Happy Easter!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánunk!

Zsebi Baba, Mr. Férfi és Viv

23 nap. Visszaszámlálás indult, vágom már a centiket. 

A keresztség kérdése

Keresztények egyáltalán ne olvassák el a következő posztot! Istenkáromlás következik.

A fészekrakó ösztön beindul

Ahogy írtam már csak 30 nap áll rendelkezésünkre Zsebi Baba érkezéséig. Mivel 23-án szeretném, ha születne, így eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy mi lett volna, ha már tegnap világra jön – persze, még nem töltöttük be a 35. hetet sem, így jobb a picinek még bent maradnia.

Azért szombat délelőtt elindultam, hogy összeszedjem legalább a kórházi csomagomat. Ha már a babaszobáról lemondhatok, mert az első 4 hónapban vidéken leszünk, nem is itthon, utána meg már ugye nem azokra lesz szükségünk, amikre az első hetekben…

A kórházi csomag tartalmát már egyszer összeírtam. Most csak annyi volt a teendőm, hogy végignézzem, mi van itthon (mert ugye, szemüveg, fésű, csat, telefon, stb. mind van, és ugye, ezeket csak az utolsó pillanatban tesszük be a bőröndbe, mert addig is nap mint nap használjuk). Hétvége révén Mr. Férfi is itthon tartózkodott, így könnyen rávettem (nem is kellett, természetes volt számára is), hogy kísérjen el a szomszédos DM-be, ahol legelőször is regisztráltam a Baba bónusz programba. Kaptam egy kezdő csomagot, ami egy baba naplót tartalmazott, hogy abba írhassuk Zsebi Baba adatait. Szerintem, ezt nem fogjuk használni, maximum 2014-es naptárnak fogom be. Volt benne egy kupon füzet, egy 20 db-os nedves törlőkendő [így nem vettem többet, bár mindenki azt mondja, hogy ez kevés lesz!] és egy 50 ml-es babafürdető [amire csak később lesz szükség, mert az elején úgyis csak tiszta vízzel fogom mosdatni].

A következőket vettünk:

·         100% Babylove* pamutvatta 700 FT [az itthoni vattacsomagba belefeküdtek a lányok, így egyértelmű volt, hogy veszek újat, bár mindenki azt mondja, hogy a babának nem lesz rá szüksége]

·         10 db-os Tena Lady Extrát 900 FT [a szülés utáni vérzésre ezt ajánlották, bár eltérő véleményeket hallottam arról, hogy elég lesz-e, vagy jobban jártam volna a Maxi Nighttal – ha kevésnek bizonyul, vetettek másmilyent]

·         30 db-os Babylove melltartó betétet 500 FT – ebből lejött 100 FT az egyik kuponnal [ha már most van előtejem, akkor a későbbiekben is biztosan szükséges lesz – nagyon gondolkodom azon, hogy nem várom meg a szülést]

·         30 ml-s Babylove mama mellbimbó krém olívaolajjal 700 FT [ezt mindenki tanácsolta]

·         30 db-os Babylove száraz tisztítókendő 350 FT [erre mindenki azt mondta, hogy felesleges, a lányokból kiindulva nálunk tuti, hogy ez is el fog fogyni]

·         5 db Tetra pelenka 2000 FT [mami vett még 3-at, igaz, pont fél áron, de így már van belőle 8 db – azt mondta, hogy ennyi egyelőre elég lesz]

·         5 db Jessa* eldobható bugyi 800 FT [42-45-ös méret, valószínűleg nagy lesz, de ezt nyomták a kezembe]

·         1 cs fültisztító 150 FT [ezzel ugyanúgy jártunk, mint a vattával, de erre is közölték, hogy a babának a normál nem jó, valami extra kell neki, aminek a vége nem ennyire vékony]

Itthon folytattam volna a vásárlást, mellszívót és cumit szerettem volna rendelni a Brendonból, de eltérő tanácsokkal láttak el, így hagytam a fenébe. A Brendonban vett dolgokat 1 hónapig lehet visszavinni, így ha megveszem 2-3 hét múlva, akkor még lesz időm rájönni, hogy kell-e, vagy nem. Ha nem, még visszavihetem.

Ma anyóssal megyünk a Tescoba, mert most a Libero baby soft 1-es pelenka 48 db-os csomagolásban 2.000 FT és kapok hozzá ajándékba még törlőkendőt. Remélem, még lesz estére. Ha már ott vagyunk, megnézem az ágynemű garnitúrákat is, meg a gyerekruhákat, amiket a kórházba kellene vinni.

*A DM saját márkája

300. bejegyzés a 34. hétről és a császármetszésről

Szerdán voltam 34. heti ultrahangon a nődokinál. Mivel ma beléptem az utolsó hónapba (31 nap múlva szülök), így a dokival megbeszéltük, hogy most már gyakrabban fogunk találkozni. Legközelebb 2 hét múlva, amikor már CTG-t fogunk vizsgálni, azaz a magzat pulzusszámát, szívhangját és a méhösszehúzódásokat figyelik. Ezek után pedig már hetente fogunk találkozni.

Jelenleg Zsebi Baba tökéletes eredményeket produkált. Jól érzi magát a hasamban, ficánka, a szívverése is erőteljes. Felvettük videóra az UH-t, de feleslegesnek érzem felrakni, mert a gyermek már akkora, hogy semmi sem látszódik a képen. Oké, a doki látja, hogy hol a feje (a medencémnél), a feneke, a lába (én csak érzem a gyomorszájamnál, illetve a jobb oldali harántizmomnál).  Kb. úgy fekszik, mint a képen, csak éppen a másik oldalra fordul.

Aznap 2150 gramm volt a pici, a következő hónapban még 1 kiló körül fog hízni, szóval nem is lesz olyan nagyocska. De ezt majd a következő randin fogjuk letisztázni a dokival. Vagyis akkor már jobban lehet majd sejteni, hogyan is növöget a gyerkőc. Egyébként ha bárkit is érdekel, 61 kg vagyok. A méhszájam zárt, Zsebi Baba hasfala is zárt, gerince ép. Feje 89 mm, mellkasa 86 mm, combcsontja 61 mm. Ebből biztosan ki lehetne számolni a hosszát, nekem nem sikerült. A babaszoba.hu szerint olyan 34-35 cm lehet a feje búbjától a popsijáig. Nem tudom, hogy ez mennyire pontos adat...

Megbeszéltem a nődokival, hogy akkor ha Zsebi baba is úgy akarja, április 23-án lesz a császármetszés. Reggel 9 körül kell bemenni a kórházba, rátesznek a gépekre megfigyelésre, majd az általános műtétek után, úgy délután 1-2 óra táján kerül sor a baba megszületésére. Majd jön a 4 napos gyermekágyas bent tartózkodás.

Ezzel kapcsolatban azért kaptam rossz híreket is. Azaz, másnak nem is biztos, hogy annak számítanak, de az én magasröptű igényeimnek nem megfelelőek. Szerettem volna baba-barát császárt, amilyet Németországban csinálnak. Erre kiderül, hogy semmi sem úgy fog zajlani, ahogy szeretném. Epidurális érzéstelenítés (regionális fájdalomcsillapító) helyett spinális érzéstelenítés (gerincbe adott) lesz, és már akkor sem lehetnek ott velem, amikor belém vezetik a tűt. A műtét alatt az ajtón kívül várakozhatnak csak a hozzátartozók  és a babát rögvest ellátják, utána kiviszik és csak a végén kapom mellhez.

Ahhoz, hogy minden úgy történjen, ahogy én szeretném, magánkórházba kellene szülnöm. A nődokim a Telki Kórházban dolgozik még, ahol a császármetszés 480.000 forint (csomagár, amiben igen jó dolgok is benne vannak - szóval ha lenne pénzem, egy percig sem gondolkoznék rajta... De hát csóró kismamaként nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust). Itt bármilyen igényt kérhetnék, megkapnám. (Az ár tartalmazza a stáb / ügyeletes orvos által elvégzett császármetszést, az érzéstelenítést, az újszülött első ellátását, a kötelező szűrővizsgálatok elvégzését, az emeltszintű hotelszolgáltatást, az anya és az újszülött ápolását maximum 6 napig (5 éjszaka), valamint a kizárólagos szobahasználatot, ami lehetővé teszi egy hozzátartozó állandó jelenlétét.)

Készülődés - legelső fázis

6 hét van már csak hátra. Azaz pontosan 41 nap, ha nem akar Zsebi Baba korábban jönni (ne akarjon!). Szóval ideje lenne készülődni.

A készülődés eddig abból állt, hogy beparáztam, ami nem hogy múlna, egyre feszültebbé, érzékenyebbé tesz. Persze, játszom a gondolattal, hogy lassan itt a szülés ideje, jó lenne most már kicsit jobban átlátni a dolgokat. Főleg olyanokra gondolok most, hogy mit kellene még venni, mire lesz szükség a kórházban, illetve utána az első hetekben (a későbbiekben úgyis kialakulnak a dolgok).

Reprodukáló blogján találtam egy nagyon-nagyon jó bevásárlási listát, ami alapján elkészítettem én is az enyémet. Itt nézhetitek meg, mire is gondolok én - jelenleg. Pár barátnőmnek, nagymamámnak megmutattam már, az ők észrevételei már (elvileg) megtalálhatók benne. Viszont ha Nektek is van valami hozzáfűznivalótok, szívesen meghallgatom (azaz elolvasom). 

A kórházi listában szerepel a könyv is. Azt mondták, hogy maga a tudat miatt mindenképp rakjunk be egyet, még akkor is, ha nem lesz idő olvasni. Az az igazság, hogy én ilyenkor szoktam blogokat olvasni - telefonról. Amit nagyon szerettem, mint feed-olvasó a Google Reader, amit bármelyik gépről, de még az iPhone-omról is tökéletesen elértem, mindig szinkronizálta egymást, és olyan funkciókkal rendelkezett, amit imádtam. Ma reggel az első hír, amibe belebotlottam, hogy július elsejével megszűnik. Oké, április 23-án és az utána lévő héten még működni fog, így a kórházban nem kell aggódnom, hogy miket olvassak, de a későbbiekben, a gyerek mellett fogadni mernék, hogy csak erre lesz lehetőségem, időm sem lesz regényekbe elmerülni. Illetve van néhány okos, hasznos, gyerekneveléssel foglalkozó bejegyzés, amit csillagoztam, hogy a későbbiekben újra és újra elolvashassam, szóval ezektől sem szívesen válnék meg. 

 

A sokk hatására egész délelőtt valami új lehetőséget kerestem. Fiatal Lány mutatta meg, de olvashattátok Via blogján is, hogy a Feedly elég jól szinkronizálja át az eddigi olvasott oldalakat. A csillagos, nem olvasott cikkeket is meghagyja, ami mégis zavaró lehet benne (nekem éppen nem, mert nem használtam), hogy a címkéket nem importálja. Továbbá, hogy mindegyik gépre le kell tölteni hozzá egy .exe fájlt. Telefonra létezik külön applikációja is. Az kevésbé tetszik, de lehet, csak szoknom kell még. 

Hétfői momentumok

A mai nap nem is ma kezdődött. Inkább a tegnapnak a kiterjesztése.

Végül csak hazajöttem vidékre – a lehető legfáradtabban. Vasárnap ellenére korán keltünk, mert Zsebi Baba szokásához híven 5 óra felé ébresztett, Mr. Férfi pedig utána már nem tudott visszaaludni. Előtte való este pedig TerraNovát néztünk. Ismételten megvilágosodtam: ízlésficamban szenvedek, mert ami nekem tetszik, másnak nem – szóval a kedvelt sorozataimat 1-2 évad után kaszálják (vagy rosszabb esetben olyan fordulattal állnak elő, amitől megutálom). A kevés alvásnak köszönhetően egész nap olyan voltam, mint a mosott rongy. Amihez az is hozzájárult, hogy hiába van már majdnem 10 éve jogosítványom, olyan alapvető bakikat követtem el (nyugi, senki életét nem veszélyeztettem, max. az autónk futóműjét), ami már nekem is fájdalmas volt. A nap folyamán többször is be kellett ülnöm a volán mögé, amitől egyre idegesebb lettem. Ahhoz, hogy lenyugodjak, a puzzle a legjobb megoldás. Még általános iskolás koromban szoktam rá, de igazán az egyetemi éveim alatt vittem tökélyre: azaz vizsgaidőszakban inkább kirakóztam, mint tanultam.  A legújabb, 5.000 darabosból már alig volt pár száz, így este a kedvenc sorozatom után nem aludni tértem, hanem folytattam, amit délután elkezdtem.

Hajnali négyre végeztem is az egésszel, de annyira felspirázott a dolog*, hogy képtelen voltam elaludni. Még egy órát olvasgattam. Keresztanyám ajánlotta Ang Lee Oscar-díjas filmjét, a Pi életét, melyet apum azért nem nézett meg, mert sajnálta az állatokat. Ismerve a végkimenetelt, érdekel a sztori, de nem merem megnézni, inkább hajnalban átolvastam a filmről írt kritikákat, kommenteket. Nem szeretném lelőni a poént, de a történet allegorikus csavarja nélkül szívesebben megnézném. Nekem az jobban tetszene…

Reggel viszont ugyanúgy ébredtem hétkor, mint rendesen. Két óra alvás után a mai napom cseppet sem jobb a tegnapinál. Mintha nem is aludtam volna egy szemhunyásnyit sem. Kávézom, mert kívánja a szervezetem a fáradtság ellen. Nem hat ki Zsebi Babára – legalábbis nem lett tőle mozgékonyabb. Nem úgy tegnap egy kocka csokitól! Úgy hullámzott a hasamban, mintha éppen hastáncot jártam volna. Apum már-már rosszul volt a látványtól, de azért le sem tudta venni róla a tekintetét.

Kicsi 10 hónaposan (a valóságban nincs ekkora farka :D )

Közben Kicsi felnőtt lett. Látványosságában megduzzadt a pérája és büdösebb lett az átlagnál. Azt hittem**, hogy ilyenkor majd nyüzsögni fog, nem lehet bírni vele, erre egész nap csak alszik, sőt bújik is hozzám.  A végén még öleb lesz… Jövő héten műtét. Hétfőre szerettem volna időpontot, mert Mr. Férfi akkor lesz szabin, de csak keddre kaptam. 15:00 órára, amit gyorsan áttettem 16:30-ra, mert éppen akkor jön hozzám a gyógytornászom, aki legalább egy hónapja nem volt nálam. Nem mintha tudtam volna bármennyit is tornászni… Örülök, ha megmozdulni sikerül. Utána meg vihetem taxival a pici jószágot. Isteni lesz!

Cipő meghalt… Szerettem a Republicot. Ma egész nap csak őket hallgatom. Igaz, nem máshol, mint a  Youtube-on, pedig valahol még bakelitlemezem is van tőlük.

Szombat éjjel szerintem megtapasztalhattam, milyenek is a jósló fájások. Vagy lehet, hogy csak begörcsölt a hasam. Fel kellett ülnöm, hogy egy kicsit múljon. Megijedtem, mert eddig*** nem éreztem ilyet a terhességem alatt.

Hallottátok, hogy kiadják az új Magyar Helyesírási Szabályait, amelyben rengeteg változtatásra számíthatunk? Remélem a de viszont továbbra is helytelen marad, mert azzal mindig kiverik nálam a biztosítékot. Pedig Havas tanár úr szájából is hallottam már…

*több éve raktam már…

**legalábbis úgy emlékeztem rá…

***azóta sem…

Takarítás, takarítás...

Az általános felfogás szerint mindenki lehet takarítónő, azt mindenki meg tudja csinálni, ahhoz nem kell semmit sem tanulni. Jelenleg az egyik legalantasabb munkának számít. Szerintem nem teljesen van így. Tudom, mert a mai nap – mint oly’ sokadszor – rájöttem, hogy nálam már az alapok hiányoznak. Most majdnem 30 évesen ott állok, ahol sosem lett volna szabad, vagy maximum 10 évesen: felteszem azt a kérdést, hogy mivel is tisztítsam meg az ablakot? Mert még soha nem csináltam ilyet.

Kell hozzá rongy és valamilyen lötty. Na, de milyen rongy? Valahol láttam, hogy újságpapírral sikálták. Felmerül, hogy mindegy milyen-e? Lehet színes is, vagy csak a régi, hagyományos napilapok jók hozzá? Vagy esetleg a papír összekaristolja a felületet? Esetleg Sylvia? Ugye így hívják azt a papírtörlőt, amit a tévébe oly’ gyakran és hülye mód reklámoznak. Valahogy a reklámokban olyan szépen s könnyen eltávolítják a piszkot, a vízkövet, a foltokat. A valóságban is így megy? Az ablaknál honnan lehet tudni, hogy az a makacs zsírfolt melyik oldalon van? Megtisztítom mindkét felületet, de ha továbbra is ott ékeskedik, akkor kívülről, vagy belülről kell még políroznom?

Egy felnőtt embernek ezek ostoba kérdések. Talán nekem is azok lettek volna, ha nem úgy nevelnek fel, ahogy. Nem hibáztatok érte senkit sem, hiszen az elkényeztetés miatt nem is ajánlott. Örüljek neki, milyen rendesek voltak velem! Sőt! Gondoljatok bele, hogy egy átlag gyerek már egy éves kora környékén megtanul járni, nem sokkal később – mivel imádja utánozni a felnőtteket – már pakolászik, porszívóval játszik, segít, és ebből egyenes arányosságban adódik, hogy először csak maga után pakol el, majd besegít a házimunkába. Hogyan? Hát vagy ellesi az anyjától a fortélyokat, vagy külön megmutatják neki, hogyan is csinálja. És az évek folyamán tökélyre fejleszti magát a takarítást is.

5 éves voltam, mikor megtanultam járni. Addig ugyan összedobáltam magam körül a dolgokat. Később még port is segítettem törölni, de mivel egy lépést sem voltam képes megtenni kapaszkodás nélkül, így maximum a szekrények alsó polcait értem el. Oké, a portörlést megtanultam. Azaz, olyan szinten, hogy anyum hozott valami habzó vizet egy lavórba és egy rongydarabot – általában régi, már nem használt törlőkendőt. Óvatosan, hogy ne legyen túl vizes, benedvesítettem a rongyot, majd lepakolva átsuvickoltam a dolgokat. A fabútorokra Prontót fújtam. Ez a mai napig megy*, bár őszintén bevallom, ezt utálom a legjobban, és hagyom mindig a legvégére, amikor már nincs mentségem, miért is van mindenhol 3 ujjnyi vastagságú porréteg a lakásban.

Azután sem sok minden változott, miután önállóan kezdtem járni. Mivel nagyon cipekedni nem tudtam, ha véletlenül folyékonyt kellett vinnem, tuti, hogy kilocsoltam, gyorsan elfáradtam, a magasról, létráról leestem, székre egyáltalán nem állhattam, így a takarítási lehetőségek még mindig korlátozva voltak a számomra. Maradt a mosogatás, a porszívózás, felsöprés, felmosás... Szinte ennyiből állt az összes házimunkai tevékenységem. Emellett anyum nem szerette, ha besegítek, mert csak hátráltattam. Amíg én megcsináltam valamit, addig ő százszor annyit. Gyorsabb volt nélkülem, türelmetlen ahhoz, hogy megvárja, míg én befejezek valamit, vagy megmutassa, hogyan csináljam. Amíg velem foglalkozott volna, a ház felét már ki is takarította. Inkább beterelt a szobámba, hogy amíg ő takarít, ne lábatlankodjak, játsszak valamit, foglaljam le magam.

20 évesen kerültem el otthonról, addig nagyjából ez volt a tendencia. A felületes pakolászást megtanultam, de igazán takarítani nem. Új otthonomban persze adódtak olyan dolgok, amikkel előtte nem találkoztam, de gyorsan rájöttem arra, hogy ha két-háromhetente átjönnek, mondjuk a nagyszüleimék, segíteni, akkor ketten megcsinálnak helyettem mindent, ami nem tartozik bele a napi rutinba, azaz a nagytakarítást. Ez ment addig, amíg… Végül is a mai napig. Bár mostanság nehezebben kérem meg őket, hiszen már javában elmúltak 70 évesek, illetve nem egyedül élek, és amíg utánam „kitakarítottak”, Mr. Férfi után már kevésbé. Ugyanis, amíg a drága, egyetlen lány- – aki ráadásul tevékenységeiben korlátozott is – unokájuknak mindent megtesznek, amit csak kiejt a száján, addig egy harmincon felüli „idegen” férfinek kevésbé. De persze, mivel szereti az ő drágájukat, így azért szó nélkül jönnek és segítenek.

Igen ám, de hamarosan megszületik a baba! Ha saját magam után nem tudok rendet, tisztaságot teremteni, akkor mi lesz Zsebi Baba mellett. Hiszen neki mindent külön fertőtleníteni kell majd, ahogy a babakönyvek előírják. Én meg még a zuhanyfülke üvegét sem tudom fényesre pucolni, vagy a pókhálókat összeszedni a plafon sarkából. Tehetetlennek érzem magam.

Nyugodtan mondjátok, hogy ez mind rajtam áll, csak akarnom kell, és könnyen-gyorsan meg fogom tanulni, bele fogok jönni. Hiszek nektek. Bár továbbra se kérjetek tőlem olyat, hogy fogkefével sikáljam egyesével végig a csempék közötti fugákat.

A másik probléma, amivel szembe kell néznem, és valamilyen megoldást kell találnom, hogy amíg például anyum egy 40 nm²-es lakást kitakarít egy max. két nap alatt, addig nekem a kis fürdőszobát háromszoros nekifutásra sikerül. Lassú vagyok, mint a csiga, ráadásul fáradékony is.

Szóval jöhetnek a jobbnál jobb tanácsok! A FlyLadyvel kapcsolatban, kérlek, kíméljetek!

*a vízbe mosószert teszek (közben kiderült, hogy az öblítő taszítja a port).

The next time...

Még be sem fejeztem a tegnapi posztomat, amikor olyan folytatása lett, amire előre nem is számítottam. Azt hittem, hogy csak a túlzó érzékenységem, a terhességi hormonjaim váltották ki nálam ezt a feszültnek ugyan nem mondható, de azért kissé depresszív idegállapotot. Őszintén, ahogy az előzőnél Kidlánka kommentálta, ilyen esetekben csak tojni rájuk (legyen az kolléga, vagy nagyon jó barát). Mert úgyis mindig lesz valaki, akire számíthatunk a legrosszabb pillanatainkban. Nem mindig ugyanaz a személy, de valakit úgyis találunk, akivel elmehetünk bulizni (na, nem pont akkor, amikor majd’ megőrülünk otthon, akkor tuti senki nem ér rá!), akinek kisírhatjuk a bánatunk, sérelmeink, félelmeink, esetleg fájdalmunk.

Végül, a záró mondatomat sem írtam még le, amikor rájöhettem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Van egy édes pasi az életemben, aki hasonló gondokkal küzd: neki sem esett jól, hogy a kollégái a háta mögött szerveztek egy esti, sörözős, focinézős összejövetelt, és neki panaszkodtak, hogy milyen kevesen mennek. Egyáltalán nem jutott eszükbe őt elhívni!

Tudom, hogy most nekem kellett volna őt vigasztalni. Eskü, hogy próbáltam is, de mivel pont ugyanazzal kellett szembe néznem, őszintén nem ment. Inkább kimentem a fürdőbe sírni. Végiggondoltam, hogy miért is sírok, amikor éppen erősnek kellene lennem, de rájöttem, hogy ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban.

A héten vidéken szerettem volna maradni, de láttam Mr. Férfin, hogy örülne, ha itt lennék vele.* Így visszajöttem, viszont ez azzal járt, hogy az otthoni szabadságom kissé a 4 fal közé korlátozódott, mert egyedül nem merek sehová sem elindulni. Persze, ha nem lennék itt, nem mentünk volna el szerdán vacsorázni, s nem töltöttünk volna el egy csodálatos estét. Ettől eltekintve a hét mégis úgy telt, hogy itthon vagyok egyes-egyedül, még a lányok sincsenek velem**, senkihez sem szólhatok, nem látogat meg senki sem, nem történik velem semmi, így egész nap az este 6 órát várom, hogy végre hazatérjen hozzám Mr. Férfi, és valami interakciót folytasson velem. Ehelyett általában holt fáradt, s nem vágyik semmi másra, mint leülni a tévé, vagy a számítógép elé***. Nem tett boldoggá a tudat, hogy feleslegesen jöttem vissza. Vidéken ott lettek volna a nagyszüleimék, a barátaim, akiket meglátogathattam volna, a lányok, a kutyáim, a fecsegő apum, de itt még este is csak a néma csend (amennyire az egész nap szóló tévé hangját annak lehet tekinteni).

Szóval képtelen voltam nem sírni…

*Remélem, jól láttam.

**ha ők itt lennének…

***hogy másokkal chateljen

Memories...

Megint általános iskolásnak érzem magam.

Éppen a ballagásunk volt akkor.

Ott ültem a zöld iskolapadban a vadonatúj hófehér ingemben, az erre az egy napra vett szoknyás nadrágomban. Kivételesen néma csend volt a teremben: megilletődve vártuk, hogy az osztályfőnökünk néhány szóval elbúcsúzzon tőlünk, majd egy-egy szál virággal mi mondjunk köszönetet a kedves tanárainknak, akik 4-5 éven keresztül fogták a kezünk és próbáltak kisebb-nagyobb sikerrel vezetni minket a különböző tudományok útvesztőiben.

Sosem tartoztam az osztály élvonalába, valahogy ahhoz már akkor is túlságosan lusta voltam; az élet egyéb, apró örömeit hajszoltam ahelyett, hogy órákat görnyedtem volna a könyvek fölött. Sőt nem is voltam valami népszerű lány, aki aktívan részt vett a közösség életében, inkább csendben visszahúzódva figyeltem mindig a többieket. Így barátaim sem voltak. A jó tanulók nem vettek be, mert butának tartottak, a trendi lányok nem jelentek meg velem, mert nem voltam divatos, a fiúk rám sem néztek, mert nem voltam „átlagos”, többiekkel ugyan el-el lehetett hülyülni, de valahogy továbbra is hiányzott valami ahhoz, hogy bárkinek is a legjobb barátja legyek. Vágytam rá, de sosem adódott meg. Mintha én lettem volna a kirekesztett.

Nem hiszem, hogy odafigyeltem a tanárnő szavaira. Haladni akartam, le akartam tudni az egészet, otthon akartam lenni a családom körében, ahol voltam valaki, ahol szerettek és tiszteltek. Így még nagyobb arcul csapásként ért, amikor egy szegfűt kaptam – köszönetképpen a szerenádért.

14 évesek voltunk, akik már felnőttnek érezték magukat. Mindenesetre már a gimnázium égisze alatt állóknak. Úgy gondoltuk, hogy milyen felnőttes dolog éjjel, de legalábbis sötétedés után a tanárok ablaka előtt énekelni. Készültünk rá, de valami miatt megtiltották nekünk. Fiataloknak véltek bennünket, így nem engedélyezték, sőt a szülőket külön figyelmeztették erre. Legalábbis én így tudtam…

Senki nem örült neki, fel voltunk háborodva. Én is. Semmi énektudásom sincs, ha énekelek se a ritmust, se a dallamot, de szerintem még a szöveget sem találom el. Szóval felismerhetetlenné teszem a dalokat. Mégis ugyanúgy gondolkodtam, mint az osztályom: jó buli lehet elmenni és énekelni a gyertyafényben. De hát nem lehet, így személy szerint beletörődtem.

És ekkor az utolsó utáni pillanatban megtudtam: mégis volt szerenád. Az osztályom titokban szervezkedett. Mindenkit összecsődítettek, csak nekem nem szóltak. Minek is szóljanak annak a fals bicebócának? Úgyis csak útban lenne!

Az osztályfőnökünk – bár tudta, hogy nem jelentem meg azon az estén az ablaka előtt- nem akart kihagyni a csapatból, így én is kaptam egy szál vörös szegfűt, amellyel még jobban megforgatta a kést a szívemben. Jogtalannak éreztem, hiszen én nem voltam ott, én nem is tudtam róla, én nem szerveztem titokban semmit se, én nem érdemlem meg a köszönetét…

Később elfelejtettem, hogy volt olyan időszak, amikor nem tartoztam bele a közösségbe, csak elviseltek, mert el kellett nekik. Mostanáig…

Januárban, amikor eljöttem a cégtől először szabadságra, majd táppénzre, a főnököm is otthagyta a céget. Mivel én csak egy beosztott voltam, egy alsóbbrendű és ráadásul veszélyeztetett terhes is, nem számítottam arra, hogy rendeznek nekem semmit se; viszont az nem volt kérdéses, hogy tartanak a főnöknek egy búcsú bulit. Eljövetelemkor nem tudták még, mikor lesz az „ünnepség”, ennek ellenére a főnököm megjegyezte, hogy ha majd nem tudok elmenni a pocim miatt, akkor sem fog megharagudni rám, megérti, miért is maradok otthon. Mivel akkor még úgy volt, hogy kapok autót, megkértem a kollégáimat, mindenképp szóljanak nekem is, mert el szeretnék menni. Ha nem is maradok ott végig, de szerettem volna még egy utolsót együtt bulizni a kedves munkatársaimmal.

Teltek-múltak a hetek, de nem szóltak. Valahogy arra gondoltam, hogy nem jött össze a szervezés, és nem tartották meg. Közben voltam is bent a cégnél, mindenkit külön üdvözöltem, érdeklődtem a többiek felől, elejtettem néhány szót arról is, hogy szívesen dolgoznék otthonról – amit persze nem vett komolyan senki sem.

Egyik pénteken felhívtam a másik marketingest egy Exceles kérdéssel, mire arculcsapásként ért az ő kérdése:

- Este jössz?

- Hová?

- A főnök búcsú bulijára! Hát nem szóltak neked?

Nem, nem szóltak, így nem is mentem el. Most sem tudtam volna meg, ha egy teljesen más dolog miatt nem telefonálok.

Biztosan azt mondjátok, hogy ilyenkor le kell gyűrni az önérzetet, és elmenni, ha el akarunk. Nekem ilyen választásom nem volt, mert éppen vidéken tartózkodtam, és az utolsó utáni pillanatban tudtam meg, amikor már nem volt egyéb lehetőség. Így szomorúan, de tudomásul vettem, hogy én már nem tartozom közéjük – hiszen úgysem tudtam volna elmenni a baba miatt.

Ez még nem sodort vissza a múltba, bár felfogtam, hogy az évek folyamán semmi sem változott velem kapcsolatban. Aminek sikerült igazán felszakítania a régi sebeket az az volt, hogy a főnök a céges ajándékának fotóját feltette a Facebookra, és mindenkinek – név szerint – megköszönte. Természetesen engem is belevett a felsorolásba, pedig még az ajándékba sem szállhattam be…

Csak ültem a gép előtt és végre elengedhettem az évekkel ezelőtt felgyülemlett könnyeimet.

Fránya kolleginák...

Minden kapcsolatban van egy Natasha…

Emlékeztek még arra, ki állt Darcy és Jones közé az első Bridget Jones filmben? Na, nem Cleaverre gondolok, hanem arra az ügyvéd pipire, akivel Marc együtt dolgozott az egyik ügyön (a másodikban ugyanazt a karaktertípust éppenséggel Rebeccának hívták).

A film egyik legromantikusabb jelenete, amikor Colin Firth azt mondja, hogy „I like you, very much. Just as you are.” Ki ne akarná ezt hallani az álmai pasijától? Vagy bárkitől? Még akkor is, ha előtte felsorolja az összes idegesítő hibánkat… És a rózsaszín felhőben úszkáló lányok ennél a résznél olvadnak, miközben nagy, romantikus összeborulást várnak. Persze a dramaturg (illetve az eredeti történet vezetése) nem engedi meg, hogy most történjen meg a végkifejlet. Kell valami kimozdító rugó, ami általában egy harmadik személy megjelenése*, nevezetesen itt Natasháé. S a nézők ragyogó tekinteteibe meghökkenés telepszik, mert senki nem érti, miért választja azt a piszkafalábút, és miért nem lehet azt mondania neki, hogy „pillanat, éppen Bridgettel beszélgetek”? Miért kellett így lelépnie? A drága hősszerelmesre kellene haragudnunk nekünk nézőknek, mégis a nőt állítjuk pellengérre.

Minden cégnél van legalább egy Natasha (esetleg Rebecca). Ami addig nem is baj, amíg nem érezzük magunkat Bridget Jones-nak. Olyan lúzer lánynak, akinek gondjai vannak a súlyával (mozgásával), aki hosszú idő óta próbált bepasizni, aki úgy érzi, mindenhol megalázzák – sőt éppen az a férfi, akitől egyáltalán nem várja, legalábbis jól esne neki, ha pont ő lenne a kivétel. Igen ám, de a Natasha-féle nők a későbbiekben is előjönnek – nézzük meg a Mindjárt megőrülök! Rebeccáját. Egy fokkal sem jobb az elődjénél, hiába pályázik inkább a női szívekre. De megint a férfi a hibás. Valahol nem érzi, hol van a párkapcsolat és a kedves kollégaviszony között a határvonal. Amit az egyikben megenged, sőt elvár az ember, addig a másikban már túlzó, éppen hogy megengedhetetlen. Főleg a barátnő szeme láttára. Mely nő nem vágná ki páros lábbal egy ilyen eset után a kedvesét?

Na jó, kiderül, hogy a férfi volt a lüke, ő nem vette észre, hogy a másiknak mekkora lelki gyötrődést okozott (végre megnyugodhatunk, hogy szeretnek úgy, ahogy vagyunk, erre továbbra is más nőknek érinti meg a kezét**). Mit teszünk? Végre megnyugszunk, s nem foglalkozunk a céges dolgokkal? Hiszen ő keresi a kenyerünk legjavát. Egyébként mi is csapatban dolgoztunk, ahol többször előfordulhatott, hogy férfi kollégákkal flörtöljünk – ha a lelkiismeretünk nem engedte, mi voltunk a hüle pics@k. Most, hogy a babával (vagy rá várva) itthon ülünk nem is olyan könnyű, igaz? Minden jelenlegi, sőt volt kolléganőben is Natashát látjuk, aki szebb, értelmesebb nálunk, sokkal inkább megfelelő párja lenne a szerelmünknek, mint mi. Még akkor is, ha tudjuk, hogy egyáltalán nem így van, mi ezerszer jobbak vagyunk nála, mi tudjuk csak igazán boldoggá tenni életünk értelmét***. Mégis a félelmünkkel, a képzelgéseinkkel hatalmat adunk a Natashák kezébe, melyet ők szépen – bár valószínűleg tudatlanul – fel is használnak ellenünk.

Ezt akarjuk? Ugye nem?

*vagy csak egy félreértés.

**jogász bál a 2. részben.

***persze, hogy túlzok ;)

Sav a szájban

A mostani poszt sem lesz valami fincsi…

Már többször írtam a harmadik trimesztert sújtó túlzó savtermelésről. Mivel a menésképtelenségem mellett ez érint a legjobban, így ne csodálkozzatok, hogy megint ez lesz a téma.

A legváratlanabb pillanatokban kezd égni a gyomrom, tör fel bennem, és nem csak a torkomat marja, hanem a számban is érzem azt a kesernyés, kellemetlen ízt. Olyan, mintha minden perc egy alkoholmámoros éjszaka utáni ébredés lenne. Amikor végigrókázzuk az egészet, majd fogmosás nélkül térünk nyugovóra. Ugye ismerős? Nem mondom, hogy gyakran, de be kell vallanom, nálam is előfordult, főleg egyetemista koromban.

Ilyenkor csak úgy szabadulhatunk meg a rossz íztől, ha gyorsan bekapunk valami savkötőt, iszunk valamit (mondjuk citromos vizet…), rágózunk (bár ez nálam nem éppen ideális, mert inkább termeli), és/vagy fogat mosunk. Egy ilyen alkalommal olyat tapasztaltam a tükörbe nézve, ami kétségbe ejtett: sárga trutyis a nyelvem.

Hol máshol, mint az interneten rákerestem, mitől lehet. Általában 4 fő okot adtak rá (egyik sem kecsegtet valami biztatóval):

1.       szájpenész (neee….)

2.       emésztőrendszeri gyulladás (esetleg gyulladt fog –ez utóbbi nálam most kiesett)

3.       cukorbetegség (eddig jók voltak az értékeim, nem hinném, hogy az elmúlt 2 hétben hirtelenjében kialakult volna)

4.       Leukoplákia (rákmegelőző állapot – na, csak ez kellett nekem most! Bár leggyakrabban dohányzás és túlzó alkoholizmus után fordul elő – egyikkel sem élek)

/Femina.hu/

Arról, hogy valaki terhesség alatt tapasztal hasonló tünetet sehol sem találtam semmit sem. Jobban mondva egyetlen egy cikket, ahol viszont azt írják, hogy az első trimeszter után már megszűnnek a panaszok, nem hogy akkor jön csak elő! Viszont a lepedék megszüntetésére a következőt írja:

„Olajjal való öblögetés. Reggelente, fogmosás előtt egy evőkanál olíva- vagy tökmagolajjal öblögessen, 2-3 percig forgassa a szájában, majd mosson fogat és puha fogkefével dörzsölje át az ínyét is. Ezután következik a nyelvlekaparás; fogkefével vagy fakéssel kaparja le a lepedéket a nyelv felületéről. Ez egyben méregtelenítési eljárás is.”

Végül rábukkantam arra, ami „megnyugtatott”: a gyomorégésnek, a refluxnak az egyik velejárója, hogy a „nyelv bevont lepedékes lesz”. Szóval ez utalhat arra, ami valójában is történt: valami visszajött a gyomromból.

Ezek szerint megtaláltam (sőt jól is gondoltam) a kiváltó okot, de még nem jöttem rá arra, hogyan lehet kivédeni, eltűntetni ezt a kellemetlen tünetet. Bevallom az olajjal való öblögetést még nem próbáltam. Eddig csak a fogkefével való súrolást, amitől ugyan öklendeztem, de nem jött le a teljes lepedék (lehet, hogy nem elég sokáig csináltam…).

Tapasztaltatok Ti is ehhez hasonlót a terhességetek során? Ha igen, mit tettetek ellene?

Várhatóan április 23-a

A döntés megszületett. Ugyan szerdán a szülésfelkészítőn megint elbizonytalanodtam, mert annyira egy csodaszép dolognak írták le a természetes szülést, hogy szinte el is felejtettem a félelmeimet, az előttem álló fájdalmat. Az István kórház Budapesten az egyetlen szülészet, ami a baba-barát címet viseli. Ennek különösen örülök, mert olyan értékrendeket tartanak szem előtt, amiket én is vallok. Viszont, mióta ismételten menni sem tudok – sőt anyósom is felhozta –, nagyon is elgondolkodtam a császáron, sőt bele is törődtem. Különösen azután, hogy olvastam      a baba-mamabarát császármetszésről. Igen bevallom, ez tette rá az i-re a pontot.

Annak ellenére, hogy csak a természetes hüvelyi szülésről volt szó, én is kérdezgettem. Összesen 3 alapítványi szoba van: egy teljesen különálló fürdővel 12.000 forintért (ezt szeretném), a másik kettő 10.000 forintosnak közös fürdőszobájuk van. Ezeket érkezési (kérési) sorrendben „adják ki” a kismamáknak. A 3 ágyas szobáknál is van fürdő, de a 4-5 ágyasoknál nincs, csak a folyosó legvégén – ebbe a csoportba tartozik az egyetlen egy ágyas nem-alapítványi is.

A kismamák a szülés után 2 órát ott maradnak a picivel a szülőszobában, csak utána viszik át őket a kórterembe, ahol room-in rendszer működik. A látogatók nyugodtan bemehetnek a kórterembe reggel 9-12 és 14-20 óra között. Természetesen ajánlott odafigyelni a többi kismama óhajaira is (szoptatáskor menjenek ki, ne hangoskodjanak, stb.). A szüléskor a hivatásos dúlán kívül egy személy tartózkodhat az anyukával, aki lelkiekben a legjobban tudja támogatni (közben azért cserélődhetnek a támogatók személyei…). A fürdetésnél nyugodtan meg lehet kérni, hogy az apa is részt vegyen, bár ehhez külön protokoll jár.

Végül megkérdeztem (igaz, nem mertem a többi kismama előtt), hogy a császárnál ezek a feltételek is fennállnak-e, és azt mondták, hogy persze. Ezt a nődokival is kitárgyaltam. Ha nem akarunk őssejt-levételt, akkor megvárják, míg a köldökzsinór magától abbahagyja a pulzálást, a hőmérséklet sem olyan hűvös, mert ott az UV-lámpa, ami világítja a kicsit. Azt persze elfelejtettem megkérdezni, hogy anyum a „műtét” alatt is bent maradhat-e velem, mert én nagyon szeretném, ha olyankor is támogatna.

A nődoki is azt mondta, hogy a csípőm és a medencetágulástól fáj a lábam (ezt másnap a védőnő is megerősítette), és ebben csak annyit tud segíteni, hogy a szülést előbbre hozzuk a 36. hét környékére, viszont ezt nem lehet az István kórházban, mert ott a nagy természetesség miatt csak a betöltött 39. hétben engedik meg a „programozott” császárt. Ehhez ki kellene menni a Telkibe… (ahol, később megnéztük, 530.000 forint lenne a szülés) Nem mertem felhozni, hogy annyi pénzünk nincs, bár nagyon szeretném azt a luxust, így csak arra hivatkoztam, hogy nagyon szeretném április 23-án megszülni, mert ahogy már írtam fontos lenne a 23-a. Az pedig már beleesik az utolsó hétbe. Nődoki gyorsan számolt egyet, és rábólintott. Azt mondta, hogy gondolkodjak még rajta (három hetet), és legközelebb megbeszéljük, és ha valóban emellett döntök, akkor akkora elintézi nekem a szobát, mert ő is egyetért abban, hogy jó lenne, ha ott lennének velem. Sőt az ellen sem volt kifogása, hogy meg akarom kímélni magam a vajúdás fájdalmaitól. Ha már nem szülhetek természetes úton (mindenki megkönnyebbült ezt hallva), akkor nem akarok fájdalmakat sem.

Nem kell rajta gondolkodnom, ha Zsebi Baba is egyetért velem, akkor aznap fog születni. Mr. Férfi is megrémült ettől (én is), mert eddig ott volt, hogy majd valamikor április végén – május elején lesz egy kisfiunk. Most meg az van, hogy legkésőbb április 23-án szülők leszünk… Ijesztő nem? J