A keresztség kérdése

Keresztények egyáltalán ne olvassák el a következő posztot! Istenkáromlás következik.

Megvan az első gyermeknevelési ellentét Mr. Férfi és köztem: meg legyen-e keresztelve Zsebi Baba, vagy sem?

Mostanság nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy szeretném. Mármint Zsebi Babával minden rendben, most csak az én hülyeségeim zaklatják fel az idegrendszerem. Persze, most mindenki azzal jön, hogy csak Zsebi Babára gondoljak, és ehhez még nagymamim hozzátette, hogy „Isten majd megsegít”. Amivel viszont elindított egy lavinát.

Jó, én voltam a hibás. Mert megkérdeztem, hogy ha megsegít, akkor miért hozza előtte azt a számtalan rosszat, amit most minden oldalról rám zúdít érzelmileg. Zsebi az egyetlen biztos és nyugodt pont az életemben, bár az, hogy 28 nap múlva megszületik, nem éppen hagy hidegen. Sőt! De térjünk vissza Istenhez. Nem hiszek a keresztény istenben. Ha ő az, aki valóban létezik, akkor szerintem egy bosszúálló isten. Nem azt mondom, hogy ez baj, csak hihetetlennek tartom, hogy külön létezik a büntető. Hogy is van ez? Ha valami jó történik, akkor Isten áll mellettünk, de ha valami rossz, akkor már a Sátán kísértett meg? Akkor ilyenkor hol is van Isten? Ha csak egyetlen egy istenben hinnék, tuti, hogy az az isten képviselné a jót és a rosszat is egy személyben. Miért? Mert nem gondolom, hogy éppen a vallásban kellene mindent fekete-fehérben leírni, ha az egész világ nem egysíkú. És ezt meg is mondtam nagyimnak, aki ezen persze kiakadt, majd rám csapta a telefont.

Dühöngtem. Nyugodtan megkérdezhetitek, hogy miért nem vagyok toleránsabb? Valamilyen szinten annak vallom magam, de amikor egy olyan vallást akarnak rám tukmálni, amiben nem hiszek, sőt a saját hitem ellen akarnak fordítani, nem hagyom magam. Sosem akartam senkit megtéríteni, de azt sem akarom, hogy engem térítsenek csak abból kiindulva, hogy anno akaratom ellenére megkereszteltek.

Mostanság azt érzem, s ezt meg is mondtam Mr. Férfinek, hogy hiába lesz gyerekünk, valahogy a közös jövőt még nem látjuk át teljesen, sőt sehogy sem! Nekem ebbe tartozik a gyereknevelés is. A gyerekneveléshez pedig a hitkérdés is hozzátartozik. Gondoljatok bele, ha azt hallja a nagyszüleitől, hogy Jézuska hozza karácsonykor az ajándékot, én meg azt mondom, hogy a Tölgykirály, aki így ünnepli a Magyalkirály feletti győzelmét, milyen tudathasadású lesz! Ki az a Jézuska, Tölgykirály miért győzte le Magyalkirályt? Sőt az ajándékokat akkor ki is veszi tulajdonképpen? Ha előtte anyuék mentek vásárolni?

Nekem ez mind olyan, amiben a szülőknek igenis egyezséget kell kötniük. Nálunk nehezebb a helyzet, mert én pogány vallásúnak tartom magam, addig Mr. Férfi hívő katolikus – bár azt mondja magáról, hogy eretnek. A család pedig mindkét oldalról vallásos (kivéve a szüleim, de a nagyszüleim annál inkább). Szóval egyöntetűen eldöntötték, hogy a gyereknek lesz keresztelője. Igen ám, de én nem akarom!

Utánanéztem, és elég, ha csak az egyik szülője szeretné, már akkor megkeresztelik a csecsemőt. Elég, ha Mr. Férfi úgy dönt, felkér két keresztszülőt, akik ugyanúgy keresztények, akkor nyugodtan elviheti bármelyik plébániára, és a tudtom nélkül megkereszteltetheti Zsebi Babát.

Miért is baj ez nekem? Mr. Férfi szerint könnyebbé tenné a dolgokat, ha meg lenne keresztelve. Ha felnő eldöntheti, hogy gyakorolja-e, vagy sem, de ha például templomi esküvőt akar, akkor már mindjárt könnyebb helyzetben van így. Mondja ő, aki bűnben él már 4 éve! Persze, az más, hiszen a XXI. században élünk… Most ugye nem számít a házasság szentsége, nem tartozik a 10 parancsolatba a „ne paráználkodj”, a szex már nem csak gyereknemzés céljából van! Szóval ő nem bűnözik…  Mégis úgy érzem, hogy ezzel biztosítja azt, hogy ne legyen elkötelezve, mert vagy bennem, vagy saját magában nem biztos. Nekem viszont fontos lenne az eskü. Nem a házasság, nem a papír, hanem az, hogy az ő istene vagy az én isteneim előtt kimondja, engem akar és csakis engem.

A keresztelőhöz viszont nem kell semmi ilyesmi. Bárki lehet keresztény, bárki dönthet úgy, hogy belép az egyház szentségébe, de senki nem dönthet úgy, hogy kilép belőle. Én örökön-örökké keresztény maradok, mert akaratom ellenére vizet locsoltak a fejemre. Én nem mondhatom azt, hogy nem ez az Isten létezik, hanem egy duális Isteni Pár, mert akkor már megtagadom Istent – pedig szerintem csak akkor tehetném meg, ha valaha is hittem volna benne. Ha elfogadnám a létezését. Mivel soha életemben nem éreztem azt, hogy ő valóban létezik, így nehezen mondhatom, hogy már számomra nem létezik. Lehet, hogy ő az, akiben én is hiszek, de nem az egyetlen.

Nem akarom kitenni ennek az érzésnek a fiam. Nem azt mondom, hogy legyen ateista. Mellettem az szinte lehetetlen. Viszont szeretném, ha ő maga dönthetné el, melyik egyházhoz, valláshoz szeretne tartozni, mely tanokat vallja magának. Mert egy keresztelkedés, vagy egy névadási rituálé egy életre szól nem pedig egy pillanatra.