A következő sorok felkavaróak lehetnek, csak erős idegzetűeknek!
Az elmúlt hetekben többször került elő fórumokon, filmekben a fent említettek. Mindkét döntést meg tudom érteni, bár elég drasztikus hozzáállást foglaltam a kérdéssel kapcsolatban, amitől néhány hozzászólónál kivertem a biztosítékot.
Először is hangsúlyozom, egyik ellen sem vagyok. Ha egy anya nem készült még fel a gyermeknevelésre, ha nem akarja a babát, akkor igenis döntsön az egyik mellett (számomra mindegy, hogy melyik mellett), mert a későbbiekben egyiküknek sem lenne jó a közös élet, mindketten szenvednének. Ha olyan a fogantatás pillanata, akkor az anya könnyen gyűlölheti a saját gyermekét is. Ha gyűlölnek egy kisgyermeket, akkor nem nő fel nyugodt, kiegyensúlyozott környezetben, és ki tudja, milyen lelkileg sérült felnőtt válik belőle.
Mielőtt Zsebi Babával várandós lettem, már az „utolsó lelki stádiumban” voltam, azaz a kétségbeesés szélén. Ne menjünk ismét bele, hogy elhamarkodottan éreztem így – hiszen „csak” egy évet kellett várni a kis trónörökösre –, mert hiába tudom észérvekkel én magam is alátámasztani ezt, az érzéseim nem éppen így gondolták. Mivel már kezdtem feladni, nem tudtam tovább türelmes lenni, tovább akartam lépni a nagy várakozásból, eszembe jutott az örökbefogadás. Mr. Férfi ésszerűen még nem hajlott rá, szerintem sejtette, hogy Zsebi Baba közeledik hozzánk, de azért utána néztem néhány dolognak. Nem sokra emlékszem belőle, csak arra, hogy Magyarországon két alapítvány van, van zárt és nyílt örökbefogadás, nekem a nyílt jobban tetszik a gyerek és a szülő anya szempontjából is. Több évet kell várni, amíg egy csecsemőt kaphatunk, és lehetőségünk van eldönteni milyen gyermeket neveljünk. Ez nekem azért kicsit fura, mert ha szülsz egy gyereket, akkor sem tudod, hogy milyen lesz kiskorára/kamaszkorára. De rendben elfogadom, mert például két szőke, világos bőrű emberkének az esetek többségében sem születik sötét bőrű, mogyoróbarna szemű babája.
Ennek következtében jó dolognak tartom az örökbefogadás lehetőségét. Számos olyan szülő van, aki mit meg nem adna azért, hogy felnevelhessen egy gyereket még akkor is, ha nekik saját nem lehet. A szeretetüket ugyanúgy megkapná a pici csöppség. Viszont én képtelen lennék örökbe adni az enyémet, és őszinte leszek, nem is értem meg azokat a nőket, akik képesek erre. Különösen most már, amióta Zsebi Baba a hasamban van, és látom, ahogy cseperedik, ahogy kötődik hozzám és ahogy egyre inkább kötődöm hozzá. Szeretem. Nem lehet nem szeretni, hiszen az egész lénye tőlem függ. Persze, elfogadom, fel lehet úgyis fogni, mint egy kártékony parazitát, de már most olyan sokat ad, hogy kárpótol minden rosszért*. Én imádok várandós lenni!
Akkor ilyenkor marad az abortusz. Az elején még semmi tünete sincs, hogy az anyában van egy élet. Ha nem megy el ultrahangra, nem is látja meg, milyen csoda az, ami benne zajlik. Nem gondol különálló emberre, csak egy rosszindulatú daganatra, és könnyedén – rendben, egyáltalán nem – el tudja vetetni.
Még gimiben felmerült bennem a kérdés, hogy mi van, ha teherbe estem. Eshetősége nem volt 0,010%-nál nagyobb, de amíg nem jött meg a mensesem, addig játszadoztam a gondolattal. Nem örültem volna neki, mert még gyereknek éreztem hozzá magam, a partnerem sem volt az a személy, akinek bármikor is szültem volna, és éppen egyetemre készültem. Örökbefogadás eszembe se jutott, hiszen már akkor sejtettem, hogy jobban kötődnék hozzá a 9 hónap alatt, minthogy később lemondjak róla, a szüléstől pedig szó szerint rettegtem. Ha akkor bejön a lehetetlen, ezer százalék, hogy elvetettem. Ez nem kérdés. A húszas éveimben az anyai ösztön lassan kezdett kialakulni bennem, és hasonló esetben már megtartottam volna. Végül pedig minden követ megmozgattam, hogy Zsebi Baba megfoganhasson.
Szóval én megértem azokat a fiatal anyákat, akik úgy döntenek, hogy nem tartják meg. Több oka lehet, ezt most nem akarom igazán firtatni. Egyetlen egy ok van, amivel én nem értek egyet: ha azért vetetik el, mert kiderül magzati korban, hogy sérült lesz a baba. Nem azt mondom, hogy ezért elítélem azokat a családokat, akik mégis ebből kifolyólag választják a terhesség megszakítást. Vannak élethelyzetek és életstílusok, ahol talán jobb is ez a döntés, ahová már nem mernek felvállalni egy egész életre való „terhet”. Viszont, akik alapjáratban így gondolkodnak, egy ambivalens helyzettel általában nem számolnak: ha születés előtt megtudják, nem tartják meg, de amint megszületik a baba, ezek a szülők nem mondanának le róla, és nem hagynák ott a kórházban. Azok már sokkal inkább, akik a terhesség alatt nem is foglalkoznak ilyesmivel.
Nekem ez az egész fájó pont. Képtelen lettem volna Zsebi Babától megválni csak azért, mert kiderül a genetikai ultrahangon, hogy beteg (hála az égnek egészséges!), ezért Mr. Férfivel nem is tartottuk fontosnak elmenni rá. Mert már akkor szerettem, akkor körülötte forgott az életem. És akaratlanul is felmerül ilyenkor bennem, hogy ha én nem szüléskor sérülök, hanem genetikailag lettem volna ilyen, s már abban az időben elég fejlett lett volna az ultrahang, hogyan döntenek a szüleim? Bevállalnak-e? Vagy inkább elvetetnek? Mert anyum alapjáratban nem akart akkor még…
*jelen pillanatban kezdenek visszatérni az első trimeszteres tüneteim – csak ezerszer rosszabbul.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése