Fejen csapott?!

Olyannal, mint amilyen alulról a második.

Channah látogatott meg minket, éppen a nappaliban kávéztunk. Zseb körülöttünk játszott. Egyszer csak, felém szaladt. Nem foglalkoztam vele, mert az arca boldogan ragyogott; helyette inkább a kávémat kortyolgattam. Ezért észre sem vettem, jobban mondva nem is figyeltem, mit szorongat a kezében. Egy műanyag vállfát...

Odaérve mellém megállt, és teljes erejéből kupán vágott az akasztóval. Hirtelen szóhoz sem jutottam. A fejem azon nyomban lüktetni kezdett, a fülemben a porcelánpoharam csilingelése, ahogy hozzácsapódott a műanyag - ugye, nem tört el?; Channah csak kérdezte, hogy jól vagyok-e. Nem voltam. A szemem könnybe lábadt (egy „picike” ütéstől...), és azon győzködtem magam, hogy nyugi, nem akart bántani; vissza ne üss!

Szinte remegve fogtam meg Zseb karját. Eddig vigyorgott, de mihelyst szemmagasságba emeltem (ráültettem a kanapé karfájára), ki akarta rúgni magát a karomból. Nem sírt, viszont nem tetszett a lefogás neki. Indulattal a hangomban, csendben „elmagyaráztam” neki, hogy ilyet nem csinálunk többé, mert ezzel fájdalmat okoz.

Nem tudom, hogy hatásos volt-e a fegyelmezés. Szerintem nem, mert semmi odafigyelést, megbánást nem mutatott, azonban büszke voltam magamra. Igen, magamra, mert az ütéssel egy olyan belső reakciót váltott ki bennem, amitől legszívesebben visszaütöttem volna: Tessék, nekem is ennyire fájt. Kellett néhány hosszú másodperc, míg nyugodtan oda tudtam fordulni hozzá. Nálam teljes mértékben igaznak bizonyulna: az agresszió agressziót szül.

De a másik kérdés: ha az agresszió (ebben az esetben kupán vágás) valaminek a kivetülése, mi az, ami kiváltotta Zsebnél, hogy bántson?

Szerdán megkapta a 18. havi oltását, és azóta mintha nyűgösebb lenne az átlagnál. Én is idegesebb vagyok (ha lenyugodnak körülöttem a körülmények, beszámolok róluk), amit biztosan megérez, még ha nem is mutatja ki. Nem szoktam előtte elrejteni az érzelmeimet, mert szeretném, ha felnőtt korában – férfi léte ellenére is – könnyedén ki tudná ő is fejezni. Ráadásul délelőtt korcsolyázni volt... Pont az alvási idejére esett a program, így nem úgy reagált az ismeretlen csúszkálásra, mint azt elsőre gondoltuk volna. Odaérve a pályára, én ébresztettem fel, ráadásul az elején még el is kellett mennem, a nagynénjére bízva. Channah azt mesélte, hogy az elején még élvezte, ahogyan lépegethet a jégen, de utána rájött, hogy én nem vagyok ott, így rögvest keresni kezdett. Mire én is visszaértem, már ő maga sem tudta, mit is szeretne. A korcsolyát nem lehetett levenni a lábáról, de a jégre nem akart visszamenni. Azaz, ő maga sem tudta mit akar. Ezért is frusztrálhatta még, hogy a babanyelvét még én sem értettem meg. Általában szuperül el tudja magyarázni, mit szeretne, de néha ellentétes dolgokat tesz, amivel teljes mértékben összezavar. Talán mindez együttvéve okozta, hogy játékból, mosolyogva egy hatalmas műanyag vállfával fejen csapjon…

Vagy csak fel szerette volna hívni a figyelmem. Mégis ez a legvalószínűbb, mert megszokta már: a mami sokat dolgozik a laptopján (sajnos, ez igaz is a mai napig, pedig egyre kevesebb melót vállalok el), ilyenkor nem lehet zavarni. Mindennek ellenére azt vallom, hogy válaszkészen nevelem: ha kér valamit, megcsinálom; kevés dolgot tiltok neki, de amit igen, azt igen. Játszani még mindig nem igazán sikerül vele, de azt vettem észre, hogy hozzászokott, hogy a lábamnál ülve egyedül is eljátszik. (Az Instán láthattátok is, milyen ügyesen építget egyedül.) Dicsérni szoktam, nagyon ügyes, puszilgatni is, csiklandozni is, amitől teli szájjal kacag. Most is itt alszik mellettem, hozzámérve.

Szóval nem hiszem, hogy indulatból csapott volna oda. Szeret ütni-vágni. Nemcsak embert, mindent. Ebből kiindulva nem bántani akart és nem is a személyem ellen szólt a tette. Nem is dühből ütött, mert nyugodt volt mind előtte, mind utána. Inkább játékból, tetszett neki… nem is tudom, mi. Ösztönösen csapkodnak a gyerekek, a szülőknek pedig elvileg az a dolga, hogy a düh levezetésére más eszközt mutasson. Na, de itt semmi ilyesmiről nem volt szó! Most mit mutassak azon kívül, hogy basszus, nagyon fáj, ahogy a koponyámat akartad betörni… Ugye, ez olyan sete-suta?

A pszichológusok szerint ez már a dackorszak és annak velejárója. Élvezi, hogy kifejezheti akaratát mások felett, legyen az tárgy, esetleg ember. Persze ott van a figyelmeztetés is, hogy ez lehet valami változás, vagy rejtett családi feszültség megnyilvánulása is…

Remélem, csak akarat érvényesítésről van szó, amiről könnyedén - még nem tudom, hogyan - le lehet szoktatni. Nem bántunk másokat, nem bántjuk a görényt sem...*

*de ez már egy másik sztori...

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!