Mosható betétek

A nők menstruálnak.

Nővé válásunk egyik első és legjelentősebb mérföldköve, amely után már anyává is válhatunk. Természetes és egészséges folyamat.

Mégis lemerem írni, hogy a legtöbb nő ilyenkor mocskosnak érzi - legrosszabb esetben saját - magát. Erre némely népi (vallási) hagyomány rá is erősít: Nepálban a menstruáló nőket a családi otthontól távol, minden felszerelés nélküli, piszkos tákolmányba űzik (mennek ők saját akaratból is), mert még valaki meghalna tőlük! A zsidóknál is ezt Éva bűnbeesése miatti büntetésnek tartották, a muzulmánoknál csak a napi imádkozásokban nem kell részt venniük.

Nincs olyan nő, aki szeretné. Igenis kellemetlen, zavaró érzés - a görcsökről nem is beszélve. Régen egyáltalán nem görcsöltem, most, ahogy 15 hónap után visszatért a menstruációm, jobban megérzem. Valószínűleg ez azért is van, mert még szoptatok, és ha több tejet iszik Zseb, kevésbé vérzek, illetve a megszokott 27 nap helyett 40 napok is eltelnek két-két ciklus között. 

Gyógyszer mellett szinte kizárólag tampont használtam. Valahogy mindig azt hittem, hogy allergiás vagyok a betétekre. Így csak egy fajtát "bírok" használni, a többitől igencsak viszketek. Ezért, amikor meghallottam, hogy nem csak mosható pelusok léteznek (szemeztem velük, de végül nem mertem belevágni), rögtön kaptam az alkalmon, és utána kérdeztem:

"A mosható betétet ugyanúgy kell használni mint az eldobhatót, csak épp az öntapadós csík helyett patenttal rögzítjük. Nedvszívó képessége nagyon jó, ezt a frottír nedvszívó mag biztosítja. Úgy működik, hogy van egy frottír, vagy plüss réteg, ami közvetlenül a bőrhöz ér, alatta a frottír rétegek (2-3-4-5 réteg attól függ milyen erős vérzéshez készült), alatta egy speciális nedvességzáró anyag, amit a mosható pelenkáknál is használnak, bevizsgált bőrbarát légáteresztő anyag, alatta pedig egy réteg dekoranyag. Nagyon biztonságos minden tekintetben. Én régebben gyapjúval töltöttem, mert nem volt ez a spéci anyagom, úgy is működik, még éjszakára is, és úgy még természetesebb, viszont kicsit vastagabb lesz a végeredmény... Használat után én egy vödörbe szoktam dobni, hideg vízbe, hogy kiázzon, pár óra múlva pedig kézzel kidörgölöm, esetleg mosószappannal, és a többi fehérneművel mosom. (Illetve a sötét szinüeket a sötétekkel.)"

Tudtam meg Zsuzsától, a Csacsikacsalád készítőjétől.

Rögtön tudtam, hogy nekem ilyen kell. Rendeltem is tőle első körben 5 darabot.

Még meg sem érkeztek, már "reklámoztam" a barátaim között, de üres fülekre találtam. Azzal jöttek, hogy milyen undorító a véres cucc, örülnek, ha gyorsan kivághatják a betéteket a szemétbe, nem hogy azzal szenvednének, hogy mossák őket! 

Engem ez sosem zavart. Magát a menstruációt a megtisztulás folyamatának tartottam, a vér sosem volt undorító számomra. Ráadásul a menésemnek köszönhetően, ha csak betétet használtam, gyakran foltos lett a fehérneműm is, de rosszabb esetben még a nadrágom is. Szóval havonta legalább egy bugyit így is, úgy is áztattam. Most, hogy egy-két ruhaneműt kell, vagy mellette egy tucatot, nem osztott, nem szorzott. Sőt azt is megtudtam, hogy a szobanövényeknek kitűnő tápanyag a véres víz.*

Emiatt most kivételesen vártam a menstruációmat. Ki akartam próbálni, hogy valóban olyan jó-e, mint amilyen nagy reményeket fűzök hozzá. Egyszóval tudnám összegezni: érdekes.

Az első alkalommal használt tisztasági betét patentja kiszakadt, így tudat alatt mindig azt figyeltem, hogy a helyén marad-e. Ezt leszámítva az anyaga kiváló, egyáltalán nem irritált, észre sem vettem, hogy bármi is lenne a bugyimban. A többivel már nem jártam így. Ott a patentok tökéletesen működnek, viszont mivel első alkalommal (első nap a legerősebb a vérzésem) több rétegűt használtam (ráadásul nem is otthon), vastagnak éreztem, és attól féltem, hogy a szűk nadrágomban kilátszik az alakja. Nem kellett volna ettől tartanom, mert semmi ilyesmiről nem volt szó, és egyáltalán nem volt nagyobb, vagy vastagabb, mint mondjuk egy maxi Always. Nedvszívó képessége pedig ugyanolyan jó!

Mivel keveset rendeltem, így nem áztattam be napokra (még órákra sem). Gyorsan, folyó vízben kiöblítettem, majd rádobtam a radiátorra száradni. Emiatt kicsit megkeményedett, de az a 3 darab, amit megfelelő méretben vettem (kicsi és normál; nekem nem szükséges a maxi, mert azt továbbra is tamponnal oldom meg), folyamatosan - felváltva - használva volt. 

A plüss anyaga egy kicsit irritál. Nem viszketek tőle annyira, mint egy eldobható betéttől, de azért nem túl kellemes. A "díszítő része" sokkal barátibb lenne, viszont ott nem fogja fel úgy vért. És mivel a betétek személyre szabottan, igény szerint készülnek, a következő rendelésnél másmilyen anyaggal kérem. :)

Mert az biztos, hogy most megyek és rendelek még párat, hogy ne kelljen imádkoznom azért, hogy megszáradjon a cseréig. 

Ti milyet használtok? Kipróbálnátok?

*Nincs semmilyen virágunk, szóval ezt nem fogom kipróbálni. A lefolyó tökéletesen megfelel!

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

C'est moi...

- Ça va?!

- Ça va?!

Köszöntik egymást a franciák (hasonlóképpen az angolok is: How do you do?). Igazság szerint, az udvariasságon kívül nem igazán érdeklik őket, hogyan is van a másik. Nagyjából úgy is tudják. Minden embernek megvan a saját problémája, ami számára a legsúlyosabb. Senki nem tudja átérezni a másik fájdalmát, baját, hiszen nekik is megvan a sajátjuk. Ha mindenki csak panaszkodna, a vége az lenne, hogy azért versenyeznénk, ki ugorjon előbb a vonat elé…

Tőlem leginkább azt szokták megkérdezni, milyen érzés, ha sajnálnak az emberek. Na, nem mintha azért, mert sajnálatra méltó lennék ám! Csak hát, ha valaki másabb (jelen esetben mozgássérült), akkor általában vagy ellenszenvet, vagy sajnálatot vált ki a többiekből. Jaj, szegény, még segítség nélkül le sem tud menni a lépcsőn! És mégsem tudok a kérdésre válaszolni, mert senkinek sincs oka sajnálni. Nekem is megvannak a kisebb-nagyobb bajaim, nehézségek az életemben, de mutassatok olyan valakit, akinek nincs! Egyszer csak apró-cseprő bosszúságok kerülnek az utamba, néha viszont minden összecsap a fejem felett, semmi kiutat sem látok előre. De az életem ugyanúgy egy hullámvasút, mint bárki másé: hol minden elsőre sikerül, minden tökéletesnek tűnik, boldogabb már nem is lehetnék; hol minden sötétbe burkolózik, nem látok semmi megoldást a bajaimra, hiába töröm magam, semmi sem sikerül. Veletek nem így van?

Mégis, még ilyenkor is sikerül megállnom, és az égre tekintenem. Ha meglátom a napot, minden szép lesz körülöttem. Rájövök, hogy az élet legnagyobb ajándéka maga az élet. Szeretek élni, itt élni, ahol. Boldog vagyok, hogy a szeretteim vesznek körül, boldog vagyok, ha megérezhetem a szél simogatását a bőrömön, hallhatom a madarak csiripelését, vagy a kutyák ugatását, mert mindez azt jelenti, hogy eleven vagyok, hogy a természet ereje vesz körbe. Hiszen nincsen nagyobb erő magánál a természet teremtő erejénél.

A blogom is ezt az erőt próbálja éltetni – kisebb-nagyobb sikerrel. Amikor elkezdtem, még nem volt meg a fiam, még csak terveztük, mindent megtettünk érte. Sokszor elkeseredtem, de mindvégig legbelül tudtam, ő meg fog foganni, és „leszáll” közénk. Utána arról számolhattam be, milyen édes tünemény volt a hasamban, és a kezdeti ijedtségeket követően fantasztikus terhességben vehettem részt, amilyet csak kívánhattam. Az, hogy születésétől mindennapom egy varázslat, csodával hatásos. Vannak fájó pillanatok (olvashattatok is belőle nem egy-kettőt), de remélem, az írásaimból lecseng, mennyire szép az élet, a Föld, a természet és az anyaság. És ha panaszkodok is, azért teszem, mert magunkban tartani semmit sem szabad; ne őröljük magunkat, osszuk meg örömünk mellett bánatunkat is, hogy felszabadulhasson lelkünk. Hiszen nem lenne szabad semmitől sem félni, mert ha az egyik ajtó nem nyílik, lesz ott másik, ami tárt szárnyakkal fogad. Csak meg kell látni őket, és nem félni átlépni rajtuk!

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

A másfél éves vs. a mami akarata. Na, melyik lesz a győztes?

Először azt hittem, hogy egyedül csak az én pici Zsebem rettentő akaratos, hiszen volt kitől örökölnie. Én sem tudom elviselni, ha valaki nemet mond nekem (emlékezhettek a házasság-kérdésére, vagy most éppen azért duzzogok, mert egy gyönyörűséges cicát nem hozhatok haza januárig, a cica meg akkorra megnő…). Aztán rájöttem, nem ő az egyetlen, szinte mindegyik másfél-két éves gyerkőc ilyen.

Még a görényt vittük el az utolsó nap infúzióra. Ott kellett hagyni néhány órára. Utána Zsebbel kettesben elmentünk egy nagyobb szupermarketbe vásárolni, és mire hazaértünk, az autóban elaludt. Nem akartam felébreszteni, jó idő volt, az autóra is rásütött még akkor a nap. Hagytam, hadd aludjon.

Majd’ egy órát aludt. Akkorra már minden bajom volt: fel szerettem volna menni a mosdóba, éhes voltam, ideges és nyugtalan a görke miatt. Nem én ébresztettem, mégis rosszul ébredt. Talán a cici hiánya volt a probléma, nem tudom, de a szája sarka már konyult is lefelé, ahogy kinyitotta a szemecskéit. Kiszálltam, és őt is kikötöttem. Ekkor már gondolhattam volna arra, hogy nem lesz egyszerű menet a bemenetel, hiszen nem akarta elengedni az ülése védőpajzsát, és csak mondta, hogy neem. De én tényleg nagyon bent akartam lenni a lakásunk falai között, ahol jóllakottan várhattam a telefonhívást, hogy mehessünk vissza az állatorvoshoz. A fiam viszont másképp gondolta: ő az autóban akart még maradni.

Az autó mellett nem tartotta meg magát, folyamatosan attól féltem, hogy a nagy elhagyásban beveri a fejét vagy az autó ajtajába, vagy a betonba. Az ajtót nem tudtam becsukni, mert a síró-ordító gyerek két kézzel kapaszkodott a karosszériába. Meguntam, hogy vagy a gyereket rántom el az ülésből, miközben megpróbálja kirúgni magát a kezemből, én meg hátra esem, vagy az ajtót csukom be, miközben Zseb feje folyamatosan útban van. Egyetlen egy megoldást találtam ki: hagytam, hadd vergődjön a földön, a kezeit lefogtam, míg becsaptam és távnyitóval bezártam az ajtót. Elengedés után rögvest felpattant, két kézzel belekapaszkodott a kilincsbe, és zokogva rángatni kezdte. A nagy erőlködéstől és lendülettől szinte végig a levegőben volt.

Ott álltam mellette, végig halk szavakkal könyörögtem neki, menjünk be. Már mindent kitaláltam, amivel elvonhattam volna a figyelmét. Az emeletes házunk ablakait mutogattam neki, ahol arany csillagokat aggattak ki karácsony alkalmával, de hiába. Semmi nem érdekelte, egyetlen egy cél lebegett a szeme előtt: visszaülni az autóba. Lehetséges, hogy egyszerűbb lett volna hagyni neki, de ahogy ő sem, én sem engedek az akaratomból. Kezeinél fogva – miközben azért imádkoztam, nehogy kirántsam a vállát – rángattam el az autótól a totál elhagyott kis testet, mert Zseb egyetlen egyre volt hajlandó: a földön fetrengve sírni.

Az egyik szomszéd, vagy a mellettünk lévő hostel egyik ideiglenes lakója is ekkor parkolt le mellénk, de mivel nem ismertük egymást, eszébe sem juthatott, hogy segítsen, ha már férfi létére nem is köszönt nekünk.

A legegyszerűbb az lett volna, ha felveszem az ölembe, és felviszem. Természetesen ez is eszembe jutott. Legkönnyebben a karikás kendővel ment volna, de esélytelen volt még a felkötés megkísérlése is… A gyerek együttműködést megtagadva feszítette volna meg magát, ráadásul a rajtunk lévő téli kabátok csúszósága is megnehezítette volna. Viszont a 12 kilós plusz kabátos Zsebet még hagyján felemeltem, de alig bírtam megtartani. Csúszott ki a kezemből, egyensúlyom folyamatosan megingott – így nem mertem, sőt nem is bírtam bevinni. Amíg a kocsit kellett megkerülnöm, simán ment, mert mint egy krumplis zsákot, a vállamra vettem, és végig kapaszkodva megközelítettem az udvari kapunkat. Az utolsó két-három métert nem tudtam csak megtenni. Muszáj voltam lerakni Zsebet, aki természetesen azon mód lefeküdt. Hiába állítottam fel, nem állt meg a lábán. Ott magasodtam felette, könyörögtem neki, de a fiam csak ordított. Hagyjam a földön? Húzzam be, mint egy lisztes zsákot? Vagy most mit csináljak vele? Felemelni már nem tudom, hogy bevigyem…

Bentről ekkor jött ki két ismerős. Mindketten megtermett férfiak voltak. Az idősebbik megállva mellettünk megkérdezte:

- Mi nem tetszik a fiatalúrnak?

- Nem akar bemenni. Az autóban akart volna maradni.

- Akkor ültesd vissza a kocsiba.

Ajánlotta fel, és ezzel el is köszönt. Beültek az autójukba, és elhajtottak, minket ott hagytak továbbra is a földön szenvedtünk.

Nagy nehezen húzva-vonva eljutottunk az ajtóig. Bemenve leülhettem vele egy padra. Magamhoz ölelve hagytam, hadd sírja ki magát, simogattam, és amikor egy kicsit csitult a hiszti, lehetőséget kaptam arra, hogy elmagyarázzam neki, miért nem maradhatott az autóban, miért akarok felmenni. Láttam a szemein, hogy megérti, és már jött is volna fel velem.

Még nagyobb szerencsénkre összefutottunk a hostel két takarítónőjével, akik ugyanolyan udvariasan érdeklődtek, mi volt a nagy sírás oka? Ahogy elmeséltem, fel is ajánlották, hogy az egyikük felviszi az első emeletre, ahol lakunk. Zseb ekkor már nem sírt, igaz, nem is mosolygott, de szófogadóan kapaszkodott a hölgy nyakába.

Végül az én akaratom nyert, ha mondhatom így, mert még fizikailag erősebb vagyok, de ha így haladunk, nem sokára én fogok meghajlani Zseb előtt. Vagy inkább okosan kompromisszumot kötünk.

Nálatok is előfordult hasonló földhöz verős hiszti?

 

Bloggerek házi feladata: Poszt az 5 kedvenc blogról :)

Körülbelül akkor fedeztem fel egy Facebook-csoportot, amikor a VKP-t is elkezdtem (a legutolsóban nem vettem részt, de ha érdekel titeket a többiek karácsonyi kívánsága itt elolvashatjátok az egyikükét, a poszt alatt pedig a többiekét is). Ebben a csoportban Főni asszony (hiába, szinte mindenki így hívja már Suz’nt :) ) a héten egy új kezdeményezést kezdett el: a házi feladatokat. A mai feladat pedig az 5 kedvenc blogunk kiválasztása.

Nem könnyű feladat. Főleg, mert a kedvenc blogjaim legtöbbje zárt. Így hiába linkelném be Borboleta oldalát, az a pár (ezer) ember tudná csak megnyitni, aki eddig is olvasta. Na, de akkor el is veszne a játék izgalma, azaz az újdonságok mutatása. A másik problémám az, hogy a csoport azért – mivel valóban k* jól írnak közülük a legtöbben – elég bennfentes a társaság, és általában egymásra hivatkoznak, de akkor megint ott vagyunk, hogy csak egy kis körben mozgunk (jó, tényleg nehéz egy ilyenből kitörni).

Ezért úgy döntöttem, hogy fogom a Feedlymet, és megnézem, kikre is vagyok feliratkozva, és megpróbálok egy rangsort kialakítani (egyáltalán nem ment, így randomszerűen kiválasztottam a kedvenceimből 5-t):

Zou Bisou Bisou

Íróját, Zu Zut a blogom által ismertem meg. Egyik hozzászólása követte a másikat, utána a Facebookon is elkezdtünk beszélgetni, és rájöttünk, hogy nagyon hasonló életszemlélettel rendelkezünk. Így nem is volt kérdés, hogy a nem túl régi blogját az első bejegyzések óta követem. Stílusa könnyed, hangvétele vidám, reményt keltő. Nem ír naponta, de amikor ír, megmosolyogtatja az ember lányát (fiát).

Ritkán látható történelem

Ezt most fedeztem fel, a gyerek apja olvassa már egy jó ideje. Így is bukkantam rá, a feje felett belenéztem, hogy éppen milyen nők után csorgatja a nyálát mit olvas. És éppen egy cikk volt a ’70-es évek eltúlzott divatjáról. Naná, hogy el kellett olvasnom! Így ott is maradtam, amíg a legtöbb cikket visszamenőleg el nem olvastam…

Tokyo reload

Mindig is Japán-mániás voltam, még ebből is írtam a szakdolgozatomat. Éppen a szakdolgozatomhoz kezdtem hozzá, amikor a gyerek apja – igen, már akkor ismertük egymást – megmutatta, hogy jé, lehet, hogy jól jön neked a J-pop megismerésében. Végül nem használtam fel, de azóta is rendszeresen olvasom. :)

Édes kis pöttyünk

Azért én baba-blogot vezetek, gyerek-blogokat is olvasok…

Liz írása már az első pillanatoktól megfogott, szeretem az őszinte stílusát, Dorka pedig – így látatlanban is – egy angyal, akiről jó olvasni, és messzi-távolból figyelni, ahogy kisbabából ifjú hölgyé cseperedik.

Lassan, de biztosan

Végül, de nem utolsó sorban választottam egy autista kislányról írt blogot. Az anyukájáról Katiról már írtam korábban is, hogy mennyire nagyra tartom. Az életük egyáltalán nem olyan könnyű, mint azt mi itthonról csak úgy elképzeljük, mégis annyi pozitív energia van benne, hogy jut még belőle az olvasóinak is. Kislánya, Cuki pedig egy gyönyörűség!

Ha leülök blogokat nézegetni (ami valljuk be, egyre ritkábban történik meg sajnos), akkor ezen az 5 oldalon biztosan elolvasom az új írásokat!

Ajánlom őket nektek is!

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

  

Kész röhej, ami ebben a kis országban zajlik.

Mint ahogy már tudjátok, little-kóros vagyok, vagyis születésemkor oxigénhiányos lettem. Paraparesis spastica, áll már az 1991-es orvosi bizottsági szakvéleményen. Köztudottan nem rehabilitálható, maximum stagnálható állapot. Ezt 2004-ben megerősítették, amikor először kértem a közlekedőképességem minősítését. Szó szerint ezt áll a papíron: „Munkaképesség-csökkenés mértéke össz-szervezeti szempontból: 67 %. III. csoportú rokkant. Újabb felülvizsgálata nem szükséges. Állapotában javulás nem várható, így újabb füv. nem szükséges.”

2012-ben, amikor a kormány rendeletbe adta a rokkantnyugdíjasok felülvizsgálatát, én is – jó kislány módjára – visszaküldtem a kérelmemet egy komplex vizsgálatra. Közben vidékről Budapestre költöztem, ahol sokkal több korábbi „beteget” és újabb esetet kellett kivizsgálniuk, így a "nem szükséges vizsgálatra" hivatkozva hátrébb tettek a sorban – legalábbis ezt állították. Először azt mondták, hogy még abban az évben mindenkit behívnak, később már a következő május volt a határidő (én időközben állapotos lettem), utána meg szépen elfelejtettek. De majd egyszer úgyis megtörténik, biztattak. Én minden ilyentől félek*, így örülve és boldog tudatlanságban ültem a kis popómon, hiszen az állapotom végleges, ténylegesen mozgáskorlátozott vagyok, ténylegesen vannak problémáim.

Addig nem is volt baj ezzel a várakozással, amíg le nem járt a parkolási igazolványom, amit szerettem volna meghosszabbítani. Vittem szépen magammal a 2004-es papíromat, ami az utolsó orvosi szakvéleményem is egyben. De ezt nem fogadják el, mert túl régi. WTF? Mert ebből, ahol részletesen le van – latinul is, orvosi szakszavakkal is – írva, pontosan milyen az állapotom (kancsal a szemem, kacsázó a járásom, stb.), nem jönnek rá, hogy valóban megérdemlem-e a kártyát, vagy sem. Esetleg, ha teljesen vak lennék, nem csak a jobb szememre… (nem, arra sem vagyok teljesen.) Szerezzek be egy újabb minősítést!

Elmentem hát a kormányhivatalhoz, aki elvileg ki tudna nekem adni valamilyen papírt. Viszont ott is megerősítették, hogy a 2004-es papírom elévült, és új orvosi szakvélemény kell. Szóval viselkedjek úgy, mint akinek még nem volt parkolási igazolványa: vagyis kérjek beutalót a háziorvosomtól és menjek felülvizsgálatra. Én balga megkérdeztem, hogy pontosan milyen beutalót kérjek. Hiszen, gondoltam én, ezerféle beutaló létezik, a röntgentől kezdve az ortopédiaiig, de csak azt a választ kaptam, hogy ez a neve a kérvénynek. ORVOSI BEUTALÓ! Itt már szentségeltem magamban, hogy ennyire sötét nem lehet, mert rendben van, neki tiszta és világos, de ha én odaállítok az orvosomhoz, ő csak pislogni fog, hogy hová kérem, még akkor is, ha körülírom, mire kell. Azt meg mégsem írhatja rá, hogy felülvizsgálatra. Pontosan milyen felülvizsgálatra? De amikor a kormányhivatalnok látta az értetlen tekintetem, nagy kegyesen megkönyörült rajtam, és hozzátette: nyomtatok egy formanyomtatványt az orvosi beutalóról a komplex orvosszakértői vizsgálathoz. Na, ezt már én is megértettem… A munkaképesség felülvéleményezése szükséges ehhez is. Ne kérdezzétek, hogy mi köze a kettőnek egymáshoz! Miben változik a mozgáskorlátozottságom, illetve az, hogy nem tudok sokat gyalogolni és emiatt mindenhová autóval közlekedem, miután kiderül, milyen is a munkabíró képességem? Persze, összefügg a kettő, de basszus, ha rám néznek, már látják, hogy nem vagyok 100%...

Az is kiderült, hogy mivel most decemberben jár le a kártyám, már januárban el kellett volna indítanom a hosszabbítási tortúrát! Mert mi volt eddig? Bementem a 2004-es papírommal, bevezették a gépbe, és azonnal meghosszabbították. És én naiv, gondoltam, idén is így fog zajlani. Mert eddig mindig így ment, hiszen nem rendeltek még vissza, meg az állapotom is állandó.

Szóval most ott tartok, hogy fogom az „orvosi beutalót”, kitöltettem és aláíratom a háziorvosommal, kérek egy időpontot a Váradi utcai Rehabilitációs Szakigazgatási Szervtől, ahol jó esetben fél évvel későbbre adnak is, majd jön még jó negyedév, mire meglesz az eredménye, és utána végre benyújthatom megint a kérvényemet a parkolási igazolványra.

HALLELUJA! MAGYARORSZÁG, ÍGY SZERETLEK!

*Az előző orvos nagyon megalázott...

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Szellem a lakásban

Hitem szerint léteznek szellemek. Viszont sosem féltem tőlük. Gyerekként láttam nagypapámat, illetve két idegen árnyékát (ha szellemek voltak, bennük azért kételkedek most már), de ennyi. Sosem volt kiélezett érzékem az észrevételükhöz. Nem is hiányoltam, így legalább nem féltem tőlük. Egyébként is, miért féltem volna, nem akarnak ők senkit sem bántani. Különben sem olyan helyen lakunk, ahol bárki is kísérthetne.

Néhány nappal ezelőtt ennek ellenére Zseb furcsán viselkedett. Azt mondják, hogy a kicsik még ilyenkor sokkal nyitottabbak, ők látják még mások auráját, még szellemekkel is beszélgethetnek... A megszokott kanapén ültünk, ő az ölemben szopizott. Egyszer csak félbehagyta, felnézett a galériára, integetni és pápá-zni kezdett. Mivel még nem beszél, felesleges lett volna megkérdezni, hogy kinek vagy minek integet, lát-e ott valamit vagy valakit, akit én nem? Az biztos, hogy nem tudtam, hová rakni a mozdulatait... 

Most éjszaka nyugtalan álomra riadtam. Örültem az ébredésnek, mert szinte fizikálisan éreztem magam rosszul a nyomasztó képektől. Persze, aztán rájöttem, hogy ehhez az is közrejátszott, hogy Zseb egész éjjel rajta lógott a mellemen, kicsike karocskáival átölelve, magához szorítva – jobban mondva magát hozzám szorítva –; a másik oldalon pedig az apja préselődött hozzám. Szerettem volna hasra fordulni, de nem ment. Próbáltam arrébb tenni a kicsike fiamat, hogy kényelmesen elférjek, ehelyett egyre szűkebb helyem lett, mert csak egyre inkább kapaszkodott belém, és csüngött továbbra is a mellemen. Ahogy helyezkedtem, lent a földszinten valami leesett. Mintha a ruhaszárítóra pakolt iratok (az este egy fontos határozatot kerestem, utána meg nem volt időm visszapakolni a helyükre) estek volna le. Normális ésszel egy kis szélmozgásra gondoltam volna, vagy arra, hogy a mellettünk lévő kéményből pottyant le valami (gyakori), azt hallottam. Helyette az első gondolatom mi volt? A minket most itt hagyó görényünk szelleme játszik odalenn, és ő lökte meg a fregolit.

És elkezdtem hallgatózni, hogy hátha hallok még valamit. Voltak apró neszek, de azokat valóban betudtam a kéménynek, az utca zajának, amíg… Egy fura, női hangot nem hallottam odalentről. Megijedtem. Fogalmam sem volt, mi volt az. Rövid és halk volt, és nem is biztos, hogy női hang volt, de emberi az biztos. Olyan volt, mint mikor egy másodpercre bekapcsolod a tévét, és csak egy artikulátlan szófoszlány jut ki belőle, amiről meg sem tudod állapítani, hogy ember fia-lánya mondta-e. Bevallom, megijedtem. Főleg, hogy utána szinte azonnal a háton alvó Zseb félrenyelve köhögni kezdett. Olyan hangosan, hogy az apja is felriadt rá. Én meg halálra rémülve emeltem félig ülő helyzetbe a gyereket, hogy ne fulladjon meg a saját nyálától, és valahol a lelkem legmélyén védelmezve szorítottam magamhoz, nehogy bármilyen rosszakaró szellem elragadhassa.Mert a hangot már annak tudtam be. Túl sok horrort nézhetek…

Mivel az apja is felébredt, elmeséltem neki, mit hallottam. Azt mondta, hogy biztos a szomszédból hallottam át valamit, mert nálunk nagyon vékonyak a falak, és a mellettünk lévő hostelben most vannak vendégek. Valóban sokszor hallani őket, de sosem volt még ilyen. Beszélgetésfoszlányokat, pakolásokat, szex-nyögéseket, részeg ordibálásokat mind-mind hallottunk már, és fel is ismerjük, ha onnan, vagy a közös folyosóról jön a zaj. De ez nem olyan volt! Megnyugtatásképp inkább lement, és körbejárta a lakást. Sehol senki nem volt, ugyan egy papír tényleg leesett a könyvespolcról. Valószínűleg nagyon a szélére tettem...

Ezek után már könnyebben aludtam vissza, bár a kezemet végig Zseb mellkasán tartottam, hogy érezzem a lélegzetvételét. A rossz érzés továbbra sem múlt el, amihez az is hozzájárult, hogy a kisfiam álmában beszélni kezdett: Gigi… cica… Gigi… Álmodott valamit - a halott görényről.

Reggel a szomszédból áthallatszott egy nő köhögése, motyogása. A gyerek apja azt mondja, őt hallottam az éjszaka, de valahol nem hiszem. Nem olyan volt…

Ti hisztek a szellemekben?

---

Mivel ma a Facebookon 2cellos-napot tartok, legyen itt a kedvencem tőlük:

A nem várt eredmény: halál

Vasárnap. Reggel 6 óra. Egy halvány izzó pislákol a szobában. Az ablakon csak a feketeséget látni, még egy csillag sem ragyog az égen, még egy utcai lámpa sem világít az utca ezen részén. Mintha minden sötétségbe borult volna, mint az én szívem.

A gyerek apja már úton. Autóval viszi haza vidékre a kis törékeny testet, hogy a régi pajtásnője, a régi játszótársa mellett pihenje örök álmát.

Zseb alszik, én pedig bámulok ki a fejemből. Hogy alakulhatott így? Egy komoly, mégis inkább rutin műtét után ne épüljön fel az én kedvenckém? Mi történhetett, amiről lemaradtam? Mit nem csináltam, hogy életben maradjon? Úgy érzem, az én felelősségem a halála…

Minden olyan jól alakult… A szőre épphogy csak kopottasabb volt. Hétfőn kialakult, hogy megnagyobbodott a bal mellékveséje, amit könnyű szerrel ki lehet szedni. Csütörtökön meg is műtötték, hazaadták, hogy minden rendben. Éjszaka beszorult valahová, lejöttem, kiszabadítottam, visszafektettem a helyére. Péntek reggelre az egész lakás vérben úszott. 9-re már az állatorvosnál voltunk vele, mert véres volt a széklete. Délután hazaadták, hogy melegítsem és adjak neki enni. Adtam neki mindent, meleg pulcsiba tettem, lakásban a nappaliban volt. Másnap az állapota csak romlott. Gyorsan vissza a dokihoz, ahol melegítették, mert teljesen kihűlt. Adtak pasztát, amivel tömni kell. Fél-egy óránként tömtük, de nem melegedett, pedig már a radiátorhoz is raktuk. A végén a pulcsim alá rejtettem, hogy a testhőmérsékletemmel melegítsem… S hozzánk bújva szép lassan eltávozott tőlünk…

Zsebnek a legrosszabb. Folyamatosan keresi. Ha meglátja a szárazhalat, adná a görénynek. Neki minden görény Gigi. A rejtekhelyeket tegnap este többször végignézte, hol van a kedvence. A pasztával szaladgált: „nyam-nyam Gigi”. Ha valamit talál, ami a görényé volt, szalad és kiabálja: Gigié. Annyira, de annyira szerette. Óvatosan simogatta, féltette, etette.

És mi maradt neki mostanra róla? Egy videó, ha Gigit keresi. Ő még nem fogja fel, hogy soha többé nem látja, csak azt, hogy elment, most nincs itt. Még egy darabig emlékezni fog rá, még egy darabig emlegeti, majd elhalványul az emlékének utolsó szikrája is.

Szerettünk Gimanó, szívünkben örökké élni fogsz!

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Állati kérdések

Ahogy azt már korábban olvashattátok, radikális állatvédő vagyok. Születésemtől fogva voltak, vannak és lesznek is állataim, házi kedvenceim. Tiniként nagyban hangoztattam, hogy én jobban kedvelem az állatokat, mint az embereket. Amíg az állatokat a legkisebb parazitától kezdve a legnagyobb bálnáig védem, addig egy-két ember halála kevésbé üt szíven.* Viszont általában mások – legalábbis akik engem körülvesznek – nem teljesen gondolkodnak így. Szeretik az állatokat, de sokan csak haszonállatnak tekintik őket.

Vagy pénzkidobálásnak. Mert egy kisállat nem olcsó mulatság. Sokan úgy vannak vele, mint ahogy régen az öregek. Jó, ha van, de ha nincs, akkor sincs semmi baj. Ajándékba visznek haza egy kutyát házőrzés céljából, a maradékkal etetik, de – amíg nem volt kötelező – oltásra, chipezésre nem viszik el. Arról meg hallani sem akarnak, hogy ivartalanítsák, a kiskutyákat simán kidobják az utcára. A cicák is hasonló helyzetben vannak. Kell egy kertes házba, mert sok az egér, de mihaszna állatok. Tejjel, maradékkal elvannak, oltatni nem kell őket, ha elmennek, hát elmennek. Szaporodnak, mint a nyulak, szóval ha eggyel kevesebb, hát eggyel kevesebb! Miután lefial, agyon is lehet a kicsiket ütni…

Hát nálunk nem így van! Állatainkat első perctől fogva ivartalaníttatjuk – kivéve a kandúrokat, mert apum már a gondolattól is rosszul van, hogy kimiskárolják őket. Évente oltatjuk, a cicák ugyan kérdésesek, mert ők szeretnek elszökni olyankor. Chipezve vannak, és ha véletlenül betegek orvoshoz visszük őket.

Amíg anyum itthon volt, ő jobban pátyolgatta őket; apum jobban hisz abban, hogy a természetre kell bízni őket, az életüket, ő majd eldönti a sorsukat. Szereti, halálukkor meg is siratja őket, megviseli az elvesztésük, de kevésbé van benne az, hogy orvoshoz vigye őket, vagy orvosságot adjon be nekik. Az mind pénz, és ha nincs belőle túl sok, nem mindig könnyű tízezreket kiadni egy kezelés során. És most már egy orvosi látogatás a legkisebb problémával is közel ott van. Valahol sajnálja rá a pénzt…

Én viszont pont rájuk nem. Sok mindenre, de az állataimra nem. De ha nekem sincs, és úgy jön csőstül a baj, akkor én is megérzem és én is kétségbe vonom az ésszerűségemet.

Éppen azért sírtam a családomnak, hogy nincs pénzem – így karácsony előtt szuper érzés–, mire megbetegedett a vidéken tartott cicám. 11 éves nőstény, eddig sosem volt beteg, de most nagyon rosszul festett ki. Elvittem orvoshoz, ahol a vizsgálatért és a gyógyszerekért otthagytam több mint 5.000 forintot. A cica viszont utána „megtréfált”, mert két napra elment otthonról. Már gondolatban eltemettem, és bevallom őszintén, vertem a fejem a falba, hogy feleslegesen „dobtam ki az ablakon” azt a pénzt. Persze, sajnáltam a macsekot is, de akkor ott abban a pillanatban leginkább a pénzt, amire most nagy szükségem lett volna. Második este hazajött, amikor sikerült beadni neki a gyógyszert, amit aztán az éjszaka folyamán sikeresen kihányt a lakás több pontján, majd megint eltűnt két napra. Apum a gyógyszert vérnek nézte, így most már a maradék reményünk is elveszett, hogy a cica életben marad. Az, hogy mi baja volt, azóta sem tudjuk.

A képek az Instagramról vannak.

Szombaton voltunk vele először orvosnál. Csütörtökön – miután kedd reggeltől nem láttam – hazatérve az út közepén gubbasztott. Először azt hittem, hogy szellemet látok, de megmozdította a füle hegyét. Gyorsan be a görényszállítóba, és az orvoshoz szaladtam vele. Persze, megkaptam, hogy miért nem várok vele, nézzem meg, hogyan van. Viszont totálisan ki volt hűlve, a hőmérő fel is mondta nála a szolgálatot, ki volt száradva, bélfertőzése volt, amitől hasmenése, szóval, ha akkor nem rohanok vele orvoshoz, még egy napot nem bír ki. Az orvos nem volt valami bizakodó, nem tudta, mennyire esett át a kihűlés határán, vissza lehet-e onnan hozni. Otthon alulról melegítettem, betakargattam. Sikerült visszarángatnom, mert a következő vizsgálatkor, szombaton már a hőmérséklete kezdett normalizálódni, de akkor még nem evett magától. Tömni kellett bele a pasztákat, amiket még csütörtökön vettem neki. A vizsgálattal együtt a gyógyszerekért 7.000 forintot fizettem. A következő alkalommal arra is rájöhettem, hogy a görényszállítóra szükségem lesz a héten, így vettem egy macskaszállítót is, ha vinnem kell még infúzióra, szóval megint ott hagytam 10.500 forintot. A cica még kétszer kapott infúziót, összesen 4700 forintot fizettem értük. Közben visszajöttem a fővárosban, a macskát apum gondjaira bíztam. Azt mondta ma reggel a telefonban, hogy most már jól van, a széklete is normalizálódott, de azért megígérte, hogy még néhány napig nem engedi ki a szabadba. Remélem, valóban így van!

Közben hétfőn a görényemmel is ultrahangra mentem. Két héttel ezelőtt érte is fizettem vagy 6.000 forintot, mert megmutattam az itteni orvosunknak a kihulló félben lévő szőrét és vettem neki féreghajtót, szőrregeneráló gyógyszert. Az orvost is aggasztotta a szőre, főleg azok után, hogy éppen 1 éve ültetett be neki implantátumot, aminek azért több évig jónak kellene lennie. Mivel neki éppen elromlott a készüléke, a Lehel utcai Állatklinikára küldött, ahol egy ultrahang 8.000 forintba kerül.

Kiderült, hogy a bal mellékveséje megnagyobbodott, tumorra utaló jeleket mutat. Szerencse a szerencsétlenségében, hogy a bal oldali, ami nincs olyan közel a legnagyobb hasi vénához, mint a jobb oldali, ezért könnyedén ki lehet operálni. A mellékvese görény-problémáról itt bővebben olvashattok.

A műtét ára 25.000 forint. Persze, a családom nem vetné alá a 6 éves görényemet ennek a drága kockázatnak. Első érv a drágasága, csak a második, hogy mennyire fog szenvedni, illetve mennyi ideig fog még utána élni. A sok negatív, elutasító hozzáállás után természetes volt, hogy elbizonytalanodtam. Valóban érdemes alávetni a műtétnek? Csak szenvedni fog… Valóban túléli? A daganat nem rosszindulatú, ugye? Honnan lesz rá 25.000 forintom? Hazajött a gyerek apja, és elmondtam neki az aggályaimat. Magához szorított, és a következőt kérdezte:

- Ha a számítógépedben elromlana valami, megjavítanád-e ennyiért?

- Valószínű…**

- Akkor nem kérdés! Ő Gigi…

Pont ezt szerettem volna hallani, és pont tőle! Erre volt szükségem, megerősített benne, hogy nem volt rossz döntésem lefoglalni csütörtökre a műtét időpontját. Így holnap délután háromkor műtik az én kicsikémet.

Ti is megműttetnétek, vagy „annyiban” hagynátok?

*Nem kívánom senki halálát, mielőtt kegyetlen gyilkosnak titulálnátok.

**Nem feltétlenül, de ebbe bele sem akarok gondolni!

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Fejen csapott?!

Olyannal, mint amilyen alulról a második.

Channah látogatott meg minket, éppen a nappaliban kávéztunk. Zseb körülöttünk játszott. Egyszer csak, felém szaladt. Nem foglalkoztam vele, mert az arca boldogan ragyogott; helyette inkább a kávémat kortyolgattam. Ezért észre sem vettem, jobban mondva nem is figyeltem, mit szorongat a kezében. Egy műanyag vállfát...

Odaérve mellém megállt, és teljes erejéből kupán vágott az akasztóval. Hirtelen szóhoz sem jutottam. A fejem azon nyomban lüktetni kezdett, a fülemben a porcelánpoharam csilingelése, ahogy hozzácsapódott a műanyag - ugye, nem tört el?; Channah csak kérdezte, hogy jól vagyok-e. Nem voltam. A szemem könnybe lábadt (egy „picike” ütéstől...), és azon győzködtem magam, hogy nyugi, nem akart bántani; vissza ne üss!

Szinte remegve fogtam meg Zseb karját. Eddig vigyorgott, de mihelyst szemmagasságba emeltem (ráültettem a kanapé karfájára), ki akarta rúgni magát a karomból. Nem sírt, viszont nem tetszett a lefogás neki. Indulattal a hangomban, csendben „elmagyaráztam” neki, hogy ilyet nem csinálunk többé, mert ezzel fájdalmat okoz.

Nem tudom, hogy hatásos volt-e a fegyelmezés. Szerintem nem, mert semmi odafigyelést, megbánást nem mutatott, azonban büszke voltam magamra. Igen, magamra, mert az ütéssel egy olyan belső reakciót váltott ki bennem, amitől legszívesebben visszaütöttem volna: Tessék, nekem is ennyire fájt. Kellett néhány hosszú másodperc, míg nyugodtan oda tudtam fordulni hozzá. Nálam teljes mértékben igaznak bizonyulna: az agresszió agressziót szül.

De a másik kérdés: ha az agresszió (ebben az esetben kupán vágás) valaminek a kivetülése, mi az, ami kiváltotta Zsebnél, hogy bántson?

Szerdán megkapta a 18. havi oltását, és azóta mintha nyűgösebb lenne az átlagnál. Én is idegesebb vagyok (ha lenyugodnak körülöttem a körülmények, beszámolok róluk), amit biztosan megérez, még ha nem is mutatja ki. Nem szoktam előtte elrejteni az érzelmeimet, mert szeretném, ha felnőtt korában – férfi léte ellenére is – könnyedén ki tudná ő is fejezni. Ráadásul délelőtt korcsolyázni volt... Pont az alvási idejére esett a program, így nem úgy reagált az ismeretlen csúszkálásra, mint azt elsőre gondoltuk volna. Odaérve a pályára, én ébresztettem fel, ráadásul az elején még el is kellett mennem, a nagynénjére bízva. Channah azt mesélte, hogy az elején még élvezte, ahogyan lépegethet a jégen, de utána rájött, hogy én nem vagyok ott, így rögvest keresni kezdett. Mire én is visszaértem, már ő maga sem tudta, mit is szeretne. A korcsolyát nem lehetett levenni a lábáról, de a jégre nem akart visszamenni. Azaz, ő maga sem tudta mit akar. Ezért is frusztrálhatta még, hogy a babanyelvét még én sem értettem meg. Általában szuperül el tudja magyarázni, mit szeretne, de néha ellentétes dolgokat tesz, amivel teljes mértékben összezavar. Talán mindez együttvéve okozta, hogy játékból, mosolyogva egy hatalmas műanyag vállfával fejen csapjon…

Vagy csak fel szerette volna hívni a figyelmem. Mégis ez a legvalószínűbb, mert megszokta már: a mami sokat dolgozik a laptopján (sajnos, ez igaz is a mai napig, pedig egyre kevesebb melót vállalok el), ilyenkor nem lehet zavarni. Mindennek ellenére azt vallom, hogy válaszkészen nevelem: ha kér valamit, megcsinálom; kevés dolgot tiltok neki, de amit igen, azt igen. Játszani még mindig nem igazán sikerül vele, de azt vettem észre, hogy hozzászokott, hogy a lábamnál ülve egyedül is eljátszik. (Az Instán láthattátok is, milyen ügyesen építget egyedül.) Dicsérni szoktam, nagyon ügyes, puszilgatni is, csiklandozni is, amitől teli szájjal kacag. Most is itt alszik mellettem, hozzámérve.

Szóval nem hiszem, hogy indulatból csapott volna oda. Szeret ütni-vágni. Nemcsak embert, mindent. Ebből kiindulva nem bántani akart és nem is a személyem ellen szólt a tette. Nem is dühből ütött, mert nyugodt volt mind előtte, mind utána. Inkább játékból, tetszett neki… nem is tudom, mi. Ösztönösen csapkodnak a gyerekek, a szülőknek pedig elvileg az a dolga, hogy a düh levezetésére más eszközt mutasson. Na, de itt semmi ilyesmiről nem volt szó! Most mit mutassak azon kívül, hogy basszus, nagyon fáj, ahogy a koponyámat akartad betörni… Ugye, ez olyan sete-suta?

A pszichológusok szerint ez már a dackorszak és annak velejárója. Élvezi, hogy kifejezheti akaratát mások felett, legyen az tárgy, esetleg ember. Persze ott van a figyelmeztetés is, hogy ez lehet valami változás, vagy rejtett családi feszültség megnyilvánulása is…

Remélem, csak akarat érvényesítésről van szó, amiről könnyedén - még nem tudom, hogyan - le lehet szoktatni. Nem bántunk másokat, nem bántjuk a görényt sem...*

*de ez már egy másik sztori...

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Délutáni alvás... a nagyszülőknél

Most van egy kis időm. Csokival tömhetem magam, zene bömbölhet a hangszóróból, horrorfilmet nézhetek – mert Zseb nincs itthon.

A délutáni alvását alussza a dédszüleinél. Hogy hagytam ott? Az úgy volt, hogy…

Szóval a héten vidéken tartózkodunk. Ilyenkor a nagyimék rendszerint segítenek, főleg abban, hogy vigyáznak Zsebre. Többször elviszik délutánonként, ilyenkor van egy kis időm magamra. Zseb szeret velük lenni, számtalanszor ő kéri, hogy vigyék el magukkal.

Ma viszont már reggel leadtam nagypapámnak, mert nagyimmal a szemészetre mentünk. Néhány hete egy műanyag doboz sarkával belenyúltam a szemembe, és azóta – főleg reggelente – fáj és könnyezik. Egész délelőttöm rá ment, hiszen az orvosoknak nem elég megvizsgálni a betegeket, még különféle – lassú –programokkal kell megírniuk a recepteket is. Százszor gyorsabban végeznének, ha kézzel vethetnék a papírra, mint régen…

Zseb ez idő tájt többször említette, hogy cici (ez egyben engem és a mellemet is jelenti), de ezt leszámítva nagyon jól elvolt az unokatesómmal és a dédpapával. Megérkezve sem rohant oda hozzám, bár meglátva vigyorogni kezdett és rám mutogatva cicizett.

Annyira jól érezte magát, hogy ebéd után sem jött velem haza. Fáradt volt, hiszen délelőtt semmit sem aludt. Reménykedtem benne, hogy hazajövet cicin elalszik, én meg – ugyanígy, mint most – egy kicsit magammal foglalkozhatok. Már kezemben volta kabátja, sapkája is, adtam volna rá, hogy indulhassunk. De ő másképp döntött!

Megfogta a kezem, és húzni kezdett. Ilyenkor tudja, hogy engem nem lehet úgy ráncigálni, mint másokat, így amikor elindultam utána, el is engedett. Betotyogott a nagyszülők hálószobájába, ahol az ágyat kezdte ütögetni, hogy üljek le. Helyet foglaltam, felvettem az ölembe.

-Ciciiiii!

Majd’ leragadt a szeme, nagyon álmos volt. Ha most odaadom neki, rögvest bealszik, gondoltam.

- Tudod, hogy ha most elalszol, én hazamegyek, és csak papa lesz itt, amikor felébredsz. Nem baj?

- Ciciii! – húzta le a felsőm és mosolygott.

Még egyszer elmagyaráztam neki – kicsit bővebben –, hogy nem leszek ott, amikor felébred, de legyen jó fiú, és a dédik hazahozzák. Ő csak mosolygott, és rángatta lefelé a pólóm. Odaadva neki már aludt is.

Amíg a fenti sorokat írtam, hazahozták. Kérdeztem, hogyan viselkedett. Nagyon jó fiú volt; ébredéskor kicsit sírdogált és kérte a cicit, de hamar le lehetett beszélni róla. Evett még egy kevés édességet indulás előtt. Itthon azért türelmetlenül várta, hogy leüljek, ő meg cicizhessen egy keveset.

Újabb cikkem jelent meg a Liliputi blogján! 

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Legnagyobb baklövés

Az életem során számtalan baklövést követtem el. Persze, nem szívesen gondolok vissza rájuk, eldugom őket az agyam egy rejtettebb zugába, nehogy felszínre törjenek, és további rossz érzéseket keltsenek. Minek, ha igazándiból úgysem bántam meg őket? Mindig is azt vallottam, hogy élj úgy, tégy olyanokat, amiket később nem bánsz meg. Mindennek megvan az oka, mindent egy felsőbb hatalom vezérel, amiben én hiszek. Ennek ellenére persze vannak olyan dolgok, amik után elgondolkodok, hogy ha nem ezt az utat választom, akkor esetleg más lenne-e az életem, talán jobb is, de az sem kizárt, hogy rosszabb. Sosem fogom megtudni, mert nem arra indultam el.

Emiatt rettentő nehéz helyzetbe kerültem, amikor a VKP-csoportban kihirdették, hogy a legnagyobb baklövésemről kellene írnom. Először is, magával a baklövés szó jelentésével kellett kezdenem, mert oké, tudtam, hogy mit is jelent (rosszul végződő döntés, melléfogás), na de az életemben mit nevezhetek annak?

Vegyem azt, amikor lótottam-futottam az első szerelmem után? Vagy amikor megbotlottam, és hassal ráestem a padra, miközben miniszoknyában voltam? Vagy amikor tovább maradtam egy bárban, abban reménykedve, hogy a beszélgető partnerem majd hazakísér, mire végül totálisan hoppon maradva bandukolhattam egyedül haza az éjszakában? Vagy a szalagavatómról, amikor a kísérő „partnerem” (életem akkori szerelme) más lánnyal csókolózott előttem? Vagy arról, hogy mindig én kezdeményeztem egy kapcsolat során, így az önbizalmamat még inkább a földbe döngöltem? Vagy arról, hogy miért éppen a gyerek apjával jöttem össze? Ezt többen meg is erősíthetnék, hiszen – főleg a blogon – csak panaszkodni szoktam rá, mennyire megaláz, mennyi fájdalmat okoz nekem. De azt mindig elfelejtem leírni, milyen boldoggá tud tenni csak egy érintésével, mennyire összhangban tudunk mozogni, mennyi mindent köszönhetek neki. Esetleg arról is írhatnék, hogy mennyire megbántam, hogy azt a szakot választottam az egyetemen, amit, és nemhogy meghozta volna a kedvem a diplomához, csak megutáltatta velem mindazt, amit szerettem.

Tudjátok mit? Ezek helyett egy olyan esetet mesélek el, ami igazándiból nem is a legnagyobb baklövés volt az életemben, mégis a mai napig szégyenkezek miatta, csak ha rágondolok. Égtem akkor, mint a Reichstag…

Az egész úgy kezdődött, hogy amióta megjelent a BBC-s változat, Büszkeség és balítélet fan vagyok. Mr. Darcy & Elizabeth Bennet <3 Rengetegszer megnéztem, minden infót elolvastam róla, a soundtrackjét oda- visszahallgattam. És a baklövésem is ehhez köthető.

Sosem voltam jó zenében. Szeretem a zeneszámokat, de sosem tudom, ki énekli s mi a szám címe. A Pride and prejudice zenéjével is így voltam. Neten ugyan megnéztem a címeket, de igazándiból később sem tudtam összekötni a hallottakkal. Mindig összetévesztettem őket.

Gimiben sulis napok voltak, amikor különféle versenyeket rendeztek. A végén kezdetleges hangverseny is volt. Nemcsak a fellépőknek volt kötelező megjelenni, hanem nekünk is, tanulóknak. Mi voltunk a közönség. Ha valaki nem ment el, igazolatlan hiányzást kapott. Pedig olyan unalmas volt! A verseket utáltam, a meséket ismertem, egyedül a zenészek voltak érdekesek, de ilyenkor inkább könnyű darabokat választották, mint az érdekeseket. Viszont az egyiket ismertem a sorozatból.

Ráadásul tőlem nem messze ott beszélgetett az énektanárom is, akivel sosem voltam túl jó viszonyban. Énekelni egyáltalán nem tudtam: se hallásom, se hangom, se ritmusérzékem sincs; de még zenetörténetből sem remekeltem. Sosem érdekelt. Vagy tetszett valami, vagy sem; nem sokat foglalkoztam a hátterével. Szóval én voltam az osztály zenei kakukktojása…

De mivel felismertem, úgy éreztem, most sikerül jó pontot szereznem a tanárnőnél. Rögtön odaszaladtam hozzá, pedig nagyban beszélgetett egy másik tanárral. Türelmetlenül félbeszakítottam – rendben, azért az udvariasság határain belül, majd megkérdeztem tőle, hogy ez a szám ugye Haydn Rondo all’Unghereséje.

[youtube sAsWQq2Xdiw nolink]

Ahogy rám nézett, már tudtam: hatalmas baklövést követtem el. Dühösen, lenézve, kissé lekezelően csak annyit mondott: Nem, ez Mozart Török indulója.

[youtube OCSevzJQ2-Y nolink]

Na, a bevágódási kísérletem kudarcba fulladt. Eddig sem voltam a szíve csücske, de ezek után főleg nem lettem az! Megszégyenülve kullogtam vissza a helyemre, s közben folyamatosan szidtam magam: miért nem tudok a s*ggemen maradni és életemben egyszer csendben maradni?

Olvassátok el, milyen baklövéseket követtek el a többiek:

A caféblogon megjelenő poszt végén látható a lista.

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

A tél kezdete

Nem volt még ilyen bejegyzés, és valószínűleg nem is lesz több túl sok.

Ahogy írtam már, nem szeretem a telet, viszont vasárnap, miután a gyerek apja kitalálta, hogyha már havazott fenn a hegyekben, menjünk és nézzük meg, hihetetlenül boldoggá tett a hó látványa. Nem tudom miért. Talán, mert a meleg autóban ücsörögtem, és onnan néztem csak. A képek ezért is homályosak, mert menet közben fotóztam az üvegen keresztül.

 

 

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!