Ünnepekkor összegyűlik a családunk. Örömmel jelentem be, hogy az elmúlt három évben új tagokkal bővültünk: Mr. Férfi szüleivel, testvéreivel és öccsének menyasszonyával, testvérével és édesapjával.
Az esküvő május 12-én lesz, a meghívót tegnap kaptuk meg (jobban mondva anyumék, mert Mr. Férfi lesz a tanú, így nekünk már hónapokkal előbb jelezték a tavaszi esküvőt). Nem lesz nagy, csupán egy kis családi összejövetel, a templomban a polgári és az egyházi, majd egy táncmentes vacsora.
A nagy eseménynek mindenki nagyon örült, az örömszülők már régóta várták. Apósom emellett rám nézve még megjegyezte, hogy még egyre nagyon várnak. Mosolyogtam, pedig magamban inkább nyögtem egyet, mert ugyan nem vágyom magára a házasságra - szeretek én kisasszony lenni, de annak a gyűrűnek az ujjamon nagyon is örülnék (na Mr. Férfi itt a felhívás, ha hajlandó vagy valaha a blogomat olvasni!).
Az esküvő természetesen a gyerekkérdést is felvetette. Bár ehhez nagypapám is hozzájátszott: apósomat állandóan nagyapának titulálta. Szerencsére nem a korának vette, inkább annak, hogy mennyire szeretnének már unokát. Igen, anyósom is az ifjú párra tekingetett, hogy remélik, a lagzi után hamar lesz baba is.
Szerintetek ezek után, hogy éreztem magam? Mivel Mr. Férfi még nem határozott ilyen téren, a babaterveinkről még nem szóltunk, anyósom nem is sejti, hogy mi már jó ideje próbálkozunk, éppen egy olyan hónap áll mögöttem, amikor szent meggyőződésem volt, hogy végre sikerült.
A beszélgetés alatt ráadásul a hasam jelzett is, hogy itt az ideje a mensesnek, így nem tehetettem róla, vécézés ürügyén félrevonultam, és a szobámba menekülve zokogtam ki magam. (A sírás ma is előtört belőlem, amikor rájöttem, tényleg meg fog holnap jönni, mert ma már pecsételek.)
---
26. CN, holnap, max. holnapután megjön.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése