Rájöttem szeretek kettesben
elmenni a fiammal valahová. Bárhová, csak ő és én. Eddig nem sokszor
próbálkoztam ilyennel, a szomszéd bababolt és a Spar volt a legmesszebb úti
célunk (én ezt simán egybeírtam volna, na meg rövid u-val, de hát a magyar
helyesírási szabályzat mást mond). Vidéken kicsit könnyebben mozogtam, mert
autó volt a seggem fenekem alatt, Zsebet is könnyebben vittem ide-oda.
November 5-éig anyum velünk lesz.
Utána repül el a világ túlsó oldalára, hogy férjhez mehessen… De addig minket
boldogít. Nem ismerem a vőlegényét*, de így látatlanban nem éppen a
legszimpatikusabb ember. Biztosan változik majd a véleményem, ha személyesen is
találkozunk, beszélünk, de most jelen pillanatban nagyon érthetetlen,
tudálékosnak tűnik. Csak azért említem, mert a következő részekben előkerül,
illetve hülye gyűjtési szenvedélyekben akar szenvedni, melyeket jó
befektetéseknek tart. Ilyen az érmegyűjtés, vagy éppen a régi térképek
felvásárlása**.
A Múzeum körúton számos
antikvárium árul térképeket, amiket anyum az utasítása ötlete alapján
megnézett. Természetesen egybekötöttük Zseb délutáni sétájával. Viszont én még
aznap egy konyakmeggyen*** kívül semmit sem ettem. Az Asztóriánál gondolkodtam,
hogy beülök egy török étteremben, de féltem, hogy a számla meghaladja a pénztárcám
tartalmát, illetve nem volt valami bababarát kinézete. Inkább a közeli Mekibe
mentem, míg anyum elment térképvadászatra. Babakocsival toltam Mamót a sorok
között egyenesen a pultig, ahol 3 kassza működött, de mindegyiknél álltak. Nem
tudtam, hová álljak, főleg azért, mert azt sem tudtam, mi a választék.
Ahogy vártam a soromra, az egyik
eladó megszólított, hogy nyugodtan menjek az elválasztó fal mögötti kasszához,
ne álljak sorba a kisbabával, ne várakozzak, és ott még segítenek is! Nem
kellett kétszer mondani! Még nem tudtam, mit kérek, de megláttam, hogy van Tzatziki
wrap. Rögvest érezni kezdtem a számban a feta ízét, így gondolkodás nélkül
kértem is egyet. Mellé Crème
brulée-t szerettem volna inni, de az itt nem volt, így maradtam a sima
latténál.
A kiszolgálólány volt olyan
kedves, hogy segített kihozni a rendelésem. Szerencsére az egyik asztaltól
álltak fel, mert teltházasnak bizonyult a gyorsétterem normálméretű asztalai,
csak a bárszékeseknél volt egy-két hely. Oda meg nem szerettem volna ülni a
babakocsiban fekvő Zsebbel. A kávét rögvest megkaptam, de a wrapra egy keveset
még várnom kellett. Addig az ölembe vettem a Mamót, levetkőztettem, és
megpróbáltam a kávémat kortyolgatni. Nem nagy sikerrel, mert az én törpöm
minden áron bele akart nyúlni a poharamba. A latte meg ugye forró volt!
A pár percen belül megérkező
szendvicset se tudtam „normálisan” megenni, mert akármerre fordítottam a
gyereket, ő követte először a tekintetével, majd a kezével, végül pedig már
dőlt is utána, hogy biztosan elérje. Addig nem nyugodott, míg cicire nem raktam
– ott az étterem kellős közepén. Vigyorogva, büszkén nézett, hogy egyszerre
eszünk. Mert ha én eszek, neki is kell!
* még nem akartam megismerni…
**a régi fotókról már nem is
beszélek…
***nem tudom mennyi alkoholt
tartalmazhatott, de Zsebnek semmi baja nem lett tőle…
//Ekkor még nem töltötte be a 6. hónapot.//
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése