Esti sírásba torkolló cipővásárlás

Eddig csak a vasárnapok voltak „kimenők”. Mr. Férfi általában korábban hazamegy, mert utána van valami programja. Ez a családban véleménymegosztó, de így legalább apum kimozdít a „négy fal közül”. Általában ilyenkor fagyizni megyünk, mert az üzletek ugye zárva. Pedig néha még annak is örülnék, ha a Rossmannba bejutnék. *

Most vasárnap ráadásul újra a mosható pelenkák előnyéről olvastam, amit egyre jobban ki szeretnék próbálni, így rögvest elhatároztam magam, hogy hétfőn az lesz az első dolgom, hogy elugrom a közeli bababoltba. Nem lett korai indulás, csak késő délutáni. Gondolhattam volna, hogy maradjak a sejhajomon, mert Zsebi nyűgös, de nem hittem volna, hogy ennyire. Sőt mi több, telefont sem vittem magammal, mert éppen lemerült!

Már indulás előtt sírdogált, de akkor még sikerült elaltatnom. Addig, amíg el nem indultam! Azon mód rázendített. Ha már úton, még elugrottam cipőt venni is**. Jó egy órát voltam távol. Hazajövet már kaptam a fejemre, hogyan merem ott hagyni egyedül a gyereket, aki vigasztalhatatlanul sír (már vöröslik a feje és nem vesz levegőt).

Átvettem, mire valóban elhallgatott – legalábbis addig, hogy a vigyázó nagyszülők (dédik) megnyugodjanak, és kimenjenek a kertbe. Aztán megint rákezdte, de ekkor le lehetett nyugtatni a cicivel. El is aludt, de ahogy leraktam a karomból felriadt. A sírást most egy kevés sétával tudtam megállítani, aminek most is szundi lett a vége, ráadásul annyira, hogy még filmet is nézhettem*** - egy darabig, mert most egy puki keltette fel, aminek sírás lett a vége. Érdekelt volna a film, így nem álltam fel vele, hanem ülve dajkáltam, amitől csak még inkább bepörgött, Már „rázogattam” is – próbáltam nem túllépni a dajkálás határát, főleg, hogy azt se tudom, meddig lehet elmenni egy baba ringatásánál, hogy ne kapjon agyrázkódást, amitől a babák egy ötöde meghal. Mindig attól rettegek, hogy valamelyik mozdulatom már túl sok… Ezt ráadásul még a neten terjedő, umpala-lumpa  videó is tetőzi, mire egy nő azt mondta, hogy már attól agyrázkódást kapnak a gyerekek…

Éppen ekkor jött fel nagypapám, akit megrémített az ordító, vörösödő, levegőt nem vevő gyerek, mire kiordított a kertbe nagyimnak is „azonnal gyere be”. Fogalmam sincs, minek hívta be, de az egész sztorinak a vége az lett, hogy hárman ordítunk egymásra a vállamon ordító gyerek mellett, hogy azonnal vigyem el orvoshoz, mert ez már nem normális, biztosan beteg és ne legyen már késő, meg majd kap valami tablettát. Nem vagyok orvos ellenes, de mivel a hasfájás nem százszázalékosan bizonyított – ráadásul egyik anyuka mondta, hogy pont a gyógyszertől fájt a pici hasa – így nem adok be neki semmit se. A homeopátiás szerekben annyira nem hiszek, és valami akkor sem stimmel azzal, hogy mindig este (jó, most délután) kezd el sírni.

A vége az lett, hogy hazajött apum, és átvette. Mama is akarta, de neki azért sem adtam oda… Apum meglépcsőztette, mire jött két büfi, és Zsebi is megnyugodott. A délutáni sírást viszont nem csak a büfinek tudhatjuk be, hanem egy helyi viharnak is, aminek pont akkor lett vége, amikor apum hazaért.

A vihar minden téren elmúlt, mindenki megnyugodott, Zsebi pedig bevágta az éjjeli szunyát.

*Bár pénteken elmentünk Kriszti24-gyel fagyizni (erről is írni fogok szerintem csak a szoptatás részen).

**Végül kiderült, hogy hétfőn zárva

***A kezdett kezdete – valaki látta már? Mi a vége?