszen „csak” egy évet kellett várni a kis trónörökösre –, mert hiába tudom észérvekkel én magam is alátámasztani ezt, az érzéseim nem éppen így gondolták. Mivel már kezdtem feladni, nem tudtam tovább türelmes lenni, tovább akartam lépni a nagy várakozásból, eszembe jutott az örökbefogadás. Mr. Férfi ésszerűen még nem hajlott rá, szerintem sejtette, hogy Zsebi Baba közeledik hozzánk, de azért utána néztem néhány dolognak. Nem sokra emlékszem belőle, csak arra, hogy Magyarországon két alapítvány van, van zárt és nyílt örökbefogadás, nekem a nyílt jobban tetszik a gyerek és a szülő anya szempontjából is. Több évet kell várni, amíg egy csecsemőt kaphatunk, és lehetőségünk van eldönteni milyen gyermeket neveljünk. Ez nekem azért kicsit fura, mert ha szülsz egy gyereket, akkor sem tudod, hogy milyen lesz kiskorára/kamaszkorára. De rendben elfogadom, mert például két szőke, világos bőrű emberkének az esetek többségében sem születik sötét bőrű, mogyoróbarna szemű babája.

Ennek következtében jó dolognak tartom az örökbefogadás lehetőségét. Számos olyan szülő van, aki mit meg nem adna azért, hogy felnevelhessen egy gyereket még akkor is, ha nekik saját nem lehet. A szeretetüket ugyanúgy megkapná a pici csöppség. Viszont én képtelen lennék örökbe adni az enyémet, és őszinte leszek, nem is értem meg azokat a nőket, akik képesek erre. Különösen most már, amióta Zsebi Baba a hasamban van, és látom, ahogy cseperedik, ahogy kötődik hozzám és ahogy egyre inkább kötődöm hozzá. Szeretem. Nem lehet nem szeretni, hiszen az egész lénye tőlem függ. Persze, elfogadom, fel lehet úgyis fogni, mint egy kártékony parazitát, de már most olyan sokat ad, hogy kárpótol minden rosszért*. Én imádok várandós lenni!

Akkor ilyenkor marad az abortusz. Az elején még semmi tünete sincs, hogy az anyában van egy élet. Ha nem megy el ultrahangra, nem is látja meg, milyen csoda az, ami benne zajlik. Nem gondol különálló emberre, csak egy rosszindulatú daganatra, és könnyedén – rendben, egyáltalán nem – el tudja vetetni.

Még gimiben felmerült bennem a kérdés, hogy mi van, ha teherbe estem. Eshetősége nem volt 0,010%-nál nagyobb, de amíg nem jött meg a mensesem, addig játszadoztam a gondolattal. Nem örültem volna neki, mert még gyereknek éreztem hozzá magam, a partnerem sem volt az a személy, akinek bármikor is szültem volna, és éppen egyetemre készültem. Örökbefogadás eszembe se jutott, hiszen már akkor sejtettem, hogy jobban kötődnék hozzá a 9 hónap alatt, minthogy később lemondjak róla, a szüléstől pedig szó szerint rettegtem. Ha akkor bejön a lehetetlen, ezer százalék, hogy elvetettem. Ez nem kérdés. A húszas éveimben az anyai ösztön lassan kezdett kialakulni bennem, és hasonló esetben már megtartottam volna. Végül pedig minden követ megmozgattam, hogy Zsebi Baba megfoganhasson.

Szóval én megértem azokat a fiatal anyákat, akik úgy döntenek, hogy nem tartják meg. Több oka lehet, ezt most nem akarom igazán firtatni. Egyetlen egy ok van, amivel én nem értek egyet: ha azért vetetik el, mert kiderül magzati korban, hogy sérült lesz a baba. Nem azt mondom, hogy ezért elítélem azokat a családokat, akik mégis ebből kifolyólag választják a terhesség megszakítást. Vannak élethelyzetek és életstílusok, ahol talán jobb is ez a döntés, ahová már nem mernek felvállalni egy egész életre való „terhet”. Viszont, akik alapjáratban így gondolkodnak, egy ambivalens helyzettel általában nem számolnak: ha születés előtt megtudják, nem tartják meg, de amint megszületik a baba, ezek a szülők nem mondanának le róla, és nem hagynák ott a kórházban. Azok már sokkal inkább, akik a terhesség alatt nem is foglalkoznak ilyesmivel.

Nekem ez az egész fájó pont. Képtelen lettem volna Zsebi Babától megválni csak azért, mert kiderül a genetikai ultrahangon, hogy beteg (hála az égnek egészséges!), ezért Mr. Férfivel nem is tartottuk fontosnak elmenni rá. Mert már akkor szerettem, akkor körülötte forgott az életem. És akaratlanul is felmerül ilyenkor bennem, hogy ha én nem szüléskor sérülök, hanem genetikailag lettem volna ilyen, s már abban az időben elég fejlett lett volna az ultrahang, hogyan döntenek a szüleim? Bevállalnak-e? Vagy inkább elvetetnek? Mert anyum alapjáratban nem akart akkor még…

*jelen pillanatban kezdenek visszatérni az első trimeszteres tüneteim – csak ezerszer rosszabbul.

Az emberek a drámákat szeretik

Nem a belső drámákat, amik a szívünkben, gondolatainkban, érzéseinkben zajlanak le. Sokkal inkább azok vonzzák őket, amik látványosak, amik kivetkőzteti az áldozatokat az emberi mivoltukból. Amin lehet csámcsogni, sajnálkozni, és hálát adni az égnek, hogy mi nem vagyunk abban a cipőben.

Én igen, egy olyan cipőben járok, amit a legtöbb ember el sem tud képzelni. Fogalma sincs, milyen nehézségek állnak nap mint nap előttem, amiket folyamatosan le kell küzdenem ahhoz, hogy ugyanolyan életet élhessek, mint egy átlagember. Nem vagyok átlagos, de mindig is az szerettem volna lenni. Nem akartam én kiemelkedő lenni semmiben sem*, csak szerettem volna megtapasztalni azokat a dolgokat, amiket bárki átélhet, aki nem úgy születik, mint én. Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik lett volna jobb, ha valóban nem ismerem azt az életet, amiért vágyakozom, vagy megismerem, és aztán hirtelen elveszítem. Őszintén nem tudom, hogy melyik a jobb. Talán, amit én kaptam a Sorstól könnyebbé tette az elfogadást. Mert elfogadtam, miért is ne tettem volna, ha nem ismertem mást. De nem értettem meg. Sosem fogom megérteni. Oké, azt állítom, hogy a lelkem választotta ezt a testet, mert meg kell valamit tanulnom ebben az életben, vagy mert ha nem ilyen lennék, akkor egy elkurvult, hülye picsa vált volna belőlem. Ha az utóbbi jelző illik is rám, az első biztosan nem.

Mivel viszont az életemet próbálom mindenben úgy alakítani, hogy legalább nekem ne tűnjön fel a másságom, így mindig meglepődöm, ha valaki emlékeztet rá. Ezt a blogot sem úgy akartam indítani, hogy milyen nehézségekkel kerülök szembe, ha nő a poci, vagy ha a kezemben lesz a gyermek. Egy vidám, csajos helyet szerettem volna, ahol először is kiönthetem a szívem, mert nem adatik meg – azonnal – a gyermekáldás, majd bemutathatom a várandóság vicces oldalát. Ühüm, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nem tudom elválasztani a kettőt egymástól, mert minden mozdulatomat az „állapotom” irányít. Ekkor jött az az ötlet, hogy bemutatom nektek, milyen is egy mozgáskorlátozott kismama élete. Igen ám, de ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint sejtettem. Először is, ha azt mondja valaki, hogy fogyatékos, akkor mindenki szeme előtt egy kerekesszékes jelenik meg. Vagy ha azt mondja magáról az illető, hogy segédeszközzel közlekedik, nem nehéz a kezébe képzelni egy, vagy két botot, esetleg járókeretet. Az én állapotom ennél sokkal cifrább. A legjobb kifejezés rá, hogy csúnyán megyek. Na de hogy? Bicegek? Nem a szó szoros értelemben. Sántítok? Hát húzom a lábam, mert nem emelem fel normálisan, de ez sem fejezi ki tökéletesen azt a menési módot, ahogy megyek. Inkább úgy fogalmaznék, betojva közlekedek. Totál úgy nézek ki. Fenék kinyomva, térdek behajlítva és összekoccantva. Nem, a kezemet nem lóbálom könyöknél behajlítva, ahogy általában ez a menési mód megkívánná. A kezem magam mellett, vagy éppen Mr. Férfi kezében. Bár be kell vallanom – főleg magamnak –, hogy én is sokat tartom úgy a kezem, mert az a legkényelmesebb, hogy a lehető leggyorsabban megkapaszkodjak, ha szükség van rá, mégsem ez a jellemző… De ez az egész igazándiból leírva nem mutat jól. Nem részletezhetem minden egyes posztnál, hogy ugye, emlékeztek, mit is írtam, hogyan megyek, miért nehéz nekem felszállni a villamosra, vagy miért nem merek kimenni, ha csúszik a járda?

Így a bloggolás folytatódott ugyanúgy, ahogy előtte is. Egy átlagos, semmiben sem kiemelkedő, semmiben sem eltérő kismama napi beszámolója az unalmasan monoton életéről. Ami ugyan a fentieket figyelembe véve nem is olyan átlagos. És a várandósság sem olyan szokványosan tökéletes, mint egy tökéletesen viselő kismamánál. Noha nem volt az első trimeszterben hányingerem**, helyette a csípőm kattant be úgy, hogy lábra sem tudtam állni. Amíg tízből egy kismama esik el, addig én már legalább háromnál tartok az elmúlt 6 hónap alatt, vagy még annál is többnél. Amíg másoknál alap a természetes szülés – eltekintve egyéb komplikált esetektől, ahol muszáj a mama-baba érdekében a császár, addig nálam már az orvos sem biztos, hogy bemeri vállalni csak azért, mert mozgáskorlátozott vagyok. Ha egyéb indokot mondana, nem zavarna, ez viszont sérti az önérzetem.

Fló szerint nem fogadom el könnyedén a korlátaimat. Van benne valami. Gyerekként – sőt még egy éve is – muszáj volt megpróbálnom a görkorit, mert mi az, hogy nekem nem sikerül?! Persze, hogy nem sikerült. Apum örök fájdalma, hogy nem tanultam meg síelni. Az enyém az, hogy a mozgólépcsők szüntelen akadályok maradnak a számomra, és emiatt vagy nem jutok oda, ahová menni szeretnék, vagy óriási kerülővel érek csak el.

De ez senki életében sem dráma. Az enyémben sem, csak egy megoldhatatlan probléma, amitől nem érzem magam rosszabbul, nem vagyok szerencsétlenebb, se sajnálatra méltóbb. És mivel egyik sem vagyok, így senkit nem érdekel, mert a hétköznapi életek nem adnak semmi pluszt sem a saját gondolatokhoz. Hisz’, azért olvasunk, hogy tanuljunk, új ismereteket szerezzünk. Én pedig úgy látszik semmi újat nem adok a világnak.

*oké, így sem lettem az…

**csak émelygésem

A fájdalomtól a nődokin át a táncig, avagy elmélkedések a 29. hétről

Túl hamar ittam a medve bőrére? Valamelyik nap azt hangoztattam, hogy imádok terhes lenni, mert most (a 3. trimeszter elejére) jutottam el oda, hogy végre minden momentumát élvezem. Nem fáj semmim, nincsenek rosszulléteim, a baba még nem annyira nagy, hogy zavaró legyen, és imádom, ahogy Zsebi Baba kommunikál velem.

Aztán jött az elesés. Ennél szebben nem is pottyanhattam volna a fenekemre, de sikerült hetekre kiütnöm vele magam. Kiderült, hogy nem tört el – ahhoz képest gyorsan gyógyul, és már néha el is felejtem. Ami viszont nem hoz megkönnyebbülést, mert ha hátradőlök, ha véletlenül ráfekszem, ismételten csillagok repdesnek a retinámon. Ráadásul este sikerült úgy megnyomnom a sérült farcsontom, hogy még egy idegszálam is becsípődhetett, mert utána a bal lábamba éles fájdalom nyilallt – ha Mr. Férfi nem nyúl értem, a földön terülök el.

Nem merek kimozdulni. Jobban mondva nincs is hová elmennem. A bevásárlást Mr. Férfi intézi, én meg nagyon is jól elvagyok a négy fal között. Azért a mozgást nem felejtettem el, ha nem is minden nap, de tornázom, amiket a gyógytornászom mutatott a mostani állapotomra. A tornától és a hétvégi romantikázástól, amit Mr. Férfivel sikerült összehoznunk, most a lehető „legjobb” helyen van izomlázam: a belső combomban.

Kezdem már unni a medence-csípő tájéki fájdalmakat, legyenek akármilyen jótékony hatásúak is!

*

Nálunk a házasság szóba sem jött, így muszáj apasági nyilatkozatot tennie Mr. Férfinek. Jövő hétfőre kapott szabadságot, akkor akarjuk elintézni. Mivel mindenhol mást mondtak az időpont egyeztetéssel és a szükséges iratokkal kapcsolatban, rákerestem, hogy Budapesten a IX. kerületben hogyan működnek a dolgok. A kerület honlapján szuperül összefoglalják, mi kell hozzá:

Teljes hatályú apai elismerő nyilatkozat

Szükséges okiratok:

§  Szülők érvényes személyi igazolványa és lakcímkártyája,

§ Az anya elvált vagy özvegy családi állapotának igazolása (záradékolt házassági anyakönyvi kivonattal, jogerős bírósági ítélettel, halotti anyakönyvi kivonattal)

§  Ha az apai elismerő nyilatkozatot a gyermek születése előtt teszik a szülők a terhesgondozási-kiskönyv, valamit szakorvosi igazolás, mely tartalmazza a szülés feltételezett időpontját is.

§  Házasságból született gyermekre nem lehet apai elismerő nyilatkozatot tenni csak akkor, ha a férj apaságát valamelyik bíróság jogerősen megdöntötte.

§  Nem tehető apai elismerő nyilatkozat akkor sem, ha az anya válását kimondó ítélet jogerőre emelkedésének napja és a gyermek születésének napja között nem telt el 300 nap.

§  Nem tehet apai elismerést az a férfi sem, aki 16 évvel nem idősebb annál a gyermeknél, akire az apai nyilatkozatot tenné. Kiskorú apa apai elismeréséhez az apa törvényes képviselőjének hozzájárulása is szükséges. Kiskorú anya esetén kirendelt gyámnak, eseti gondnoknak, mint a kiskorú törvényes képviselőjének az apai elismerő nyilatkozathoz írásbeli hozzájárulását kell adnia.

§  Külföldi állampolgárságú apa által tett apai elismerő nyilatkozatot – az apa adatai bejegyzésének elrendelése céljából – az anyakönyvvezető felterjeszti Budapest Főváros Kormányhivatalához.

Közben az egyik kismama kiegészítette ezt, hogy nem kell külön hajadonsági nyilatkozat. Remélem, valóban így lesz, mert ezt elfelejtettem megkérdezni, amikor felhívtam őket a (1) 217-6942 telefonszámon. A következők miatt viszont érdemes volt felhívni őket:

·         Nem kell előre bejelentkezni, hétfőn, szerdán és pénteken a fogadó órákban bármikor lehet menni.

·         Azok az ambuláns lapok, amiket eddig kaptam terhesgondozáson nem elfogadottak, külön olyan nőgyógyászati igazolás kell, amin a szülés várható időpontja szerepel.

Kicsit mérgelődtem, hogy ez az egész eszünkbe juthatott volna egy héttel korábban, mert akkor nem kellett volna a héten is meglátogatni a nődokit.

A nődokim egyébként imádnivaló. Nem tudott felvenni, de rögvest visszahívott, amint ráért, és megnyugtatott, hogy bármikor mehetek a magánrendelésére, csak kopogjak be és kiállít nekem egy igazolást. Így is fogok tenni!

*

Tegnap rájöttünk, hogy Zsebi Baba szereti Beyoncét. Ugyanúgy, ahogy Barack Obama is. És még őt egyáltalán nem érdekli, hogy most élőben hallja, vagy csak playbackről – így is úgy is táncikál rá a hasamban. Nekem viszont az egészről Király Linda „bakija” jutott eszembe…

Még 12 napig szavazhatsz rám! Ha szeretsz olvasni, akkor kérlek, kattints rám (is)!

A zöldesség helyett barnaság - avagy a kudarcra itéltetés

Tényleg feladom. Amióta átjöttünk ebbe a lakásba, semmi sem sikerül, amit a konyhában kotyvasztok. A krumplit nem sütöttem meg, nyersen szolgáltam fel; a lasagnát pedig szénné égettem. Most pedig...

Nem olyan régen találtam a Facebookon egy zöldturmixot, mely hozzávalói a következők:

-3 dl frissen facsart narancslé
-2 érett banán
- 1 alma
- 1 csokor petrezselyem
- 1 tk fahéj
- víz

Ugye, nem tűnik nehéznek, és aki szereti a petrezselymet még finomnak is gondolná.. Én is azt hittem... Bár nem volt itthon turmixgépem. Eddig nem nagyon volt rá szükségünk, ha mégis, Fiatal Lánytól kértem kölcsön. De most rá kellett jönnöm, hogy a babához mindenképp muszáj lesz egyet beszereznünk.

Meghámoztam az almát, majd lereszeltem a banánokkal egyetemben egy tálba. Néhány narancsot kettévágtam, és belecsavartam (tuti, nem volt 3 dl), tettem hozzá egy teáskanál fahéjat (na itt rontottam el, mert túl sokat sikeredett beleszórni, így az egésznek fahéj íze lett), végül a petrezselymet. Mr. Férfitől kértem, hogy vegyen egy csokorral, de elfelejtette, így maradt a morzsolt, amit kis tasakokban lehet venni. Az összeset összekevertem robotgéppel, amitől ugyan habos lett, de darabos maradt. 

És ilyen lett. Nem, nem nagyítom ki itt, elég, ha csak így látom, hogy a zöld helyett milyen barna színű. Az íze sem finom, túlságosan fahéjas. Oké, én megiszom, de amikor Mr. Férfit megkértem, hogy csak egy kortyot is kóstoljon belőle, rám nézett, s csak annyit mondott: muszáj? Szerintem még az előtt hozzáfűzte, hogy nem ízlik, mielőtt erőt vett magán. Így a hűtőben pihenő maradékot is majd én egyedül iszom meg - vacsorára. 

Ha mégis valaki úgy dönt, hogy megcsinálja, akkor kérem, írja le, hogy neki hogy sikerült!

Még 2 hétig szavazhatsz rám! Ha szeretsz olvasni, akkor kérlek, kattints rám (is)!

Vasárnapi hangulat

Még 2 hétig szavazhatsz rám! Ha szeretsz olvasni, akkor kérlek, kattints rám (is)!

Szerzeményeink

Az anyósom már régen felvetette, hogy elmehetnénk egyszer együtt bababoltba Zsebi Babának nézelődni. Mivel szerdán ők vittek el a nődokihoz, így eszembe jutott, hogy előtte beugorhatnánk a Brendonba. Célirányosan mentünk, mert már hónapokkal ezelőtt kinéztem magamnak egy kenguruszerűséget.

Néhány éve, amikor Juli18 kisfia született, volt egy rossz élményem: a babakocsiból vettem volna ki a pár hetes kisfiát, amikor elvesztettem az egyensúlyom. Két lehetőségem volt: vagy elesek a babával együtt, vagy elengedem a fejét és megkapaszkodom - mindenki el tudja képzelni, hogy milyen következményei lettek volna ennek. Szerencsére nem történt baj, mert azon mód kikapták a babát a kezemből, de egy életre bennem maradt az a félelem, ami akkor átjárta a szívem. 

Azóta sem múlt el, és őszinte leszek, a saját gyermekemnél is ettől félek a legjobban. Hónapokig kerestem a megoldást, hogyan tudnám a felemelését megkönnyíteni, hogyan tudnék vele felállni. A kendőn gondolkodtam: ugyan hallottam, hogy már 0 hóstól lehet használni, de sehol se találtam hozzá használati utasítást. És ekkor megláttam a Minimonkey videóját. Rögvest megtetszett, jó megoldásnak találtam, s szerintem ez megkönnyíti az én helyzetemet is. Először külföldről próbáltam rendelni, vagy anyummal megvetetni Ausztráliában. Végül mindkét ötletet elvetettem, mert kiderült, hogy Magyarország legdrágább, de a legnagyobb babaüzletében is árulják 12.000 forintért. Ha külföldről rendelnék valami használtat, az is postaköltséggel együtt belekerülne vagy egy tízesbe, Ausztráliában pedig az árak a csillagos eget verik, onnan sem úsznám meg olcsóbban. Anyósomék is egyetértettek azzal, hogy nyugodtan vegyük meg az újat.* 

Ha már ott voltunk, körbenéztünk. Apósom rögvest észrevette a babakocsinkat** . Mutattam már róla képet, de élőben most látták először - jó választásnak tartották, könnyű, hatalmas kerekű, tökéletes lesz számunkra. A kiságyakat is végignéztük, de mivel kapunk kölcsönbe egyet, így csak matracot kell majd bele vennünk. A pici lakásunkba a Leipold mózeskosara lenne a legtökéletesebb az első időkre, mert a galériánk alá fel tudnánk akasztani, és még a helyet sem venné el a többi bababútortól. De őszintén ki adna ki érte 40.000 forintot? Inkább csináltatok egy hasonlót apummal. Nem lesz ilyen szép, nem lesz fonott, de ugyanolyan megbízható lesz, és az is a lehető legtökéletesebb lesz a célnak. 

A másik, amit mindenképp be akartam szerezni egy babafürdető szivacs. A 3 gyermekes Művészlány barátnőm ajánlotta mindenfajta cicomás fürdető helyett, mert ezt csak berakom a kádba /kiskádba/mélyebb zuhanytálcába, és engedek hozzá 5 cm-es vizet. Et voila, már fürdethetem is a kicsit. Kiskádunk már van, anyósoméktól kaptuk még korábban, amikor nem volt a lakásban meleg víz, így most elég volt egy szivacsot beszerezni.

Még delfin is van hozzá *.*

Ruhákat már nem nagyon kell vennünk a kezdeti hetekre, mert nagyim bevásárolt. Előre félek, milyeneket vett, mert egy 70 éves nőnek nem biztos, hogy olyan az ízlése, mint a miénk... De szerencsére gyorsan kinövi a gyerek. A sapka kérdése is megoldódott, mert nézzétek milyen édes kis sapkát kapott Zsebi Baba a nagymamájáéktól:

Egyébként a kis mackómmal boldog Medve-napot kívánunk, és ha tehetitek, a rossz idő ellenére is látogassatok el a hétvégén az Állatkertbe!

*azt is felajánlották, hogy közösen vegyük meg, ezzel is besegítve a babakelengyébe.
**én nem ismertem fel, mert más színű volt...