Ti megünneplitek a Valentin-napot? Idén milyen romantikázásban volt részetek?
Nálunk a február 14 nem számít nagy ünnepnek. Veszünk valami csekélységet a másiknak, de csak azért, hogy ha véletlenül kapunk is valamit, ne üres kézzel fogadjuk. Egy parfüm, egy pulóver, valami különleges csokoládé… Boldog Valentin-napot!, egy csók és folytatódik a nap úgy, ahogy előtte zajlott. Lehetséges, hogy azért, mert eddig a kapcsolatunkban csakis hétköznapra esett*.
Egy szó, mint száz: most sem készültem. Igaz, előtte való nap volt egy „kellemes” összetűzésünk Mr. Férfivel, aminek az lett a kimenetele, hogy közöltem vele: „itt a vége a kapcsolatunknak, én nem bírom tovább”, utána meg azon sopánkodtam, hogy ezt mennyire vehette komolyan, mert eszemben sincs elhagyni. E-mailen ugyan – ahogy Ti is tanácsoltátok – sikerült valamicskét megbeszélnünk, így nem pakoltam meg a már előszedett bőröndöm, de a későbbi névleges hallgatás akkor sem tesz jót a várandós lelkemnek… Ahhoz, hogy kifejezzem neki a mérhetetlen szerelmem, előtte tiszta vizet kellett volna öntenünk a pohárba.
Viszont ő gondolt rám. Vagy mert bűntudata volt, vagy mert ténylegesen szeret. Tudom, tudom, csakis az utóbbiról van szó, de egy veszekedés után, ahol én éreztem megsértve, megalázva magam, amit többszörösen is hangoztattam, nem lett volna meglepő, ha csak azért próbál meg lekenyerezni – nagyon is sikeresen!
Éppen Nagyimat köszöntöttem fel születésnapjára, amikor kaptam egy e-mailt egy rövid kérdéssel: megnézted már, mit rejt a hűtő? Már előbb jelezte, hogy meglepi vár a hűtőajtón, de a frigó említése valahogy azt a képzetet sugallta, hogy biztosan valamelyik kedvencemet kaptam ebédre. De ha már többszörösen rákérdezett, nem akartam még jobban megvárattatni. Kisiettem a konyhába, kinyitottam a hűtő ajtaját, és valóban megláttam a kedvenc csokimat, amiért mostanság „ölni tudnék”. Be is csuktam az ajtót, hogy majd a szokásos mosdó látogatásom után írok egy köszönő levelet, amikor végre eljutott a tudatomig, hogy mellette is volt valami. Egy édes kis szíves dobozka. Gyorsan visszarobogtam, és megláttam az ajándékát:
Hát nem tündéri? A hűtő meggátolta, hogy a csokoládébonbon elolvadjon, de azt már nem tudta, hogy a szívem ne olvadozzon a látványától! Az ilyen pillanatokban szeretek bele újra és újra a pasimba.
Valahogy meg szerettem volna hálálni, de semmivel sem készültem, nem vettem semmit se, de még ötlettelen is voltam. Ha most kirohantam volna vásárolni, akkor is már csak a Sparig jutottam volna, ahol viszont semmi különlegeset nem találni. Főleg február 14-e délutánján!
Gimis legjobb barátnőm, Sophe azt tanácsolta, hogy mindenképp beszéljük meg a dolgokat, ne söpörjük ezt a veszekedést is a szőnyeg alá. Innen jött az ötlet, hogy egy komoly kapcsolati beszélgetéshez a legjobban egy meghitt, romantikus vacsora jönne jól. Közben azt olvastam, hogy nyugodtan ehetek sushit, ha megbízható helyről származik – természetesen, ekkor sem szabad túlzásba esni. Így keresgélni kezdtem. Először rendelni szerettem volna, de mivel ahogy már írtam, hozzánk bejutni lehetetlenség, és semmi kedvem sem volt a telefont lesni, hogy mikor érkezik meg a futár. Egyébként sem tudjuk otthon igazán megbeszélni a dolgokat. Kerestem inkább valami jó kis helyet este 8-ra**. Gyorsan ráleltem egy igazi tradicionális japán étteremre, a Bambuszligetre. Gyorsan felhívtam őket, de nagy sajnálatomra közölték velem, hogy vagy délután 6 órára, vagy este 9-re tudok asztalt foglalni. A délutáni időpont korai volt, Mr. Férfi nem ért volna oda, az esti pedig már késő, mert másnap fél 5-kor keltünk. Inkább kerestem egy másik helyet.
Az Oktogonnál találtam is egyet, mely még megközelíthetőbb is volt mindkettőnk számára: a Planet Sushira. Kaptunk is szabad asztalt, viszont este nyolcig volt még néhány órám. Beállítottam 6-ra a vekkert, és leültem a géphez. Bevallom felnőtt tartalmú filmet néztem, amin a felizgulás helyett szépen bealudtam. Arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó. Sejthetitek mennyire megijedtem, hiszen „titkos” dolgot műveltem, ráadásul nem vártam haza senkit sem.
Kiderült, hogy Mr. Férfi csak beköszönt a nagyijának, és inkább hazajött hozzám, hogy ne kelljen egyedül 7 hónapos állapotosan villamosoznom. Így egy picit elveszítette a meglepetés varázsát, de még a villamos csendességét is*** boldogabbá, mosolygósabbá tette, hogy ott állt felettem leendő gyermekem édesapja.
Az étterem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Japán stílusú, keleties hangulatú. Nem túl gyors a kiszolgálás, de kedvesek a pincérlányok. Valentin-nap alkalmából különleges – alkoholos – limonádéval vártak****, még szerencse, mert a teámat már csak a vacsora után szolgálták fel. Elvileg 1 liter vízben áztatták volna fel a gyömbéres senchát, de nem hiszem, hogy valóban volt annyi. Túl gyorsan elfogyott. A sushi is finom volt, először azt hittem, kevés lesz a 10 darab, de a végére sikeresen szétpukkadtam. Jól éreztük magunkat, de a „nagy” beszélgetés még így is elmaradt. Mr. Férfi struccpolitikát folytat, nekem pedig valahogy nem volt kedvem elrontani az estét.
Taxival mentünk haza, mert történt valami a testemmel – de erről későbbi posztban lesz szó. Otthon Mr. Férfi kezdeményezésére – aki észrevette, mit is néztem délután - folytatódott a romantika…
*Hiába a 3 év nem hosszú idő...
**Mr. Férfi munka után meglátogatta a nagymamáját.
***Sosem beszélgetünk tömegközlekedési eszközön – anyósom mesélte, hogy Mr. Férfi már gyerekként is ilyen volt: mindig más ajtón szállt fel a metróra/buszra, csak nehogy felfedezzék, hogy mással együtt van. Mit sem változott azóta!
****Igen, most elfogadtam – kb. egy pohár bornak felelt meg az alkohol tartalma.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése