Farkast kiáltani...

Francba....

Tegnap írtam a SIDS-vizsgálatról, ahová nem vittük el végül Zsebet,  mert azóta nem volt riasztás...

Ahogy tegnap leírtam, éjjel háromszor jelzett a légzésfigyelő. 

Először csak rezgett, remélem, Zseb megmoccant, így nem ért hozzá... Viszont nekem nem kellett hozzá nyúlnom, működött tovább rendesen... Másodszorra leesett a pelusról... Harmadszorra...

A gyerek hanyatt aludt, mozdulatlanul. A jelző pedig sípolt istenigazából. Hozzáértem a hasához, de nem éreztem semmit se. Kicsit megmozdítottam, továbbra is semmi... Még mindig gyengéden, mégis erőteljesebben, mire az alvó gyerekből egy hangosabb levegővétel "szakadt fel". Nem ébredt fel rá, de megint szuszogva lélegzett...

A dokinőről pár sor...

Kiakasztott a gyerekorvos....

Utoljára 5 hónaposan voltunk. Mikor betöltötte a félévet, telefonáltam a védőnőnek, hogy most vagyunk 6 hónaposak, de nem vagyunk otthon két hétig. Semmi gond, menjünk a legközelebbi keddi nap, amikor már tudunk.*

Két hét múlva (november 5-én, mert még akkor anyum is itthon volt) mentünk. A védőnő nem is emlékezett rá, hogy megbeszéltük*, sőt kiderült, hogy másik védőnőnk lesz, mert az eddigi csak helyettesített.  A gyerekorvos pedig szerdán rendel...

Rákérdeztem a gyerekorvosra, mert meg akarom mutatni Zseb szemét - tudni véljük, hogy néha bebandzsít. Ráadásul a kórházban a gyerekorvos még rám is hozta a frászt: genetikailag örökölhette tőlem a szembetegséget. Oké, nagy valószínűséggel én az oxigénhiány miatt vagyok a jobb szememre kancsi, plusz vakocska, na meg azért nem húzódik fényre a pupillám, de ezt sosem vizsgálták. Mi van, ha mégsem? Zseb is örökölhetett valamit? Bár elég felületesen kezelem a gyereknevelést, ilyenkor előjön belőlem a paramami.

Megbeszéltem az új védőnővel, hogy akkor legközelebb 7 hónaposan megmutatom a dokinőnek is. Hozzátette, hogy most már elég 2 havonta bemutatnom a "kölköt", nem kell havonta. Tőlem...

Másnap azért be kellett volna mennem a receptekért, de mivel Mr. Férfival éppen összevesztem (ebből ő nem sokat érzékelt), anyum meg repült el, így elfelejtődött, utána meg megint csak nem voltam itthon. Hétfőn mentem be értük, mert Juli18-nak úgyis mennie kellett. A recepteket nem találta meg a védőnőm, viszont szerdán a 7 hónapos státuszunk miatt úgyis jövünk a dokinőhöz.

Jöttünk is... És kaptunk a fejünkre... Hová tűntünk? Miért nem vittem szeptemberben/októberben? Mert fél éves koráig minden hónapban meg kellett volna mutatnom! Sőt mutassam a leleteket is! Na itt már köpni-nyelni nem tudtam, mert semmilyen beutalót sem kaptunk... SIDS-kivizsgálásra el akartam vinni, de végül nem mentünk... A bordájára nem adott papírt, bár azzal elmentünk a Heim Pálba sebészetre. Csípő ultrahangra akartam vinni, de arra sem adott papírt, mert feleslegesnek érzi... Arra emlékezett, hogy anno elküldött audiológiára... Igen, de az 5 hónappal ezelőtt volt, és már akkor megmutattuk az eredményt... Nem baj, előkerestem mind a fülvizsgálat eredményét, mind a sebészi ambuláns lapot... Hadd örüljön!

Persze, mindent rendben talált a Mamónál! A szemére azt mondta, hogy 1 éves kora előtt felesleges elvinni szakrendelésre, de ha gyakori a bandzsítás, akkor beutaló nélkül, időpont kérés után elvihetem egy szemészhez. Viszont amiatt ne aggódjak, hogy tőlem örökölt volna bármit is ilyen téren, sőt ő nem lát rajta semmi elváltozást. Értelmesen figyelt a manó, követte mindkét szemével a dokinőt, szóval így első látásra egészségesnek tűnik!

Megmérték Zsebet 73 centi :)

*mondtam, hogy 2 hét múlva...


Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Hogyan közlekedünk kettesben Zsebbel?

Hétfőn kiderült: jó páros vagyunk Zsebbel!

Mr. Férfi csak hétfő reggel ment tovább. A vonatállomásra mi vittük ki Zsebbel. Ekkor még könnyű dolgunk volt, mert Mr. Férfi berakta az autóba Mamót. Szépen, precízen be is kötötte, a gyerek egy játék zsiráfot harapdált. 

A következő úti célunk az Okmányiroda volt, hogy Zsebnek készíttessünk egy személyi igazolványt. Mr. Férfi talált egy párizsi utat decemberre, de ahhoz, hogy külföldre menjünk, kell a mamónak is egy irat. Nem szóltam senkinek, nem akartam, hogy segítsenek. Ennek ellenére apum odatelefonált, de már későn, akkora szinte végeztünk. Viszont ne haladjunk olyan gyorsan!

Megálltam a bejáratnál. A mozgássérült parkolót elfoglalták, de volt még mellette pont annyi hely, hogy a mi, drága KIÁNK is elfért. Zsebet kivéve a hordozóból, az autónak dőlve magamra kötöttem a karikás kendőmmel. Napközben többször is megcsináltuk, de most sikerült a lehető legjobban! Többen kérdezték, hogy segítsenek-e, de mindenkit elutasítottam. Sőt a liftet sem használtam, ami mellett parkoltam, inkább kapaszkodva a lépcsőt választottam. A babó mellett még vinnem kellett a táskám és egy mappát, amiben a gyerkőc papírjait gyűjtöm. Zseb mindenáron meg akarta szerezni hol az egyiket, hol a másikat. Sokan voltak benn, de pont annál az ablaknál senki sem állt, ahol a személyi, lakcím, útlevél intézését tüntették fel. Igen ám, mégsem oda kellet elsőként menni, mert még fotózkodni is kell a manónak. Az első ablakhoz küldtek, de a számozás 15-től kezdődött, ott viszont rengetegen várakoztak. Inkább kimentem megkérdezni a recepciót, hol intézik a kisbabáknak a személyit, de onnan visszaküldtek ahhoz az ügyintézőhöz, akinél voltam. Zseb még ekkor vigyorgott, tetszett neki, hogy a derekamra - inkább kicsit elől, mint teljesen oldalt - van kötve. 

A sornál kedvesek voltak az emberek, Zsebre hivatkozva előre engedtek. Az ő papírjait könnyen elővettem, viszont a mappát tartva, Zsebbel féloldalasan a pénztárcámban alig találtam meg az én irataimat. A személyim helyett a jogosítványomat adtam oda, amire megkérdezték, hogy a személyim lejárt-e. Nem, csak nem találom...

A fotó készítésénél segítettek. A cuccom leraktam egy kis padkára a fotózó fülkében, ott egyensúlyozott a mappán a táska, én meg imádkoztam, hogy le ne essen. Zsebet kiszedtem a kendőből, majd a széket felemelve az ölembe vettem. Egy hölgy fehér lapot tett közénk, hogy az én fáradtságtól beesett arcom ne látszódjon. Három próbálkozásra sikerült a fentebbi kép. Channah a Facebookon azt írta, hogy "végre valaki, aki nem bűnözőnek néz ki a személyijén". :)

Visszakötni már nem ment olyan jól: a vállamnál összecsúszott a kendő, nem jól húztam meg, így a végére nagyon megfájdult a nyakizmom... Ezért is kifelé lifttel mentem.

Zseb már az autóban ült, amikor nagypapám odaért. Aggódott, ezért titokban meg akarta nézni, hogy boldogulok. Elkésett, mert már végeztem. Így nem volt más tennivalója, mint beülni az autóba, és élvezni, hogy hazaviszem.Úgyis hozzájuk akartam menni kávézni. 

A bejárati ajtajuknál van 2 lépcsőfok. Ha nincs nálam semmi nehéz, ha nem magas sarkúban vagyok, könnyedén fel-lerohanok rajta, de Zsebbel egyáltalán nem mertem még megkockáztatni. Ilyenkor mindig felhívom őket, hogy jöjjenek le értünk. 

Fél órám volt meginni azt a fahéjas lattémat, amit csak nagypapám tud elkészíteni, mert fél 10-re megbeszéltük Juli18-cal, hogy elmegyünk a védőnőnkhöz. Neki még egy utolsó megjelenése volt szülés előtt, nekem meg receptet kellett kérnem. Mivel Jui18 éppen a 9. hónapban van, így nem kérhettem meg Zseb cipelésére, muszáj volt megint magamra kötni. A védőnőnél a lépcső korlátja nem éppen felhasználó barát, sőt van még egy különálló lépcsőfok is, ahol nincs kapaszkodó: muszáj volt Juli18-ba kapaszkodnom. Valószínűleg fáradt voltam, mert egyre nehezebben ment a gyerek cipelése. 

Zseb is elálmosodott, ha bekerült az autóba, mindig elaludt. Ráadásul még beültünk enni egy sajtrolót a város legújabb cukrászdájában. Éppen egy barista tanította be a dolgozókat. Nem bírtam megállni, hogy ne kérjek egy lattét. ;)

Kávézás közben Zseb szopizott, majd bealudt. Amennyire féltem a kezdetekben, hogy nincs tejem, annyira van még most is. Az egyikből eszik, a másikból a mai napig csöpög. Volt melltartóbetétem (igaz, elcsúszott), de még a vastag téli pulcsimon is átütött a tej. Mamóm bealudt, de muszáj volt felébresztenem, mert nem maradhattunk olyan sokáig. 

Vissza nagyimékhoz, majd ebéd után nagyim nővéréhez. Nagyim nem akarta, hogy bemenjünk, ő már küldött volna haza:

  - Ne menjél már! Majd holnap bemész hozzá! 

- Jó, akkor holnap. 

- Akkor felhívom, hogy nem mész. 

- Ne, ne hívd!

Persze, hogy bementem. Zseb rám kötve. Befelé nem is volt gond, de mikor látta nagyim nővére, hogyan kötöm magamra, már mindjárt sopánkodni kezdett. Jaj, nem bírod! Jaj, le fog esni! Jaj, el fogsz vele esni! Oké, nem kötöttem fel helyesen, de azért mégiscsak!

Itthon ütköztem egyedül akadályba. Bejönni az autótól még ment. Na de itthon nem tudtam letenni a gyereket, hogy levetkőzhessek és felvihessem az emeletre. A földszinten csak az Ikeás etetőszék volt, de abba nem tudom berakni. Jobban mondva igazán még nem próbáltam, hogy sikerül-e, de nem akkor akartam, amikor egyedül voltunk itthon. Sáros bakancsban (nagyim előtt sár volt), kabátban felbaktattam az emeletre, a gyereket kabátostul leraktam a babakarámba, majd lementem levetkőzni, és végül levetkőztettem a már síró gyermekem. Zsebnek nem tetszett, hogy leraktam a földre... Annyira nem, hogy egész délután ott kellett mellette feküdnöm, mert egyedül nem maradt el... Eljátszott magának, írhattam mellette, de nem hagyhattam ott, nem állhattam fel mellőle.


Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Lány a havazásban

Havazott. Apró pelyhekben hullt alá.  Zúzmarás fák dideregtek a csend borította tájon.  Egy köpenyes alak közeledett, apró lábnyomokat hagyva maga után.

A sötétbarna posztóba burkolózó megállt az egyik fa tövében. Óvatosan, mint egy űzött vad, visszanézett, de a saját nyomain kívül nem láthatott mást.  Egy halovány, szinte csont sovány kéz bukkant elő a vaskos anyag mélyéről, majd a csuklyáját lesimítva egy vékony, kissé beesett arcú teremtés nézett a fa irányába. Szürkés szemei belevesztek a hóesésbe, miközben tenyerével a fa kérgét simogatta, és színtelen ajkaival suttogni kezdett...

7 hónapos a kis Buddhám

súly: legutóbb 8,5 kiló volt, azóta nem mértük, de fogadni mernék, hogy hízott :D Majd a hétvégén ráteszem a babamérlegre, és majd update-lem. :)

hossz: ugyanaz. Azóta nem tudom, de apum szerint nőtt :)

fog: nuku... már 4 hónapja szenvedünk vele, nyáladzik, 2-3 ujja állandóan a szájában, de még semmit sem látni az ínyén...

pelenka: 4-es, de amekkora intervallumra van, van egy olyan érzésem, hogy ezzel kitartunk, míg szobatiszta nem lesz. Én 11 hónaposan lettem az, így anyum már 8 hónaposan biliztetné Zsebet. Én még nem döntöttem el, mikor lesz "érett" hozzá.  Valahogy úgy gondolom, hogy majd, ha ül és valamilyen szinten kommunikál (a mostani sírás, nyöszörgés, dühös csapkodást leszámítva. Valami jelezés, öözés, ami csak azt jelenti)

ruha: 74-86 között bármi, bár már 80 alattit egyáltalán nem veszek, az is inkább 86. Oké, vettem már 94-est is, mert elnéztem...

hordozó: babakocsi forever :) a régi, az új, csak tologatni lehessen. Karikás kendő is bejön még, olvashattátok a Tescós "kalandunkat". Esztert mindenkinek csak ajánlani tudom! Már nagyon várom a mei tait, kíváncsi vagyok, az mennyire fog megfelelni. Remélem, nagyon :)

Alvás: egyik nap szuper, a másik nap pocsék. Ezt még az sem befolyásolja, hogy nap közben mennyit alszik. Ha délután kivisszük sétálni, akkor többet, bent nem nagyon akar. Igazság szerint 99%-ban csak cicin alszik el. Az idő átállítás nagyon megviselte, és azóta sem normalizálódott.

Egészség: semmi különös, nagyon szépen fejlődik, gyógyszert nem kap, csak a D-vitamint :) Mosolygós csillagszeműm :) Széklete még mindig hetente egyszer van, de már nem feltétlenül kell hozzá málna/szeder turmixot innom.

Képesség: A hétvégén Channah megmutatta neki, milyen négykézláb állni, azóta megcsinálja saját maga. Kedvenc játékai: telefon, laptop, távkapcsoló, zsinór. A lehető legrafináltabb módon szerzi meg magának ezeket. Nagyon is rafinált. Rugdosta a laptopom, leállítottam és rászóltam, hogy nem szabad, erre elmosolyodott, és újrakezdte. Ezt megismételte vagy 100x. Imádja a könyveket (megenni), sajna tévét néz, de ez az én bűnöm, mert mellettem mindig szól valami. 

Evés: most már ténylegesen elkezdtük a hozzátáplálást. Igaz, naponta egyszer kap még szilárd táplálékot, de nem válogatunk, mindent kap. A múlt héten vettem neki egy 10 hónaposaknak szánt halas bébiételt. Megette, ízlett neki és nem volt semmi baja tőle. Apja currys humusszal, valami spenótos szósszal kóstoltatta, amik nagyon is bejöttek Zsebnek. Tegnap megevett egy teljes üveg sárgarépapürét marhahússal... 

Becenevek: semmi új: Mamó, Édes, Virágszál, Bogárka, Drágaság, Cukorborsó, Manó, Baba 

Lányok: már együtt etettük őket. Zseb a csípőmre volt kötve, az idősebbet (Gi) fogtam és a kezemből evett, míg Kicsi a ketrecben kapta meg a csirke husit. Git már simogathatja, de a Kicsihez még jó sokáig nem engedhetem. :(

Nézzétek meg Zsebről készült képeimet a Facebookon, az Instagramon, vagy a Twitteren!

Fáradtság...

Hétvége, amikor együtt a család. Apa együtt lehet a fiával... Gondoltam Mr. Férfi is leveszi legalább vasárnap a terhet a vállamról, de úgy éreztem, hogy még ekkor is én vagyok az egyetlen, aki Zsebbel foglalkozik. Ő most elmegy vásárolni, mosást tesz be, sír, etessem meg, sír, nyugtassam meg, mert ő nem tudja... Közben az édes kis fiúm is rátett egy lapáttal, olyan nyugtalan volt, mint amilyen nem szokott lenni - csak játszani kellett volna vele, de nem ment, mert én is egy idegbeteg állatra hasonlítottam.

Próbáltam helyt állni, de amikor Zseb - direkten - azzal kezdett el játszani, hogy a laptopomat rugdosta (amitől a bekapcsolt gép olyan szépen zuhant vissza mindig az asztallapra). Vagyis, még mindig volt egy hajszálnyi türelmem, de a laptopommal felborította a dobozos ciderem, amit ráadásul fejjel lefelé állítottam fel - ÉN! -, és a jegyzeteimről, a földről, a frissen mosott köntösömről törölhettem fel, akkor azt mondtam, hogy ELÉG!

Ránéztem az üres cideres dobozra, amit ugyan felbontottam, de végül nem ittam belőle egy kortyot sem*, ledobtam a feltörlő ruhát, majd zokogva kimentem a fürdőbe. Szegény Mr. Férfi el sem tudta képzelni, mi bajom van...

Nem érdekelt már semmi, ha én akkor nem megyek el, felrobbanok. Így felvettem egy két számmal nagyobb nadrágot, ami menet közben többször majd' leesett rólam, úgy kellett megtartanom a tömegben, a laptopom és beültem az autóba. A legközelebbi Costa Coffee-ig elautókáztam - életemben először egyedül Budapesten! - és két és fél órán keresztül mézeskalács lattét ittam, miközben dolgoztam...

A kávétól ugyan felpörögtem, este alig bírtam elaludni (Zsebbel egyetemben), viszont továbbra is hullafáradtnak éreztem magam. 

Annyira, hogy sikeresen olyan mélyen bealudtam, hogy nem ébredtem fel arra, hogy Zseb éjjel a cicit keresi. Hálógalérián alszunk, ahová csak egy matracot terítettünk le, mert az ágyunk már nem fért volna el. A matrac fejrészéhez pedig polcokat, ahová anno Mr. Férfi a legóit pakolta. Mióta Zseb is velünk alszik, és rájöttünk, hogy a legós dobozokat fel tudja nyitni, az alsó polcokról eltüntettünk mindent. A nagy forgolódás közepette a kis manóm így most könnyen bemászhatott a legalsó polcra. Sötét volt még, én félkómásan kerestem a manócskámat, de nem volt a helyén. Ekkor vettem észre, hogy a fal és a matrac között van a feje, míg a testével a polcon gubbaszt.

Egyedül képtelen voltam kihalászni onnan, különben is, nagyon féltem, hogy a fejét be ne verjem valamibe, Mr. Férfi volt az, aki segített mellém tenni. Zseb felébredés nélkül fordult is hasra - meg sem lehetett fordítani, majd a fejével rácuppant a mellemre, és aludt tovább. Féltem, hogy megfullad, de nem hagyta arrébb tenni magát, még azt se, hogy esetleg a másik mellemre tegyem. 

Olyan volt, mint egy éhes pióca. Megkaparintotta és nem engedte!

 *kb. annyit szoktam a szoptatás miatt...

Tengeri cimborák

Amikor leültem, azt hittem megint cogito... témában írok. Egy "nem akarok" listát akartam írni, de aztán észrevettem egy "könyvecskét"...

 Tegnap az egyik legjobb barátom éppen hiányolta az írásaim... Most - életemben először - megpróbálkoztam egy mesével. Ne várjatok tőle túl sokat!

Bruno, a közönséges kis bohóchal boldogan éldegélt a korallok között. Szeretett a virágállata mellett úszkálni, de mégis úgy érezte, világot kellene látnia. Ezért odaúszott Blue barátjához, egy ibolyaszínű halacskához, aki egy fésűskagylóval diskurált:

- Hagyd azt a színes kagylót, és jerj vélem egy tengeri utazásra!

Bluenak nem kellett kétszer „mondani”, már csápolt is az egyik uszonyával a fésűskagyló felé, és úszott is tovább Bruno kíséretében.

A két cimbora nem tudta, mely áramlatokkal haladjon, amíg egy furcsa, de annál gyönyörűbb lényre lettek figyelmesek. Gyorsabbra fogták a csapkodást a farkuszonyukkal, és követni kezdték a „szirént”a nyílt tenger felé.

Bella a fiatal delfin észrevette, hogy követik. Lassított tempóján, miközben vissza-visszapillantott az utána loholó picurka halakra.

- Mit csináltok ti?

A két halacska megijedve a váratlan hangtól egymásnak úszott. Hirtelenjében azt sem tudták, hol vannak, és mi célból jöttek a hidegebb hőmérsékletű vízbe. Dadogni kezdtek, egymásra mutogattak, szegény Bella semmit sem értett belőle.

- Értem én! Tetszett a fejdíszem?

Mutatta meg a fejére tűzött rózsaszín virágszirmokat, amik szépen a delfin lány bőrére tapadtak. A fiúk el sem tudták képzelni, hogyan nem mosta még le a tenger arról a szép, sima bőrről, de udvariatlanságnak vélték volna megkérdezni. Nem is kellett nekik, mert Bella sípoló hangon felkacagott:

- Tetkó! Szóval mit kerestek erre felé?

- Világot látunk!

Szedte össze a bátorságát Bruno. Bella szemei elkerekedtek, szája tátva maradt a csodálkozástól, amitől a bohóchalat még inkább büszkeség fogta el a tettük miatt.

- Új dolgokat, barátokat szeretnénk szerezni, ezért úgy gondoltuk, hogy elmegyünk erről a korallzátonyról, megnézzük, milyen az élet máshol…

- Veszélyes… - sóhajtotta Bella, de a hangjában megjelenő szomorúság gyorsan tovaszállt. – Éppen Lilla barátnőmhöz készültem. Gyertek velem!

A két kicsi hal egymásra nézett, és bólintott. Persze, hogy követték Bellát a veszélyes vizekre! Ahogy egyre hidegebb lett a víz, egyre közelebb haladtak a víz felszínéhez. Alattuk egyre sötétebb lett, egyre félelmetesebb, de a két fiú nem nézett lefelé, csak előre, Bella farokcsapkodásait követték.

Kiderült, hogy Lilla nem olyan gyönyörű teremtés, mint barátnője Bella, hanem egy hatalmasra nőtt cethölgy, akinek a kedvenc időtöltése a planktonok kiszűrése a vízből. Egy jó kedélyű, barátságos, vendégszerető asszonyságnak ismerték meg végül, aki plankton uzsonnával kínálta újdonsült vendégeit.

Eközben a fiúk másik legjobb barátja Ciceró, a csikóhal, Bluet kereste a kagylónál. A néma kagyló elmutogatta, hogy a barátaik veszélyes útra indultak, ki a nyílt tenger felé, egy hidegebb áradattal, és biztosan meg sem állnak a sarkvidékig, ahol biztosan a jégtáblákról fókák fognak rájuk vadászni. Ciceró nem nagyon hitt a kagylónak, hiszen el sem tudta képzelni, milyen lehet máshol az élet, neki tökéletesen megfelelt ez a partvidék, és ezért úgy gondolta, a barátai is hasonlóképpen vélekednek.

Éppen elköszönt volna a színes kagylótól, amikor Charlie, egy vörös rák bukkant fel mögötte, és játékosan belecsípett a farkincájába. Cicero ugrott egy hatalmasat a meglepetéstől, már-már torkolta volna le a rákot, de Charlie kedves, bűnbánó mosolyától minden haragja elszállt.

- Gyere, játszunk!

- Most nem Charlie! Meg kellene keresni Bluet és Brunot! Te sem láttad őket?

Charlie sem találkozott velük, mióta elmentek Bella után, de úgy gondolta, hogy Tenkes a félszemű polip mindent tud, menjenek el hozzá, és kérdezzék meg tőle, merre lehetnek a fiúk.

Tenkes, a nyolckarú polipocska, a kedvenc helyén, egy elsüllyedt kalózhajónál bóklászott és kincseket gyűjtött. Fejére csapott egy kalózkalapot, majd a csápjaihoz legközelebben fekvő fegyvereket felkapta, amikor észrevette a barátai közeledését.

- Ti gazfickók! Mit kerestek a kincseim közelében! Félre, vagy véddjétek magatokat!

- Tenkes, csak mi vagyunk az, Charlie és Ciceró!

- Fiúk, mit kerestek erre? Sosem szoktatok velem jönni kincsvadászatra!

- Tudjuk, tudjuk – sajnálkozott a rákocska. ­ - Nagyon sajnáljuk! De nem láttad véletlenül Brunot és Bluet?

Tenkes, mint mindentudó, éppen valami frappáns választ próbált kitalálni, nehogy felfedezzék, hogy van olyan, amit mégsem tud, de nem volt rá ideje, mert a két szóban forgó hal úszott feléjük.

- Képzeljétek! A nyílt tengeren voltunk, és megismerkedtünk Lillával és Bellával…

Kezdte a mesét Brunot, és amíg haza nem kellett menniük, csak mesélt és mesélt az elámult barátainak, miket láttak a nyílt tengeren, és megígérte, hogy nekik is bemutatják a lányokat. 

Cicero csak sóhajtott egyet a fiúk vakmerőségén…

Ha a mami sír....

Zseb a habtapin játszott (a kép egy kicsit csalóka, mert nem éppen akkor készült), de megunta, és jelezte, hogy nem sokáig fog már megmaradni, vegyem fel. Odaálltam mellé (mondom, nem volt hozzá semmi közeli, és még nem mászik, csak gurul...), behajlított térddel lehajoltam hozzá, megfogtam a hónaljánál, és megpróbáltam felemelni. A térdem magasságáig ment is, amire mint ilyenkor, most is ráültettem, de valami miatt (gondolom a 8,5 kilójának köszönhetően...) nem tudtam egyensúlyba hozni magam, és ha felálltam volna, tuti, hátra esem... Ezért megpróbáltam szép lassan visszahelyezni a földre, de pont abban a testhelyzetben voltam, hogy ahogy előredőltem, ment az egész testem is. A végén nem sikerült olyan egyenletesen földet érnünk, mint ahogy kellett szerettem volna. Zseb kézfeje kicsit visszafordult, én meg rátérdeltem.

Ahogy felfogtam, nem sikerült felemelnem, ráadásul még fájdalmat is okozhattam neki, olyan rosszul éreztem magam, hogy magamhoz szorítottam a pici fiúm, ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj... kántáltam, miközben sírni kezdtem.

Szegény Zseb észre sem vette az "esést", azt sem, hogy rátehénkedtem a kezére, de azt igen, hogy sírok. Amint meghallotta, hogy sírni kezdtem, hatalmas ordításba kezdett, mintha legalább eltört volna valamije.

Nem tudtam megnyugtatni, nem tudtam felállni sem vele, mégis valamit ki kellett találnom. Abbahagytam a sírást - Zseb nem,  megtöröltem a szemem, rámosolyogtam, és a bal kezemmel magamhoz öleltem a síró, rúgkapáló gyereket, miközben négykézláb odacsúsztam a kanapéhoz. Egy kézzel, a gyerekkel az ölemben még mindig nem tudtam volna felállni, így megint leraktam a földre, amitől még inkább sírt. De nem volt mit tenni, őt a parkettán hagyva leültem a kanapéra, és végre - most már biztonságosan - előredőlhettem, hogy valóban felvegyem. 

A cicin - még remegve egy kicsit - nyugodott meg...

Babakutatáson

forrás: http://www.babakutato.hu/

Zseb születésekor a kórházban minden fajta kérdőívet töltettetek ki velem. Valószínűleg az egyik során beleegyeztem, hogy küldhessenek nekem promo anyagokat. A Babakutató Labortól is kaptunk megkeresést, hogy ha akarjuk, akkor Zsebbel részt vehetünk különböző kutatásokon. Jelentkeztünk is rá. 

Tegnapra kaptunk időpontot. Ide is Channah-t kértem meg, hogy kísérjen el, mert egyedül nem mertem volna neki vágni az útnak. Hiába, az autónk új, a 10 éves jogsim ellenére sem vezettem még túl sokat, a fővárosi forgalom meg a legnagyobb jó indulattal is zsúfolt.*

A Hattyúházba kellett mennünk**, az autóval pedig beállhattunk a garázsba két oszlop közé. Elég szűk volt a hely, de Channah-nak köszönhetően, sikerült betolatnom. (Sokkal jobban érzi az autót, mint én!) A portás be is kísért minket egy darabig. Elmagyarázta merre menjünk, de persze mi lányok, nem nagyon figyeltünk. Jó, nem volt nehéz megtalálni. Egy közvetlen, barátságos helyre jutottunk, több kisbaba volt  pár hónapostól kezdve egy-két évesig. Rögtön behívtak egy irodában, ahol a már telefonon leegyeztetett hölggyel találkoztunk. Miután ismertette a dolgokat, bemutatott minket az egyik kollégájának, aki a kísérletet végezte.

Zsebbel az ölemben egy speciális "tévé" elé kellett ülnöm, amely felismeri a pupillamozgásokat. Ahhoz, hogy ne az én szememet vegye figyelembe a gép, fekete szemüveget kellett viselnem, és semmilyen reakciót nem mutathattam Zseb felé. Nem szólalhattam meg, nem foghattam meg, nem puszilhattam meg***. A képernyőn két arc nélküli árnyalakot vetítettek, melyek utánozták egymást.
A kutatásban két csoportba szedik a gyerekeket, az egyiknek (amelyikben Zseb is volt) csak ismétlődő  mozdulatsorokat mutatnak, a másiknak pedig az ismétlés egy idő után átvált két külön mozgó alakká, és arra kíváncsiak, melyik sorozat érdekesebb a babáknak. Ebből (a pupilla tágulást figyelve) emocionális észrevételeket tesznek.
Az egész vizsgálat kb. 6 perc volt. A speciális technikának köszönhetően nem kell képkockáról képkockára átnézniük a felvételt, de még így is beletelik egy kis időbe az elemzése, szóval eredményt még nem kaptunk. Mivel Zseb jól viselkedett, felajánlották, hogy ha lesz legközelebb is az ő korcsoportjának valamilyen kutatás, szólnak, és mehetünk megint. Ajándékot is kapott, egy Ikeás plüsst, aminek a címkéje a legérdekesebb :)
A helyszín közel volt a Mammuthoz, így az egyik régi jó ismerősömmel megbeszéltük, hogy összefutunk. Channah-val még nem igazán ettünk az nap néhány chips darabot nem számítva, rábeszéltük az ismerősöm, hogy menjünk be a Nordseebe (tudjátok, itt kezdődtek a fájásaim). Bár lepényhalat kértünk, persze cápaharcsát kaptam (amire mindenki azt hitte, hogy cápa, mert tovább nem olvasták). Mr. Férfire is gondoltam, hoztam neki haza lazacos wrapot. Zseb kicsit elunta magát, pedig ő sem maradt ki a rendelők sorából, a Nordsee tökéletes bababarát, lehet kapni bébipapit (vettem is halasat a mamónak, igaz 10 hónapos kortól ajánlottat), adnak hozzá műanyag kanalat, ajándékmatricát, van etetőszék (mi még nem használtuk). Szóval továbbra is a kedvenc éttermeim egyike!
Végül egy finom Starbucks kávéval zártuk a napot, mert mire elindultunk hazafelé besötétedett.

*ráadásul én sosem tanultam sávot váltani, mert ahol én tanultam, ott nem voltak többsávos utak...

**kiderült, hogy anyum vőlegényének testvére (hú bonyolult, mi?) is ott dolgozik...
***az elején ez nem ment :)

Csak a mami ölében... (+ képek)

A kis bohóc

 A képek nem tartoznak a történethez. Csak olyan édes rajtuk, így "meg kellett osztanom" őket. 

Most már személyesen kell felvennem a fizetésemet, aminek örülök is, meg nem is. Örülök, mert mindenképp itt kell lennem a városban, és kimozdulhatok a négy a fal közül - van saját autónk, még jobb. Ami miatt mégsem örülök neki annyira, hogy így a számlavezetési díjam kétszer, ha nem háromszor annyiba fog kerülni... Szóval tegnap meglátogattam az irodámat. Channah kísért el, ő vigyázott addig az autóban alvó Zsebre.

Már írtam, hogy nálunk a mamó csak hetente egyszer kakil. Olyankor is akkor, ha fekete szeder levest eszem (én!). Elkezdtük a hozzátáplálást is, de úgy tűnik, még nem elég intenzíven, mert a szilárd tápláléktól sem lett gyakoribb a széklete. Eddig anyum csinált nekem levest, de mivel ő elutazott, maradt az, hogy ki kellene magam is próbálnom. Viszont a turmixgépünket vidéken hagytam, mert ott vagyunk még mindig többet. Valami kellene, amivel összeturmixolhatom a gyümölcsöket - mind magamnak, mind a későbbiekben mamónak. Channah-val megbeszéltük, hogy elmegyünk a Tescoba, és veszünk egy olcsó botmixert. 

Szellemecske*.* Boo!

A nagyobb szupermarketekben, ahová autóval megyek, nem szoktam elővenni a babakocsit (jelen pillanatban nem is volt nálunk), csak a babó hordozóját szoktam keresztben felfektetni a bevásárló kocsin. Most is elvolt így Zseb - igaz, csak egy ideig. Lent a parkolóban jéghideg volt, a kabátot nem vetettem le róla, viszont bent az áruházban már csurgott rólunk a verejték. Amikor már megvettük a botmixert, éppen a gyerekruhákat nézegettem neki (harisnyát akartam, de persze, mit felejtek el?) - vettem is egy nadrágot és 5 hosszú ujjú bodyt -, megunta a nézelődést. Hiába próbáltuk megvigasztalni, egyre kétségbeesettebben (azaz hangosabban) sírt, így muszáj voltam kivenni a hordozóból. 

A gyerkőc nem éppen segítőkész,  ilyenkor egyáltalán nem kapaszkodik, nekem meg az egyensúly érzékem még ramatyabb, ha a 8,5 kilós gyereket is hordozok. Mert egy kézzel kellene tartanom, hogy a másikkal tudjak egyensúlyozni, de egy kézzel már nem bírom el a ficánkoló fiúmat... Ciki, de ez van...

Megkértem Channah-t, hogy szaladjon ki az autóhoz, és hozza be nekem a karikás kendőmet. Amíg a sógornőmre vártunk, Zseb a bevásárló kocsi tolókarján ücsörgött, dobolt a lábával, és egy hangot sem adott ki. Majd miután - nagy nehezen, mert még mindig nem az igazi az ügyességem - magamra kötöttem, már csak mosolygott. Segített tolni a kocsit (még így sem engedtem el, mert hiába, hogy van két kezem, a cipelés közben jó, ha kapaszkodom...), pakolni, nézelődni. 

Egy szó, mint száz: nagyon tetszett neki a dolog! A vállamnak már kevésbé, mert rosszul húztam meg a kendőt, így mindig becsúszott a nyakszirtemhez, amit nagyon vágott, de ez legyen a legkevesebb! 

Hordozni csudijó!!!

Blog barátság

Mi Mr. Férfivel nagyon is a virtuális térben élünk. Otthon ebből állandó vitáink vannak (egymással, illetve az én rokonságommal, akik ezt nagyon nehezen értik meg).

Ahhoz, hogy ne érezzem magam itthon egyedül nagyon magányosnak, blogokat kezdtem el olvasni (oké, sokkal régebbről jön ez a szokásom, mint ahogy mi Mr. Férfivel együtt vagyunk). A kedvenc blogjaim a reggeli kávém mellett... 

Néhány személyes ismerősöm is blogolt, így én is rákaptam. Ráadásul egy-két ember (sosem több) elkezdett olvasni, akikkel utána már privátbeszélgetéseket is folytattunk, bejelöltük egymást előbb az Iwiwen, majd a Facebookon. 

Aztán jött az az ötletem, hogy nekem gyerek kell, most azonnal! Egy két posztot írtam erről a vágyamról, de már a (valós életbeli) barátaim nagyon unták a "rinyálásom". Így született meg ez a blog.

A kedvenc blogjaim cserélődtek, és most már nem depressziós fiatal lányokról olvastam, hanem gyereket akaró nőkről, várandósokról, kismamákról... Szerettem volna itt is igaz barátokat szerezni, mint a másik oldalamnál, de itt nehezebbnek bizonyult. Olyan kis belterjes csapattal találkoztam, akik már nem nagyon "vettek be" új emberkéket. 

Ennek ellenére találtam néhány olyan személyt, akinek rendszeres olvasója lettem, és szinte úgy érzem, hogy ha nem is jól, de ismerem őket. Ha mesélek róluk otthon, akkor nem azt mondom, hogy az egyik blogger ezt meg azt írta, hanem egy ismerősöm ezt és ezt mesélte... 

Most csak az egyik ilyen bloggerinát emelném ki (miatta is született ez a poszt): Katit, akiről többször beszéltem már itthon. Őt nagyon nagyra tartom, mert az élete nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, és mégis az írásaiból olyan optimizmus, jókedv sugárzik, amitől még a legrosszabb nap is jó lesz. Ezt külön köszönöm neki! 

Játékra invitált és kérte, hogy osszuk meg a posztjának linkjét, de én magát a főoldalát mutatnám meg:

http://lassandebiztosan.blogspot.hu/

Olvassátok, mert érdemes!

Morog, mint kutya a csonton

Zseb szopizás közben nyöszörögni szokott. Nem fájdalmasan, inkább elégedetten. Engem ilyenkor mindig egy kiskutyára emlékeztet, aki megragadja a csontot és nem akarja elengedni. :) 

Hallgassátok csak:

(amíg nem jó a modul: itt meghallgathatjátok)

Nem tudtam kivágni a csendet, illetve a háttérben a tévé szól.

Boldog első névnapot Zseb!

Becsületesség kérdése?!

Bizalom...

Számomra a legfontosabb és a legerősebb emberi érzés. 

Zseb ösztönösen bízik bennem és a családjában, ugyanúgy, ahogy én bíztam gyermekként a családomban. Anyumban, apumban, a nagyszüleimben, a dédszüleimben. Aztán ez a bizalom lassan átváltozott bizonytalanságba, mert rájöttem, nem minden arany, ami fénylik. Kívülállóknak mutassunk valamit, csak azt ne, hogy már belül rohad... 

A bizalmam aztán más megszerezte. Reméltem, ez már végleges lesz, de nem lett az. Ő is elvesztette...

Kicsit Zseb...

Ma fotózkodtunk, mert elcsórtam Mr. Férfi fényképezőgépét, és tanulmányozhattam (nem mintha rájöttem volna a helyes használatára). Ez csak az egyik a sok közül, itt éppen megpróbálja elvenni tőlem a gépet. Amint megkaparintotta, örömteljes mosollyal vette birtokba. (Csak apud meg ne lássa! :) )
Ma végre eljutottunk a védőnőhöz. Kiderült, hogy új védőnőt kaptunk, már nála tettük meg a féléves státuszjelentésünk. Meg volt elégedve Zsebbel, aki már ide-odagurul... Megjegyeztem, hogy még nem ül, nem mászik, de kiderült , arra ráér még. 8 hónapos kora körül fog csak. A hozzátáplálásunk nagyon tetszett neki, be is írta a kiskönyvébe, hogy 6 hónapos korig kizárólag anyatejet kapott. 

Meg is mérték:

Hossz: 72 cm

Súly: 8470 gramm
Fejkörfogat: 43,5 cm
Mellkaskörfogat: 43,5 cm

Magyarázat

Azt hiszem magyarázattal tartozom nektek. Többször "panaszkodtam" már itt, többször itt adtam ki a mérgem, pedig többször is megfogadtam, hogy nem itt fogom. Végül rájöttem, hogy ha nem itt, akkor nem tudom, hol. Sokszor nem beszélhetek nyíltan, mert ad 1. megígértem Mr. Férfinek, ad 2. a blogomat bárki megtalálhatja, nem biztos, hogy itt kellene megnyílnom. Mégis e blog már valahogy a saját naplómat is helyettesíti, és vannak dolgok, amiket le KELL írnom... Hová máshová, mint ide...

Ilyen volt a tegnapi is... Feküdtem az ágyban, hallgattam az alvó fiúk szuszogását, és patakzottak a könnyeim. Meg szerettem volna beszélni a szomorúságom valakivel, de senki nem volt ott mellettem este fél tízkor, egyébként is, nem szép dolog kibeszélni a családi gondokat (nem mintha ezzel, vagy mással nem azt tenném...)

Először is jött a halálvágy... Minek élek? Az öngyilkosság mostanság nem szerepel a gondolataim között, különösen azóta, amióta Zseb a hasamban volt. Hiszen őt én akartam, én vállaltam be, én vagyok érte felelős. Ezt mind tudom, sőt érzem is. Szeretnék legalább addig élni, amíg akkora nem lesz, hogy nyugodt szívvel elengedhetem a kezét, nélkülem is boldog lesz. Ennek ellenére tudom, hogy ha most elmennék, nem emlékezne rám. Sőt a szeretete sem annyira nekem szól, mint a "melleimnek" - ahol van tej, ott biztonságban van. És ha nem szopizna, hanem cumisüvegből kapná az élelmet, akkor az a személy lenne fontos, aki azt adná... 

Ahogy ide leírtam a gondolataimat, sikerült Fiatal Lánnyal beszélgetnem. Rávilágított arra, hogy ha másnak nem is, de neki biztosan hiányoznék. Nagyon jól esett, mert ugyan tudtam, mennyire "hülye" vagyok, de szerettem volna valakitől valami pozitívumot hallani. Ahogy Fiatal Lány leírta nekem, hogy hiányoznék, még inkább potyogni kezdtek a könnyeim, pedig ötlete nem volt, hogyan is szedhetném össze magam. Már akkor tudtam, hogy egy héten belül rendben leszek, csak meg kell várnom, amíg anyum elmegy, és itthon megint béke lesz.

Szerdán utazik. Holnapután. Áprilisig nem lesz itthon, de lehet, hogy lesz az július is... Vagy esetleg szeptember, vagy ki tudja, attól függ, hogy Ausztrália hogyan adja meg neki a letelepedési engedélyt. Első karácsony, amit nem töltünk együtt. Szerdát végig fogom bőgni. Emiatt is ideges vagyok...

Elmegy, és az itteni életét felszámolja. A családi házunk sorsa még függőben, de abban mindenki egyetért, hogy el kellene adni. Az otthonom... A békém szigete... Egyszer már megvétóztam az eladását, most már nem tehetem, mert azóta is a fejemhez vágják. Ugyanúgy, mint egy telefon leesését. Vagy azt, hogy anyum már a házasságkötése után szinte rögvest rájött, hogy válni akar, de közben terhes lett velem. 

Annyira szerettem volna, ha valaki átölel, megnyugtat, a fülembe súgja, hogy ne féljek, vele biztonságban leszek, amíg csak élek... Persze, a legjobb az lett volna, ha Mr. Férfitől hallom, de ő nem éppen ezt mondja. 

Talán emiatt lovagolok a házasságon, amit ő annyira ellenez. Mostanság állandó vitatéma lett, és emiatt egyre eltávolodunk egymástól. Mert neki jó az, ahogy most vagyunk, nekem kevés. Továbbra is gyerekként gondolok magamra, akinek gyomorgörcse támad, ha veszekedni kiabálni hallja a szüleit. Mit nem adnék azért, hogy végre saját családom legyen. Én legyek a feleség, én legyek a pár, én legyek a háziasszony... Nekem ehhez papír kell, az, hogy ne érezzem magam rejtegetve, büszkék legyenek rám. Talán, ha büszkék lennének rám, akkor a többi nem is kellene... Ki tudja... De Mr. Férfi nem mondta, hogy büszke lenne arra, hogy én vagyok a barátnője.... Talán ez fájt tegnap a legjobban...

Fiatal Lány Via: Ennél zöldebb nem lesz! könyvét ajánlotta, hátha okosabb leszek, de én nem okosabb akartam lenni. Az eszem nagyon is jól tudta, mit kellene tennem, éreznem, gondolnom, viszont továbbra is a sötétségben leledzettem érzelmileg. 

Félek. Anyum elutazik, férjhez megy... Nem nekem kellene kirepülnöm? Nem engem kellene támogatnia? Mi lesz velem nélküle? Nem hívhatom fel bármikor sírva, nem fog helyettem dönteni, nem fog...

Néha meg szeretnék szabadulni attól a szerelemtől is, amit Mr. Férfi iránt érzek. Nem engem zavar, hanem őt, mert függök tőle. Én azt hittem, hogy egy kapcsolat mindig függéssel jár... és Mr. Férfi is függ tőlem... Ezek szerint nem. Nekem eddig egyenlő volt a fontossal. Nekem ő fontos, őt akartam, hogy biztos pont legyen az életemben... A stabilitás, akire számíthatok... És reméltem, én is az lehetek a számára... Igen, számomra a házasság jelentette volna ezt. De miért lett volna baj, ha én ezt tőle akartam volna? Hiszen én őt szeretem, vele akarok boldog lenni, nem mással...

Fiatal Lány szerint patt helyzetbe kerültünk: én szeretem, és fontos a házasság. Neki nem kell papír. És itt nincs semmilyen kompromisszum, valamelyikünk úgyis sérülni fog. Most rajtam lenne a sor, mert Mr. Férfi eddig hiába mondta el a véleményét a dolgokról, mindig mentem a fejem után. 

Egyébként ha vitázunk, mindig arra a következtetésre jutok, hogy csak egy buta lány vagyok. akin nem lehet kiigazodni. Semmi sem jó nekem... Sosem figyelek oda a dolgokra, feledékeny vagyok, fáradt, ideges, és végül szomorú.

Ha meg szomorú leszek, jönnek az olyan sötét gondolatok, mint amiket előző este leírtam...

Minek az egész?

Mindig is azt kerestem, miben is lehetek jó.  Semmiben... Eddig, mert talán most megtaláltam: az anyaságban. Legalábbis a szoptatásban. Van tejem, Zseb nem éhezik. A többit elintézik mások körülöttem... Nem kellek én ide...

Mindig is szuicid hajlamú voltam... 13 évesen akartam magam legelőször hasba szúrni... Aztán 19 évesen próbáltam kiharapni az eret a csuklómból... Minek éljek, úgysem hiányoznék a világból... Persze ilyenkor nem gondoltam bele, mit éreznének a szüleim. Mások könnyebben túlélnék a hiányom... Most még Zseb is... Nehány óráig, napig sírna talán utánam - vagy csak a cici után; utána már nem is emlékezne rám... 

Akkor meg minek az egész? 

Szorongok, félek, szomorú, bizonytalan vagyok... Kattogok dolgokon, megoldást akarok hallani, de csak újabb kérdések merülnek fel. Semmi sem jó. El kellene fogadnom a dolgokat, de nem megy... Mintha mindenért én lennék a hibás... De nem vagyok!

Mikor kellene, hogy velem legyenek, mikor kellene, hogy átöleljenek, mikor kellene, hogy nyugtassanak, egyedül vagyok... 

Remegek... 

Valaki segítsen!