Mi, a szülei...

A matrac már nem kényelmes...

Ez a blog először a babavárásról, később Zsebi Babáról akart CSAK szólni, ehelyett azt lehet mondani, hogy csak RÓLAM szól.

Most is írhatnék a képen látható hadműveletről, arról, hogy most itt ül mellettem a pihenőszékében, rúg-kapál, éppen csuklik és már fogzik… de mind ehelyett a hülye szüleiről fogok.

Szegény gyereket megáldotta az ég szülőkkel! A hisztis anyukával, aki kiakad azon, hogy hazajön egy hétre apuhoz, mert szeretne együtt lenni a párjával, erre azt tapasztalhatja már az első nap, hogy be van zárva a 4 fal közé és apa valahol az utcákat rója. A gyerekét nem ismerő apával, aki imádja a fiát, de nem tudja lenyugtatni, amitől csak egyre nyugtalanabbá válik, és a feszültség a szülők közt egyre csak nő, már robbanásig feszül, és végén egymás ellen ugrassza őket a gyerek előtt.

Na de haladjunk sorjában.

Pénteken hazajöttem Zsebivel, hogy kettesben töltsük ezt a hetet apával. Sikeresen tönkrevágtam a zuhanyfejet. Szombaton szó volt róla, hogy elmegyünk az Ikeába venni egy újat és megebédelni a svéd étteremben. Nem lett belőle semmi, így Mr. Férfi vasárnap délben elhúzott itthonról a Praktikerbe. Már induláskor jeleztem neki, hogy szeretnénk vele menni, csak el a hideg, sötét lakásból. De nem várt meg minket, mert Zsebi még aludt, én meg itthoni ruhában. Gyorsabban megjárja, mint ahogy azt gondolnánk. Tévedett…

Itthon maradva plusz telefonálgatva egyre idegesebb lettem, hogy Mr. Férfi nem velünk tölti ezt az egy teljes napot, amit még lehetne. A hét többi napján reggel 7 óra előtt már indul, amikor mi még alszunk, este 7 után ér csak haza, amikor Zsebi már hisztizik*. Szegény Mr. Férfi hazajövet egy dühös, hisztis boszorkányt talált, aki azon nyomban neki esett. A nagy veszekedés vége az lett, hogy fogtam a cuccom és visszadobáltam a bőröndnek használt gyerekfürdőkádba, és már hívtam is apumat, hogy jöjjön segítsen elköltözni innen. Szerencsére apum nem vette fel, így mégis maradtam, egy újabb esélyt adva mindkettőnknek. Az esély nem állt másból, mint elmenni sétálni a Kopaszi Gátra, ahol a Le Bistróban meg is ebédeltem igencsak borsos áron.

Ha azt hiszitek, hogy itt vége, tévedtek! Ez csak az én hisztim volt, most jön apuka rémtettei anyával. Mr. Férfi kevés időt tölthet Zsebivel, mert én vidékre vittem, ezért annyira ne is szokta meg az életet egy gyerekkel. Ő azt hiszi, minden olyan, mint volt – legalábbis az első héten. Eszik, alszik, elvan. De nem! Most már sokkal többet van fenn, sokkal többet igényli a társaságunk.** Este pedig hasfájós lett. Ráadásul jön a foga***, így még rosszabbul viseli az estéket. Anyum kitalálta, hogy a babakocsiban könnyebben megnyugszik. Ezt tanácsoltam Mr. Férfinek is, de ő először elvetette az ötletet. Végül mégis kimentünk, ahol sikerült is elaltatnunk, de úgy összevesztünk kis apróságokon, hogy azóta sem állunk szóba egymással:

1.       ki van a mellem: ki gondolt arra, hogy öltözzek, mikor ordított a gyerek?

2.       Ehettünk volna fagyit is, ennyi erővel: honnan tudjam, hogy hozott magával pénzt, mert én nem.

3.       ne toljam neki a babakocsit az autónak: na, itt álltam meg, hogy elég! Ő tolta a babakocsit, én csak kapaszkodtam belé. Különben sem tudok egyenesen menni, az elmúlt 4 év alatt igazán hozzászokhatott volna…

Zsebi valóban gyorsan elaludt, így Mr. Férfi azon nyomban behozta, a babakocsit meg visszavitte az autóba. Időm sem volt ellen szólni, pedig jó lett volna, mert ahogy átrakta Zsebit a kiságyba, fel is ébredt****, így kezdődhetett megint a ringatás elölről.

Ma reggel pedig arra jöttem le a galériáról, hogy Zsebit a puffon hagyta, és hátat fordított neki. A képen láthatjátok, hogy nem a legjobb ötlet…. Persze, ezen is összekaptunk…

*nem hiszti, csak megvigasztalhatatlan ordítás.

**amíg ezeket a sorokat írom, itt nyüstöl, minden sornál ki kell neki is találnom valamit.

***tudom, hogy fiatal még hozzá…

****ráadásul a nyikorgó parketta is rásegített.