Nem a belső drámákat, amik a szívünkben, gondolatainkban, érzéseinkben zajlanak le. Sokkal inkább azok vonzzák őket, amik látványosak, amik kivetkőzteti az áldozatokat az emberi mivoltukból. Amin lehet csámcsogni, sajnálkozni, és hálát adni az égnek, hogy mi nem vagyunk abban a cipőben.
Én igen, egy olyan cipőben járok, amit a legtöbb ember el sem tud képzelni. Fogalma sincs, milyen nehézségek állnak nap mint nap előttem, amiket folyamatosan le kell küzdenem ahhoz, hogy ugyanolyan életet élhessek, mint egy átlagember. Nem vagyok átlagos, de mindig is az szerettem volna lenni. Nem akartam én kiemelkedő lenni semmiben sem*, csak szerettem volna megtapasztalni azokat a dolgokat, amiket bárki átélhet, aki nem úgy születik, mint én. Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik lett volna jobb, ha valóban nem ismerem azt az életet, amiért vágyakozom, vagy megismerem, és aztán hirtelen elveszítem. Őszintén nem tudom, hogy melyik a jobb. Talán, amit én kaptam a Sorstól könnyebbé tette az elfogadást. Mert elfogadtam, miért is ne tettem volna, ha nem ismertem mást. De nem értettem meg. Sosem fogom megérteni. Oké, azt állítom, hogy a lelkem választotta ezt a testet, mert meg kell valamit tanulnom ebben az életben, vagy mert ha nem ilyen lennék, akkor egy elkurvult, hülye picsa vált volna belőlem. Ha az utóbbi jelző illik is rám, az első biztosan nem.
Mivel viszont az életemet próbálom mindenben úgy alakítani, hogy legalább nekem ne tűnjön fel a másságom, így mindig meglepődöm, ha valaki emlékeztet rá. Ezt a blogot sem úgy akartam indítani, hogy milyen nehézségekkel kerülök szembe, ha nő a poci, vagy ha a kezemben lesz a gyermek. Egy vidám, csajos helyet szerettem volna, ahol először is kiönthetem a szívem, mert nem adatik meg – azonnal – a gyermekáldás, majd bemutathatom a várandóság vicces oldalát. Ühüm, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nem tudom elválasztani a kettőt egymástól, mert minden mozdulatomat az „állapotom” irányít. Ekkor jött az az ötlet, hogy bemutatom nektek, milyen is egy mozgáskorlátozott kismama élete. Igen ám, de ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint sejtettem. Először is, ha azt mondja valaki, hogy fogyatékos, akkor mindenki szeme előtt egy kerekesszékes jelenik meg. Vagy ha azt mondja magáról az illető, hogy segédeszközzel közlekedik, nem nehéz a kezébe képzelni egy, vagy két botot, esetleg járókeretet. Az én állapotom ennél sokkal cifrább. A legjobb kifejezés rá, hogy csúnyán megyek. Na de hogy? Bicegek? Nem a szó szoros értelemben. Sántítok? Hát húzom a lábam, mert nem emelem fel normálisan, de ez sem fejezi ki tökéletesen azt a menési módot, ahogy megyek. Inkább úgy fogalmaznék, betojva közlekedek. Totál úgy nézek ki. Fenék kinyomva, térdek behajlítva és összekoccantva. Nem, a kezemet nem lóbálom könyöknél behajlítva, ahogy általában ez a menési mód megkívánná. A kezem magam mellett, vagy éppen Mr. Férfi kezében. Bár be kell vallanom – főleg magamnak –, hogy én is sokat tartom úgy a kezem, mert az a legkényelmesebb, hogy a lehető leggyorsabban megkapaszkodjak, ha szükség van rá, mégsem ez a jellemző… De ez az egész igazándiból leírva nem mutat jól. Nem részletezhetem minden egyes posztnál, hogy ugye, emlékeztek, mit is írtam, hogyan megyek, miért nehéz nekem felszállni a villamosra, vagy miért nem merek kimenni, ha csúszik a járda?
Így a bloggolás folytatódott ugyanúgy, ahogy előtte is. Egy átlagos, semmiben sem kiemelkedő, semmiben sem eltérő kismama napi beszámolója az unalmasan monoton életéről. Ami ugyan a fentieket figyelembe véve nem is olyan átlagos. És a várandósság sem olyan szokványosan tökéletes, mint egy tökéletesen viselő kismamánál. Noha nem volt az első trimeszterben hányingerem**, helyette a csípőm kattant be úgy, hogy lábra sem tudtam állni. Amíg tízből egy kismama esik el, addig én már legalább háromnál tartok az elmúlt 6 hónap alatt, vagy még annál is többnél. Amíg másoknál alap a természetes szülés – eltekintve egyéb komplikált esetektől, ahol muszáj a mama-baba érdekében a császár, addig nálam már az orvos sem biztos, hogy bemeri vállalni csak azért, mert mozgáskorlátozott vagyok. Ha egyéb indokot mondana, nem zavarna, ez viszont sérti az önérzetem.
Fló szerint nem fogadom el könnyedén a korlátaimat. Van benne valami. Gyerekként – sőt még egy éve is – muszáj volt megpróbálnom a görkorit, mert mi az, hogy nekem nem sikerül?! Persze, hogy nem sikerült. Apum örök fájdalma, hogy nem tanultam meg síelni. Az enyém az, hogy a mozgólépcsők szüntelen akadályok maradnak a számomra, és emiatt vagy nem jutok oda, ahová menni szeretnék, vagy óriási kerülővel érek csak el.
De ez senki életében sem dráma. Az enyémben sem, csak egy megoldhatatlan probléma, amitől nem érzem magam rosszabbul, nem vagyok szerencsétlenebb, se sajnálatra méltóbb. És mivel egyik sem vagyok, így senkit nem érdekel, mert a hétköznapi életek nem adnak semmi pluszt sem a saját gondolatokhoz. Hisz’, azért olvasunk, hogy tanuljunk, új ismereteket szerezzünk. Én pedig úgy látszik semmi újat nem adok a világnak.
*oké, így sem lettem az…
**csak émelygésem
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése