Kérdések halmaza

Este a sötétben az alvó Zsebit néztem, és az elmúlt órák beszélgetésein gondolkodtam. Főleg az anya-gyerek kapcsolatán. A szereteten, a tiszteleten, a féltésen… Mivé neveljük a gyerekünket, és ő hogyan fog reagálni a mi dolgainkra? Mit tegyek, hogy ne hozza rám a frászt, mint keresztapám a szüleire? Mit ne tegyek, hogy a fiúm ne érezze ugyanazt velem kapcsolatban, mint én az anyámmal? Mi legyen a fontos a nevelésében a jövőjével kapcsolatban?

És még számos hasonló kérdés merült fel bennem, amire nem nagyon kaptam választ.

Azt tudom, hogy mire szeretném biztosan megtanítani: ő nem a természet felett áll, hanem a természetben. Ezért szeretnie, tisztelnie kell az életet, az állatokat és a növényeket. Ezen kívül számomra igazándiból mindegy, hogy mi lesz. Persze, vigyázzon magára. Ne érje semmiféle baj. És boldog legyen…

Boldogság? Mi a boldogság? Most elvileg könnyen kielégíthetem a boldogság iránti vágyát: megetetem, amitől olyan lesz, mint egy jóllakott napközis. Napközben nem sír, mosolyog. Bár este úgy sír, mintha magára venné a világ összes fájdalmát.

De ezek az igények lassanként kibővülnek, és ott már nekem is többet kell érte tennem. Mégis, meddig az én felelősségem, hogy a gyermekem boldog legyen? Hány éves korában tanítsam meg neki, hogy a boldogságért mindenki saját maga felelős? Hogy ha valami nem sikerül neki, ne mást hibáztasson, hanem keressen rá megoldást? Hogy a tanulás mennyire fontos, de nem feltétlenül az, amit az iskolapadban tanítanak? Hogyan álljon a pénzhez? Mennyire fontos a gazdagság? Az legyen a minden, vagy egyáltalán ne is foglalkozzon azzal? Dolgozzon, ha valamit el akar érni, de azért ismerje az ajándékozás örömét is?

Meddig halmozhatom el a végtelen anyai szeretettel? Mikor lesz már terhes az anyai aggódás? Hogyan engedjem szabadjára úgy, hogy azért tudja, bármikor visszaülhet a szoknyám szélére? Hogyan biztassam, ne legyen anyámasszony katonája, legyen vagány, de mégse csináljon őrülten veszélyes dolgokat? Hogyan vegyem rá arra, hogy próbáljon ki mindent az életben, és utána döntsön véglegesen?

És mit csináljak, ne csináljak, hogy soha az életben ne kelljen szégyenkeznie miattam? Számít majd neki a végzettségem, mit fog gondolni azokról a dolgokról, amiket az életem során feladtam? Miket fog hallgatni miattam a társaitól?

Ha tudjátok ezekre a kérdésekre a választ, mondjátok! Mire ügyeljek, mit hagyjak csak a Sorsra?

----

Gondolom, Mr. Férfiben is felmerülnek hasonló kérdések, de azokat nem ismerhetem…

Ha már van 10 percem…

Odafenn láthattok egy „halott” linket, Lepkelány névvel. Az egész Fló ötlete volt: örökítsem meg az életem, milyen helyzetekkel találkoztam ÉN, aki „másabb”, mint a többi ember…

Elkezdtem, bele is vágtam, de rá kellett jönnöm, hogy olyan szétszórt mozaik darabkákra emlékszem csak azokból az évekből, amikre jó lenne felépíteni a történetet, amelyek nem állják meg egymagában a cselekményt.

Tökéletes példa erre a legutóbbi védőnői látogatás. Zsebi nem emeli fel a fejét olyan intenzitással, olyan magasra, mint már a többi csecsemő az ő korában, így a védőnő szerint nagy esélye van arra*, hogy a doktornő elküldje neurológiai vizsgálatra. Zebranyúlnál** olvastam, hogy Dévény- módszer most a legsikeresebb. Már akkor sikított a szívem, és amikor a védőnő Zsebit is odaküldené, akkor már hangosan is kimondtam: csak oda ne!

Olyan rossz lenne szerintem az a módszer, amit mindenki más istenít? Nem ezt mondom, de én nem tudok másképp gondolni rá, mint azzal a 3 éves szemével, akit titokban kivittek a Pető Intézet délutáni sziesztájáról, hogy elvihessenek Dévény Annához, aki ha megtudta volna, hogy a Petőbe járok, kitilt, mert a két gyógyítási elv valahol ütközik. Valahol örültem, hogy otthagyhatom a Petőt, ahová még 14 évesen is sírva mentem, pedig oda nem is köt olyan rossz élmény, mint a másikhoz.

Fájt, kimondhatatlanul fájt. Ez az érzés maradt meg, meg az, hogy teli torokból ordítok, sikítok, anyum meg már könnyes szemmel fog le. Meg egy kedves gyógytornász, aki addig volt csak szimpatikus, amíg hozzám nem ért. Az öregasszony őszes hajára, vastag keretes szemüvegére is emlékszem, de lehet, hogy erre már azért, mert többször találkoztam a képével az újságokban, vagy hallottam a hangját a tévében.

Apum arra emlékszik, hogy valami pincében volt a „tornaterem” abban az időben***, bennem csak az maradt meg, hogy a földön ültünk egy hosszú helyiségben. Mintha lettek volna többen is, de erre nem tudok megesküdni.

Ezt persze lehetne színesíteni, utána járni a szüleimnél, hogy miért is ellenzik annyira a módszert. Valószínűleg, mert én beleesem abba a 20%-ba, amit szívesen a szőnyeg alá söpörnek.

Az biztos, hogy ide a gyerkőcöt én nem! De le is telt a 10 perc….

*ha nem hozzuk fel egy hónapon belül a teljesítményét.

**igen, tényleg ezt is nála olvastam J

***25 évről van szó.

2 hónapos adatok

Hogy rohan az idő! Megint eltelt egy hónap. Igaz, múlt hét csütörtökön volt 2 hónapos, de meg akartam várni az orvosi vizsgálatot, szurit, hogy már ezeket is belevehessem. Viszont holnap a vizsgálat után utazunk a Tiszára, ahol internet nélkül kell megoldanom még a szociális médiát is, nem hiszem, hogy tudok majd nagyban írni.

Szóval:

Testhossz: 59cm

Súly: 5335 gramm volt a hétvégén.

Pelenka: 2 (amint elfogy, váltunk a 3-asra)

Evés: anyatej, a melegben sem pótoltam ki se teával, se vízzel. A védőnő ajánlotta, de a szoptatási tanácsadóm nem, így maradtunk a sima anyatejnél. A nagy melegben néha úgy éreztem, hogy kevés, de a súlyából látni, hogy továbbra is szépen gyarapszik.

Alvás: napközben kevesebb, még nincs napi rutinunk ebben. Fogalmam sincs, mikor és mennyit kellene. Este 9-10 után viszont alszik. Éjjel 2-3-szor ébred, olyankor gőgicsél, nagy ritkán sír csak fel. Hagyja a fiúkat aludni. J Autóban szeret, amint elindul, már csukódik le a szemecskéje.

Ruha: még mindig 56-62-eseket, de már néhány 56-ost mellőzünk. A 68-asok még nagyok.

Hordozó: a Minimonkey nem jött be annyira, a babakocsi annál inkább. Szeret benne aludni (vagy nincs más választása), az autós hordozó a kedvenc, mert onnan már lát, és elnézegeti a dolgokat, most vettem egy gyűrűs kendőt, mellyel ismerkedünk. Amíg ezt gépelem benne alszik – bár nem hiszem, hogy nagyon kényelmes lehet neki. Fogalmam sincs, hogyan kössem magamra. A „békakötéssel” is próbálkoztunk, de akkor ordított, mint a sakál.

Becenév: Manó, a Frodó már kevésbé, mert ahogy hízik, nem tűnik olyan nagynak a lába.

Képesség: én nagy változásokat nem tapasztalok, bár azért mások látják. Az embereket megismeri, figyel rájuk, követi a szemével őket (bár még bandzsít. Ez normális még ilyenkor?). Nevet, beszélget: ööeee eeeöööö, de van ou is, és már néha hallani, hogy próbál hangosan kacagni, de ez még nem igazán megy. Hason nem nagyon szeret lenni, ugyan megfordítja a fejét, de nem nagyon emeli. Inkább a fenekét, illetve már mászna. De ahhoz a fejemelést is tökéletesíteni kellene… Szerencsére nagyon jól le tudja foglalni magát, nyugodtan berakhatom a kiságyba, nem zavarja, hogy mellette dolgozom, és nem vele foglalkozom. Tárgyak után még nem nyúl, bár egyszer észrevettem, hogy az új játékát, melyet a kocsira, ágyra lehet függeszteni, megpróbálta félreütni. Remélem nem azért, mert nem tetszik neki… Jó lett az otoakusztikus emisszió eredménye, de még nem fordítja a fejét a hang irányába. Azt mondták, hogy ez általában 5-6 hónapos korban kezdik.

A lányok: még mindig semmi, bár néha azért meg-megmutatjuk őket egymásnak. Időm sincs még rájuk, amitől a bűntudatom nem múlik. A kutyákat (mind szuka) viszont már annyira nem tartjuk távol tőle, ha kint vagyunk a teraszon, többször felszökhetnek. Nem sokat foglalkoznak vele, még a sírás sem idegesíti őket. 

2 hónapos a drága – azaz a „várva várt” fülvizsgálat (2. rész)

Ugyanilyen géppel vizsgálták Zsebit is.

Szóval korán érkeztünk. 4-en voltunk, apum a sofőr, Mr. Férfi az erő, Zsebi a vizsgált alany és én a tejcsárda. Apum kísért el a recepcióra, Mr. Férfi Zsebit már rögvest a fül-orr-gége kiírású tábla felé tolta. A bejelentkezésnél egy 7 hónapos kisfiút toltak előttünk*, őt is az audiológiára hozták. Később kiderült, hogy őnála nem merült fel semmilyen komplikáció, csak az édesapja nem hall az egyik fülére. Legszívesebben megkérdeztem volna**, milyen „nehézségeket” okoz az életében, de erőt vettem magamon, hogy ne legyek már ilyen illetlen.

Az audiológia a fül-orr-gégészet alagsorában van. Nagyon tetszett, hogy az ajtókhoz hozzá sem kellett érni, már a mozgásérzékelője beindult, és mint „Szezám tárulj”, nyílt is ki előttünk. Annyira az ajtóra figyeltem, hogy ugyan észrevettem a szembejövő férfit, de nem is néztem rá. Megköszöntem, hogy előre engedett, de a köszönésére nem reagáltam. Valahol a tudatom mélyén felfogtam, és csodálkoztam is, hogy ilyenkor vadidegennek kell-e köszönni, de inkább Mr. Férfit kerestem. Ott ült az ajtó mellett egy ablak előtt. Míg szóltunk neki, hogy mehetünk le az alagsorba, a férfi, aki kiengedett, visszajött, és megszólított.

- Én ismerlek téged!

Jaj, de jó nekem… Már a héten rájöttem, hogy senkit, de tényleg senkit nem ismerek fel arcról, vagy ha igen, akkor sem tudom, hová rakni. Az elmúlt napokban sok kellemetlenséget is okozott ez a hiányosságom.

- A G. Általános Iskolába jártál?

- De igen.

- Ismered a XY-t?

Apummal összenéztünk, és megállapítottuk, hogy nem hisszük.

            - A B-be járt.

Inkább úgy voltam vele, hogy ráhagyom, mert ha továbbra is bután nézek, sosem hagy ott. Felragyogott az arcom, és rávágtam:

- Á, igen! Így már tudom!

- Az audiológiára le kell mennetek csak a lépcsőn! – mosolyodott el, majd elment.

- Na Téged Viv, mindenhol ismernek! – jegyezte meg nevetve apum.

Nem is tudja apum, hogy mennyire ráhibázott. Mert engem valóban mindenki ismer, hisz ki ne emlékezne egy „félszemű”, furán járó, mosolygós lányra, de én nem ismerek senkit, és nem is emlékszem senkire.

Oké, miután ezt letudtuk, mehetünk tovább. A lépcsőn lefelé megelőzött egy kedves doktornő, pont az, akihez jöttünk. Először a 7 hónapost hívta be, közben azért Zsebi is kapott egy mosolyt, hogy a következő ő lesz. Még nem volt dél sem, így úgy gondoltuk, hogy jóval az időpont előtt bejutunk. Gondoltam addig, amíg meg nem láttam, hogy egy kisgyerekes anyuka is van a váróteremben, csak „elbújtak” a játszórészen. A kisfia, egy édes mosolyi 4 éves éppen legózott. Próbáltam szóra bírni, de kiderült, hogy hiába vagyok már magam is anya, nem értek a gyerekek nyelvén. A pici is zavarban volt, pedig Mr. Férfi még legózni is kezdett vele.

Beszélgetni kezdtünk, Zsebi olyan édes kisbaba, hogy mindenkit ismerkedésre, beszélgetésre csábít. Kiderült, hogy a kisfiú nem figyel az oviban, ezért küldték hallásvizsgálatra, pedig valószínűleg csak „szelektív” a hallása, mint az összes gyereknek. Őt délre kapott időpontot, mi fél egyre, szóval nem hogy előbb jutunk be, de még csúszásban is vagyunk.

Szerencsére mind a doktornő, mind az anyuka kedvesek voltak, mert előre engedték Zsebit, aki jelenleg nyugodtan várakozott a sorára. Nem akartam bemenni vele, mégis automatikusan követtem Mr. Férfit. Nem is volt baj, mert így szopizott egy kicsit Zsebikém, ahelyett, hogy forgatta volna a fejét. Ismét megnézték mindkét fülét. Megint ugyanazzal a szerkezettel, bár ez jobban tetszett, mert itt volt rajta egy sárga világító is. Ha a sárga kigyullad, akkor csak késleltetett az eredmény, várni kell, de biztos a siker. Először a bal fülét mutattam meg, ott is a sárga gyulladt ki, így a jobb fülénél már akkor megnyugodtam. Az eredmény két zöld színű fény.

Egészséges a kisbabám, mindkét fülére hall!

*hasonló babakocsiban, mint a miénk.

**még a vizsgálat előtt álltunk.

2 hónapos a drága – azaz a „várva várt” fülvizsgálat (1. rész)

Már tegnap feljöttünk, hogy reggel korán indulhassunk a Madarász utcai fülészetre. Igaz, kiderült*, hogy csak fél egyre kell mennünk, így nem is kellett olyan korán elindulnunk, volt egy kényelmes délelőttünk. Éjszaka meglepő mód nyugodtan aludtam, nem ébredtem fel**, nem álmodtam rosszat, reggel sem éreztem azt a kellemetlen félelmet, amit hasonló helyzetekben szoktam. Jó, féltem, de valahogy nem gondoltam rá. Indulásnál azért sikeresen kihagytam egy megszokott lépést a napi rutinomból, így a Lurdy-háznál gyorsan megállítottam apumat***, mert be kellett szaladnom a Reálba. Persze, mit is felejthettem volna el a negyvenfokos kánikulában? A dezodort! Amint beültem az autóba, és melegem lett, rögvest eszembe jutott… A táskámban, míg dolgoztam, mindig volt egy, de a legutóbbi itteni látogatás során új táskát szereztem be, amibe nem pakoltam át – szinte semmit se. Nagyon jó mód kiüríteni a táskánkat, ha újat veszünk! Van mit újra megtömni a felesleges kacatokkal.

Majdnem egy órával korábban ott voltunk, de innen holnap folytatom, mert Zsebi felébredt…

*megnéztem a naptáramat…

**csak a szoptatásokra

***Ő volt a sofőrünk.

Én is kipróbáltam: Flabélos

Úgy néz ki, egyre több ötletet „kölcsönzök” a kedvenc blogjaimból.

Na, de térjünk vissza a kezdetekhez.

Írtam, hogy fáj a hátam, valamit ki kellene találnom, és már megvolt a 6 hetes kontroll, bármit lehet, amit a szoptatás engedélyez.  Igen ám, de kinek van ideje egy majd’ 2 hónapos gyerkőc és munka mellett, még akkor is, ha a házimunkát elvégzik helyettem? Szóval, most is ott vagyok, ahol eddig, vagyis sehol sem.

Életemben először Zebranyúl blogján olvastam a FLABéLOS-ról. Fogalmam sem volt róla mi az. Azt hittem, hogy megint egy újabb „csodaszer” – na jó, bevallom, valóban az. Nem is foglalkoztam vele, amíg itthon meg nem láttam hatalmas betűkkel kiírva az egyik kirakatra. Gyorsan fel is hívtam a megadott telefonszámot, és kértem egy időpontot. Hirtelen, valamitől bezsongtam. Konkrétan nem az új gépbe vetett bizalmam volt, amitől boldogsághormonokat termelt a szervezetem, hanem inkább az, hogy kimozdulhattam otthonról. Mert 10 percet ki ne adhatna magának, nemde?

Egy régi ismerősömé a gép, aki a telefonban nem ismert meg. Amint beléptem az ajtón, rögvest felfogta, ki kért időpontot, és azzal fogadott, hogy ezt a gépet nem is használhatná mozgásában fogyatékos. Na jó, ha már ott vagyok, azért próbáljam ki a leggyengébb fokozatban.

Figyelmetlenségemben cipővel álltam rá, de gyorsan kaptam a talpam alá egy papírdarabot. Megkönnyebbültem, mert nem szívesen vetettem volna le a cipőm (hosszadalmas, és be kell vallanom, már hetek óta nem vágtam körmöt, mert ügyes módon eltűntettem az ollómat – azóta vettem egy újat). Tetszett, valahogy a Pető Intézetben lévő ferdelap (az ottani nem forgott, csak ferdén billegett) jutott eszembe, melyen életem első, igen bizarr gyerekkori szerelmemmel játszottam sokat. A fiúra kevésbé gondolok jó szívvel vissza, de ez a játék valóban tetszett már akkor is. Szóval ugyanaz a mozdulat, érzés van ezen a gépen is.

Itt két gép van összesen, és általában kisgyerekes anyukák járnak. A másikon lévő anyuka csak néhány hónappal szült előttem. Mivel a város kicsi, ráadásul én vagyok az a lökött mozgássérült csaj, így mindenki ismer, még az is, akivel soha életemben előtte nem beszéltem. Szóval fogalmam sincs, ki volt a másik anyuka addig, de az biztos, hogy ő tisztában volt azzal, hogy nekem van egy kisbabám, sőt nem is olyan régen született. Erre a tulajdonos azonnal felkapta a fejét, hogy nekem gyerekem van. Csak bólogattam, hogy igen, most volt 6 hetes. De hát nem lehet a gépet használni császármetszés után ilyen rövid időn belül! Legalább hónapokat kell várni!

Á, nem hinném, hiszen a 6 hetes kontroll után a nődokim szerint mindent lehet – még a szex is engedélyezve van. Jó-jó, de a kettő nem ugyanaz. Abban maradtunk, hogy a neten majd utána olvasunk. Persze sehol se találtunk (egyikünk se) választ, ezért a hivatalos oldalon megkérdeztem, de nem válaszoltak, így úgy döntöttem, hogy én is használhatom.

Szerintem jót tesz, bár a múltkor megfájdult a gerincem utána. Nem tudom, hogy ettől, vagy csak alapból fájt a babától… Ki tudja, de a mait nagyon élveztem – bár majdnem lemondtam, mert Zsomi nagyon szopizni akart, és féltem, hogy elkések. De végül úgy voltam, hogy ha 10 percre nem tudok kimenni és ennyit magamra szánni, akkor semmire sem. És egyáltalán nem bántam meg! 

Egyedül nem megy...

Liz az előző posztnál megemlítette, hogy a családnak segítséget illik nyújtani. Ezt én is így gondolom, ráadásul nem is tartozom azokhoz az anyukákhoz, akik 1-2 hét után hazaküldik a nagymamát, mert már elegük van belőle. Én tisztában voltam azzal, hogy egyedül nem akarom csinálni, mert sokkal nagyobb korlátok közé szorulnék. Fogtam magam és a családom, és a hatodik napon haza is jöttünk apumhoz. Mr. Férfi egy hetet töltött velünk, majd visszament dolgozni, én meg itt maradtam először apummal, majd a nagyszüleimmel, akik a hét minden (!) napján kijönnek hozzánk, és segítenek. Valóban segítenek!

Ám ahogy írta Liz, generációs különbségek vannak nálunk. Papámmal alig van "gond", ő messziről megcsodálja Zsebit, majd a konyhában egy kicsit tesz-vesz, morgolódik a kupin (sem apum, sem én nem figyelünk igazán oda a rendre. Hazaér 5 után, közös vacsi és közös babacsitítgatás után mindketten olyanok vagyunk már, mint a mosott rongy. A gyerek esti nyűgösségét mamáéknak csak egyszer kellett elviselniük, akkor is olvashattátok, mi lett az eredmény.), végül kimegy a kertbe. Mamám viszont végig velünk van. Örök hálám neki, mert így tudok dolgozni is. Segít a mosásban, teregetésben, vasalásban - utóbbit imádja. Zsebit el tudja varázsolni, a fiúm nevet rá, gagyog neki,de úgy, mint senki másnak. Viszont... A szoptatást leszámítva úgy viselkedik, mintha ő lenne az anyja. Felsír a gyerek, már ordít is fel a földszintről, hogy jövök már, jön a nagyi! Az sem számít neki, hogy ott vagyok Zsebivel. Tisztába kell rakni, akkor már szalad, hogy ő megcsinálja. Mintha én nem tudnám! Illetve mindenre azt mondja: majd én, majd én! A gyerek sosincs normálisan felöltöztetve... Vagy melege van, vagy meg fog fázni... Felállni, menni nem lehet, mert leejtem, elesek, nehéz, stb. Igen, tudom, hogy ezek mind fennállnak nálam, de ezért költöttem a legtöbbet a hordozókra, hogy mindenhol és minden helyzetben meg tudjam oldani a gyermekem "szállítását". De szerinte, amiket vettem, mind rossz. A babysling nem jó, mert összenyomorgatja, nem tartja a hátát. Ez igaz is, de arra tökéletesen megfelel, hogy az emeletről levigyem, vagy kivigyem benne az autóhoz. Egy kézzel elég tartanom a fejét, a másikkal kapaszkodhatok. A babakocsink nem jó, mert túl könnyű és borul. Ez is igaz, de egyedül fel tudom vinni a lépcsőn, össze tudom csukni és be tudom rakni az autóba. Most szeretnék egy mei tai-t vagy egy kendőt, mert az esti ringatásnál (azaz a vállamon és járkálok vele) már nem sokáig bírom el egy kézzel, de a másikra szükségem van, hogy ha véletlenül megbotlok, tudjak kapaszkodni. Nagyim rögvest kiakadt, hogy magamon akarom hordani, és nehogy kendőt vegyek, mert hogyan kötöm magamra,  illetve ha nem kötöm meg rendesen leesik! De ugyanígy próbál lebeszélni a mosható pelenkáról is! Mert az eldobható kényelmes, sőt olcsóbb! Biztos, de nem is hagyják, hogy kipróbáljam, hogy megtaláljuk Zsebivel a nekünk megfelelőt....

Ma vagyunk 8 hetesek :D 5080 gramm

Esti sírásba torkolló cipővásárlás

Eddig csak a vasárnapok voltak „kimenők”. Mr. Férfi általában korábban hazamegy, mert utána van valami programja. Ez a családban véleménymegosztó, de így legalább apum kimozdít a „négy fal közül”. Általában ilyenkor fagyizni megyünk, mert az üzletek ugye zárva. Pedig néha még annak is örülnék, ha a Rossmannba bejutnék. *

Most vasárnap ráadásul újra a mosható pelenkák előnyéről olvastam, amit egyre jobban ki szeretnék próbálni, így rögvest elhatároztam magam, hogy hétfőn az lesz az első dolgom, hogy elugrom a közeli bababoltba. Nem lett korai indulás, csak késő délutáni. Gondolhattam volna, hogy maradjak a sejhajomon, mert Zsebi nyűgös, de nem hittem volna, hogy ennyire. Sőt mi több, telefont sem vittem magammal, mert éppen lemerült!

Már indulás előtt sírdogált, de akkor még sikerült elaltatnom. Addig, amíg el nem indultam! Azon mód rázendített. Ha már úton, még elugrottam cipőt venni is**. Jó egy órát voltam távol. Hazajövet már kaptam a fejemre, hogyan merem ott hagyni egyedül a gyereket, aki vigasztalhatatlanul sír (már vöröslik a feje és nem vesz levegőt).

Átvettem, mire valóban elhallgatott – legalábbis addig, hogy a vigyázó nagyszülők (dédik) megnyugodjanak, és kimenjenek a kertbe. Aztán megint rákezdte, de ekkor le lehetett nyugtatni a cicivel. El is aludt, de ahogy leraktam a karomból felriadt. A sírást most egy kevés sétával tudtam megállítani, aminek most is szundi lett a vége, ráadásul annyira, hogy még filmet is nézhettem*** - egy darabig, mert most egy puki keltette fel, aminek sírás lett a vége. Érdekelt volna a film, így nem álltam fel vele, hanem ülve dajkáltam, amitől csak még inkább bepörgött, Már „rázogattam” is – próbáltam nem túllépni a dajkálás határát, főleg, hogy azt se tudom, meddig lehet elmenni egy baba ringatásánál, hogy ne kapjon agyrázkódást, amitől a babák egy ötöde meghal. Mindig attól rettegek, hogy valamelyik mozdulatom már túl sok… Ezt ráadásul még a neten terjedő, umpala-lumpa  videó is tetőzi, mire egy nő azt mondta, hogy már attól agyrázkódást kapnak a gyerekek…

Éppen ekkor jött fel nagypapám, akit megrémített az ordító, vörösödő, levegőt nem vevő gyerek, mire kiordított a kertbe nagyimnak is „azonnal gyere be”. Fogalmam sincs, minek hívta be, de az egész sztorinak a vége az lett, hogy hárman ordítunk egymásra a vállamon ordító gyerek mellett, hogy azonnal vigyem el orvoshoz, mert ez már nem normális, biztosan beteg és ne legyen már késő, meg majd kap valami tablettát. Nem vagyok orvos ellenes, de mivel a hasfájás nem százszázalékosan bizonyított – ráadásul egyik anyuka mondta, hogy pont a gyógyszertől fájt a pici hasa – így nem adok be neki semmit se. A homeopátiás szerekben annyira nem hiszek, és valami akkor sem stimmel azzal, hogy mindig este (jó, most délután) kezd el sírni.

A vége az lett, hogy hazajött apum, és átvette. Mama is akarta, de neki azért sem adtam oda… Apum meglépcsőztette, mire jött két büfi, és Zsebi is megnyugodott. A délutáni sírást viszont nem csak a büfinek tudhatjuk be, hanem egy helyi viharnak is, aminek pont akkor lett vége, amikor apum hazaért.

A vihar minden téren elmúlt, mindenki megnyugodott, Zsebi pedig bevágta az éjjeli szunyát.

*Bár pénteken elmentünk Kriszti24-gyel fagyizni (erről is írni fogok szerintem csak a szoptatás részen).

**Végül kiderült, hogy hétfőn zárva

***A kezdett kezdete – valaki látta már? Mi a vége?

Weörös Sándor: A tündér

Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.

Weöres Sándor: Nap jön

Nap jön a menny hajlatán,

Arca nyíló tulipán,

Ő legyen az én anyám,

Ő legyen az én anyám.

Hold jön a menny hajlatán,

Húzza fehér égi szán,

Ő legyen az én apám,

Ő legyen az én apám.

Zsebivel

Egy babanapló nem lehet nem személyes lenni. 

Ha valaki még a Freeblogról ismert, akkor tudja jól, hogy először Thetisz néven kezdtem ezt a blogot. Olyan nevet választottam, ami bárkié lehet, nem köthető személyhez és mégsem csapok be vele senkit se. Azt még kevesebben tudják, hogy már előtte is volt egy Sub Rosa nevezetű blogom (azt akartam eredetileg folytatni), amit ugyan Thetisz néven írtam, de utána átírtam regényé és abban jelent meg először a Viveca név. Fló barátnőmmel találtuk ki, hogy ha kiadjuk a művet, milyen jó lesz írói álnévnek. Őszintén megszerettem, és már nagyban gondolkodom, hogy magamra tetováltatom. 

A kiadásból nem lett semmi, mert ugyan olvasmányosnak találta a kiadó, nem éppen az ő célcsoportjának szólt, illetve túl sok volt benne a valóság. Ebben viszont az a vicces, hogy az egyik barátnőm ostoba plázacicának titulálta a főszereplőt, és hozzátette, hogy az életben senki nem viselkedik így. Nita jót nevetett rajta, hiszen ő tudta, hogy megtörtént eseteket dolgoztam fel, és a főszereplő eredetileg én vagyok teljes mivoltomban. 

Szóval elővettem a régi, lezárt blogom, de rájöttem,a mostani helyzetben nem tudok úgy ferdíteni a dolgokon, hogy én maradjak, de ne lehessen felismerni. Most azt sem akartam eltitkolni, hogy mozgássérült vagyok (jó, az elején nem tartottam fontosnak). Viszont továbbra sem akartam, hogy a barátaim, munkatársaim, családom rám leljen. Biztos nem elég erre egy álnév, új, ismeretlen elérhetőségek, új Facebook oldal (like-olni :)), mégis biztonságban éreztem magam, és mertem leírni olyan dolgokat, amit a személyes, felvállalt blogomba nem írhattam. Olyan akartam lenni, mint lucia, aki két blogot vezet egymás mellett - egy magán és egy a gyermeké -, de rájöttem, ezt a blogot jobban kedvelem, és már ez vagyok én. Így a másikat először csak hanyagoltam, majd úgy is maradt.

Lassan rájöttem, hogy hiába rejtegetem, egyre több ismerősöm, barátom olvas (természetesen volt olyan, hogy szándékosan elárultam magam, és mint pl. Channah vagy Nita (majdnem) az első  pillanattól fogva tud a létezéséről). Közben szerettem volna azt is dokumentálni, hogyan növekszik a hasam (ez már az indulás után fél évvel volt csak), arcomat takarva csak a törzsem fotóztattam le (még szerencse, mert az egyik képem elég érdekes helyre került fel...). Végül már Zsebi valódi nevét is elárultam, és tettem fel róla fotókat. Az anonimitás teljes mértékben eltűnt. Valahol sajnálom, mert így sokkal jobban oda kell figyelnem, hogy mit írok (például néhány ismerősömről írt véleményeknél), másrészt örülök neki, mert így a kommentelőim is archoz tudnak kötni (reményeim szerint többen is hozzászólnak így a témákhoz).

De ezek után se várjatok tőlem névváltoztatást, több fotót rólam, mert legbelül meg szeretnék maradni  olyan Vivecának, amilyen eddig is voltam itt a blogon.

6 hetes kontrol

Zsebi először 6 naposan utazott hosszú távon. Most 6 héttel később megint sorra került. A városban már többször ültettük autóba, nagyjából élvezte. Viszont azok csak 4-5 perces utak voltak.

Az első teendő, hogy a gyereknek is bepakoljunk. Hú, két és fél napra mentünk eredetileg, de legalább úgy pakoltam be, mintha 2 hétre indulnánk. Például az összes textil pelenkát elvittem magunkkal, amit csak itthon felleltem. Ebből összesen kellett 2 éjszakai hálózsák (az elsőt összekakálta), 2 pulóver (az elsőt ÉN leittam), 3 body (ha már 3 napról van szó), 2 nadrág (szintúgy az első TŐLEM lett narancsleves). És ennyi. Vittem 3 plédet, de az egyik ki sem került a bőröndből (egyébként a lehető legnagyobb bőröndöt hurcoltuk magunkkal). A pelenkázó táska tartalma viszont mind kellett, de az akkor is kell, ha csak kilépünk az ajtón. Az is jó volt, hogy játékot is dobtam be neki. Igaz, még nem játszik, de már figyel a dolgokra.

 Ami a lehető legjobb döntésem volt idáig az a babakocsi. Én magam össze tudom csukni, be tudom rakni az autóba (egyetlen egyet nem próbáltam vele, pedig hamarosan szükségessé válik az is: a lépcsőn fel-levitelt). A hordozó részében a gyerkőc imád aludni, nézelődni – a 100 kilométert most is végig aludta benne (oda-vissza is :D). Igaz, a csomagtartó felét elfoglalja, de nélküle már sehová se!

A doki előtt elintéztem az anyasági támogatást és a családi pótlékot. Most Budapesten nem volt hej de jó autókázni, mert árad a Duna! A rakpartok lezárva, így az egész városban a dugónál is dugóbb volt. Nekünk meg a Váci út 73-ba kellett mennünk, ami ha nem is látványosan, de elég közel van a folyóhoz. A munkahelyemről közelítettük meg, mert ahhoz, hogy Mr. Férfi felvehesse az adókedvezményt, kellett egy igazolás, hogy én nem igényeltem. A cégnél mindenki Zsebiben gyönyörködött (hízott is a májam rendesen), aki hol aludt, hol meg vigyorgott – de egyáltalán nem sírt! Azt lehet mondani, hogy egész nap aludt. Aludt az autóban a hatalmas dugóban, aludt az Államkincstárnál, míg engem vártak. S várniuk kellett, mert 15 fő várakozott előttem is! Nem tudom, mennyit kellett várakoznom, direkt nem néztem az órát, nem akartam felhúzni magam, vagy arra gondolni, mennyire ordíthat kint a fiúm (aki a valóságban végigaludt). Leadtam a papírokat, kiderült, hogy a fénymásolat nem kell nekik, mert csak az jó, amit ők fénymásolnak le, illetve Zsebi lakcímkártyája semmihez sem kell, ehelyett kellett volna Mr. Férfié, aki azt persze nem adta oda, így másnap mehettünk vissza – még nagyobb dugóban!

Délután, az apai nagyszülőket vártuk. Előtte gyorsan bevonultam a fürdőbe. Végre rászántam magam, hogy szőrtelenítsek, és végre emberi formát ölthettem! Bár ebből volt egy esti incidens, mert Mr. Férfi azt hitte, hogy az ő borotváját használtam, és az már milyen! Erre közöltem vele, hogy ő használta ezek szerint az én borotvámat, mert az elektromos Fusiont még az egyetemi éveim alatt kaptam apumtól! Másnap apum is megerősítette, hogy ő elektromost csak nekem vett, mert karácsonykor, amikor akart Mr. Férfinek is, elfogyott, így egy normállal sikerült csak meglepnie, amit a drága párom folyamatosan vidéken hagy… Szegény Mr. Férfiben mekkora lelki törés lehetett, amikor megtudta, hogy az én (már használt!) borotvámmal borotválkozott?! Bocsánat, nekem ez vicces! J

Zsebit persze akkor kellett megetetni, amikor látogatni jöttek hozzá, így megint inkább az én ölemben ücsörgött. Nem tudom, másnál hány perc szokott lenni a szopi, nálunk sok (mondjuk pontosan nem tudom, sosem mértem még le). De legalább fenn volt, nem aludta át a nagyiék látogatását! Csak sajnos az orvosi látogatást sem. Jobban mondva csak az elején ordított, mint a sakál, mert aztán apum előhalászta a babakocsit, és az esőben (de egy árkádsor alatt) tologatta, mire megint el-elszundított.

Én pedig egy fotóval felszaladtam a nődokihoz. Zsebi fotóját kitűzték a többi náluk születő kisbaba mellé, ő lett a 113. Tökéletes időben mentem, mert csak egy kismama volt előttem, aki épp a CTG gépnél ült, és a rendelőből is akkor jött ki az előttem lévő „beteg”. Jó színben vagyok, bár a szemeimen látszik az éjszakázás, de nagyon jót tett nekem az anyaság, ki vagyok virulva.  A sebem szépen gyógyul, ultrahangon megnézte a méhem, és végtelen örömömre megállapította, hogy a méhem olyan, mint aki nem is szült még. Gyorsan elvégezte a rákszűrést is, hogy ne kelljen újra visszamennem, elég legyen egy év múlva ismét meglátogatnom.

A jó híreket két táskával és egy fáradt, bőgő gyerekkel ünnepeltem meg.

Szeretitek a ragadozó madarakat? Ha élőben szeretnétek látni, katt a képre:

Este van, ki ki nyugalomban...

Eddig nem sok szó esett azokról a dolgokról, amiktől a terhességem idején féltem. Valahogy megoldódott mind. Legalábbis még.

Zsebi fél kilót hízott egy hét alatt, és új szokása is lett: este 6 után nem lehet vele bírni, csak úgy hozzákezd, és keservesen, fájdalmasan sír. A védőnő és a nagyszüleim is azzal jöttek, hogy nincs tejem, mert már idős (?) a hasfájós időszak kezdetéhez. Szerencsére meglátogatott a szoptatási tanácsadó, aki megnyugtatott, hogy ha délután félóra alatt négyszer beindul a reflex, ráadásul a másikból is csöpög, biztos, hogy van tejem. A múlt héten meg is mértem: 410 gramm/24 óra pisi/kaki a pelusban (mérleggel mértem).

Szóval a gyerek sír – és nem az éhségtől. Nem tudom mitől, egyszer csak rákezdi és alig lehet megnyugtatni. Megnyugtatásnak viszont nagyon jó a Bóbita és a Virágéknál ég a világ éneklése (bár amennyire én tudok énekelni…) séta közben. Valószínűleg a babó hozzászokott a hasamban a nagy kilengésű mozgáshoz, mert most is jobban viseli, ha úgy mennek vele, ahogy én (apum már kezdi megtanulni). Az elején, amíg nem jöttünk rá a megfelelő mozgásra, csak az én kezemben nyugodott meg.

A babát egyetlen egy módon tudom biztonságosan vinni: felkapom a bal (nem a jobb) vállamra. Bal kézzel tartom, jobbal tudok kapaszkodni. Így is sétáltam vele a szobában fel-alá. Vagy egy helyben toporogtam, és ráztam a csípőm. Ez ment is két-három este folyamatosan több órán keresztül. De mivel gerincferdülésem van (erről olvashattatok a császárnál), így egy idő után a még rosszabb testtartás és a 4,5 kiló súly rázogatása miatt az egyik csigolyámnál rettentően fájni kezdett. És fáj is!

Maradt az, hogy apum nyugtatgatja, én meg a holnapi 6 hetes nődokis kontrol után keresek valami jó gerincerősítő tornát…

Amennyiben fenn vagytok a híres-hírhedt közösségi oldalon, akkor van egy meglepetésem a számotokra :)