Új reménnyel kezdődött a nap, de csak egy kis halvány sugaracska volt, látni sem láttam, csak hittem benne. Ezt sem kellett volna!
A nődokim mensesnek vette az előző napok pecsételéseit, így elkezdtem ismét - most már sokkal kevésbé reménykedve, de tudjátok, ez az a hónap! - a Clostilbegytet. Az 5 napból már egy eltelt.
Délig látni véltem a sugarat, csak aztán mentem ki a mosdóba. Elfogyott itthon a tisztasági betét, csak szárnyas volt itthon, különben is nem szeretek a munkahelyemen elmenni mosdóba - mindig ott kapok el valami nyavalyát. A sok tangám mellett maradt egy fehér-barna szívecskés normál méretű bugyi (nem olyan haslenyomós, olyanom is van, de ez inkább a kislányosra hajaz). Elvileg, ebből a fajta bugyiból könnyebb kiszedni a betétet. Hát nem! A szárnyai összeragadtak, alig bírtam széttépni egymástól. Húztam, vontam, az meg ugyan szakadt, de éppen ellenkező irányba, mint amerre kellett volna. Emellett miért is ne most, úgy döntött a drága elhalt petesejtem, hogy végre itt van az ideje nagyobb mértékben elhagyni a testem: szóval, összevérezte a fehér bugyim, amíg én azzal szenvedtem, hogy eltávolítsam a lábam közül a betétet. Ott helyben nem tudtam kimosni (nem vittem váltóbugyit, bár ezek után még az is lehetne nálam), így itthon a foltokat órákig áztathattam Wennishsel.
Tegnap Pocilakóra várva oldalán találtam egy idézetet:
"Csak annak nem sikerül aki feladja"
Most nagyon szükségem van erre az egy mondatra, valahogy ebbe kapaszkodom. Bár ahogy hazaérve elolvastam Pocilakóra várva utolsó (most már előtti) posztját, a szívem szakadt meg. Idegen, csak a blogját olvasom, de annyira bíztam benne, hogy sikerül neki. Megkönnyeztem, miközben reményvesztettség áradt szét bennem.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése