Több kép: Instagram |
Most tényleg az
idegeim határát borzolgatják. Úgy igazándiból mindenki. A tolerancia, a türelem
most nagyon hiányzik belőlem. Ne szólj hozzám, nem fáj fejed! Mostanság csak
panaszkodom. Panaszkodom a környezetemre, az idegenekre, sőt már a saját gyerekemre
is. Eddig mindenki azzal áltatott, milyen türelmem van a csemetéhez. Hát már
nincs!
Három hónapos
korára már nem fog sírni esténként! Á, dehogynem! Most már nem csak a hasa,
hanem a foga is ordításra készteti. Sőt a fáradság is! Ha nem tud elaludni, ha
felébresztik, sikításba kezd.
Persze a tegnapi "hiszti" kezdeténél még a
nagyiék itt voltak, ők meg „jaj, Istenem, mi baja van? Ne sírj már!”
felkiáltásokkal távoztak. Bár viccesnek találta Nagyi is, hogy ahogy hét után néhány
perccel meghallotta Zseb apum hangját, kezdett csak el
ordítani – addig vigyorgott, mint a fakutya.* Itt még nem is ért akkora
sokkhatás minket, mert a gyerek pár perc után rácuppant a cickóra, és bealudt a
karomon. Mindez a konyhában történt, ahol fél 9-ig beszélgettünk is apummal
mindenféléről. A fürdést kihagyva úgy gondoltunk, már megnyugodhatunk, már nem
fog sírni. Kósza remény!
Átadtam, hogy
amíg lefekvéshez készülök, apum fektesse le az ágyba. Mivel felébredt, így úgy
gondolta, még az éjszaka előtt átpelenkázza. A két dolog annyira kiverte az
álmot a gyerek szeméből, hogy csillapíthatatlanul sírni kezdett.
Reménykedtem
benne, hogy nálam megnyugszik, vissza is vettem, de csak sírt és sírt, ráadásul
a szája olyan volt, mint egy habzó kutyának. Gyorsan hason befektettem a
kiságyába, majd leszaladtam a földszintre a
Dentinoxért. Fel sem értem, de már hallottam, hogy Zseb úgy belelovagolta
magát a nagy sérelembe, hogy már nem csak sírt, hanem toporzékolt is.
Sejthettem, hogy a gél semmit sem fog használni, de azért bekentem az ínyét. Leültem
a franciaágyunkra, a gyereket beültettem az ölembe – amit ugye féléves koráig
nem lehet –, ő hátravetette a fejét, megfeszítette a testét, és még inkább
ordítani kezdett. Nem hagytam magam, viszont nem tapasztaltam, hogy jobb lett
volna tőle.
Jött a
felállás. Attól általában megnyugszik, ha felállunk vele, és ott ütemre
ringatjuk. Most semmi. Jött az „anya-torna”, azaz terpeszbe állunk, és hol az
egyik lábunkra nehezedünk, amíg a másikkal lábujjhegyre állunk, hol a másikra.
Oda-vissza, legalább 250-szer. Higgyétek el, jó a vádlira és a combra! Most
megcsinálhattam belőle 2000-et is, semmi.
A cérna itt
pattant el nálam először. Felemeltem a gyereket az arcom elé. Hóna alatt tartottam, a
lábacskái lógtak a levegőben. Kiabálni kezdtem vele, hogy hagyja abba. Egy
pillanatra jó volt, abbamaradt, a szeme tágra nyílt, úgy bámult rám, mi bajom
lett így hirtelen. Naná, hogy utána még jobban rákezdett… Megismételtem még
kétszer, de egyre kisebb sikerrel…
Leültem vele,
hadd sírjon. Valahol azt olvastam, hogy hagyni kell ilyenkor kisírni magát. Egy
ideig megy, de az én idegeim nem sokáig bírják, mert a megnyugvás helyett inkább egyre jobban lovalja bele magát. Felálltam,, és sétálni
kezdtem vele. Közben duruzsolás, dúdolgatás helyett csak mondtam a magamét – azaz veszekedtem
vele. Nem csak szép szavak csúsztak ki a számon… A kezem már nem bírta, hiszen
a 6 és fél kilós gyereket egy kézzel tartottam, míg a jobbal hol a falat, hol a
tévét tapogattam, nehogy elessek.
- Csináld csak a
fesztivált! Viszont én már nem bírom tovább. Érted? Neeeem bííírom tovább!
Hagyd abba! Vagy különben kiugrom az ablakon, te pedig egyedül maradsz… Akkor
majd nem lesz senki, aki dajkáljon, akkor ordíthatsz magadnak!
Úgy néz ki, ez
hatásos volt, mert abbahagyta. Mellre téve, bekapta, és mosollyal az arcán enni
kezdett. Lassan teljesen megnyugodott, és végre visszaaludt a kezemben. Csakhogy éppen a tévészobában voltunk… Éjfél
felé tettem le az ágyba, amikor egy kis mocorgást követően tovább aludta édes álmát –
hiszen csak úgy tudtam bevinni a hálóba, hogy feldobtam a bal vállamra.
Éppen ezek
után, ma olvastam az áprilisi anyukák Facebookos
csoportjában, hogy nem vagyok egyedül. A többi anyuka is átélte azt, hogy türelme
fogytán volt a saját csemetéjéhez. Természetes folyamat… Azért ez nem nyugtat meg annyira...
*érdekes
jelentéseket találtam itt
Azért nehogy bűntudatot érezz, mert elfogyott a türelmed. Mindenki eljut erre a pontra egyszer illetve többször is. Én először azt hiszem 3-4 hetes korában hajnali 3-kor. Nem akart visszaaludni az istennek sem, én meg már majd összeestem és akkor legszívesebben kivágtam volna az ablakon, de persze nem tettem meg és így visszagondolva elég hamar sikerült kiborulnom. Aztán volt egyszer éjszaka, hogy már kb 2 órája ébren voltunk hajnalban és nem volt hajlandó semmilyen módszerrel visszaaludni. Na én akkor kezdtem kiabálni vele és Viktor meg bejött a gyerekszobába, hogy mit csinálok a gyerekkel. Persze előtte végigaludta az egészet. És sorolhatnám még egy éves pályafutásunk alatt hányszor történt ilyen. Szóval nagy levegő és gondolj azokra a pillanatokra, amikért érdemes élni (pl amikor mosolyog).
VálaszTörlés:) Mindenki kiakad előbb utóbb. Nekem anno a nagyobbnál vmikor 2 hónapos korában volt az első és akkor se Ő tehetett a dologról, mert csak azért volt baja szegénykémnek, mert nagyon náthás volt, én meg már hulla fáradt. Igaz nálam ez akkor úgy jött le, hogy általában együtt bőgtük ki magunkat. :) És nagyon sokat fogsz még kiabálni vele, főleg amikor jön az igazi hiszti korszak és lesz idő, amikor ő is visszakiabál. Gyönyörű veszekedések tudnak kialakulni köztem és az 5 évesem között. :)
VálaszTörlésSzussza,szussza... Nagy levegő és felkészülés a "nagy" veszekedésekre! :D
VálaszTörlés