- Ça va?!
- Ça va?!
Köszöntik egymást a franciák (hasonlóképpen az angolok is: How do you do?). Igazság szerint, az udvariasságon kívül nem igazán érdeklik őket, hogyan is van a másik. Nagyjából úgy is tudják. Minden embernek megvan a saját problémája, ami számára a legsúlyosabb. Senki nem tudja átérezni a másik fájdalmát, baját, hiszen nekik is megvan a sajátjuk. Ha mindenki csak panaszkodna, a vége az lenne, hogy azért versenyeznénk, ki ugorjon előbb a vonat elé…
Tőlem leginkább azt szokták megkérdezni, milyen érzés, ha sajnálnak az emberek. Na, nem mintha azért, mert sajnálatra méltó lennék ám! Csak hát, ha valaki másabb (jelen esetben mozgássérült), akkor általában vagy ellenszenvet, vagy sajnálatot vált ki a többiekből. Jaj, szegény, még segítség nélkül le sem tud menni a lépcsőn! És mégsem tudok a kérdésre válaszolni, mert senkinek sincs oka sajnálni. Nekem is megvannak a kisebb-nagyobb bajaim, nehézségek az életemben, de mutassatok olyan valakit, akinek nincs! Egyszer csak apró-cseprő bosszúságok kerülnek az utamba, néha viszont minden összecsap a fejem felett, semmi kiutat sem látok előre. De az életem ugyanúgy egy hullámvasút, mint bárki másé: hol minden elsőre sikerül, minden tökéletesnek tűnik, boldogabb már nem is lehetnék; hol minden sötétbe burkolózik, nem látok semmi megoldást a bajaimra, hiába töröm magam, semmi sem sikerül. Veletek nem így van?
Mégis, még ilyenkor is sikerül megállnom, és az égre tekintenem. Ha meglátom a napot, minden szép lesz körülöttem. Rájövök, hogy az élet legnagyobb ajándéka maga az élet. Szeretek élni, itt élni, ahol. Boldog vagyok, hogy a szeretteim vesznek körül, boldog vagyok, ha megérezhetem a szél simogatását a bőrömön, hallhatom a madarak csiripelését, vagy a kutyák ugatását, mert mindez azt jelenti, hogy eleven vagyok, hogy a természet ereje vesz körbe. Hiszen nincsen nagyobb erő magánál a természet teremtő erejénél.
A blogom is ezt az erőt próbálja éltetni – kisebb-nagyobb sikerrel. Amikor elkezdtem, még nem volt meg a fiam, még csak terveztük, mindent megtettünk érte. Sokszor elkeseredtem, de mindvégig legbelül tudtam, ő meg fog foganni, és „leszáll” közénk. Utána arról számolhattam be, milyen édes tünemény volt a hasamban, és a kezdeti ijedtségeket követően fantasztikus terhességben vehettem részt, amilyet csak kívánhattam. Az, hogy születésétől mindennapom egy varázslat, csodával hatásos. Vannak fájó pillanatok (olvashattatok is belőle nem egy-kettőt), de remélem, az írásaimból lecseng, mennyire szép az élet, a Föld, a természet és az anyaság. És ha panaszkodok is, azért teszem, mert magunkban tartani semmit sem szabad; ne őröljük magunkat, osszuk meg örömünk mellett bánatunkat is, hogy felszabadulhasson lelkünk. Hiszen nem lenne szabad semmitől sem félni, mert ha az egyik ajtó nem nyílik, lesz ott másik, ami tárt szárnyakkal fogad. Csak meg kell látni őket, és nem félni átlépni rajtuk!
Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése