Tabu?!

A mostani téma nem kapcsolódik Zsebihez, sőt sokatokat nem is hiszem, hogy érdekel.

Decemberben hisztiztem azért, mert Mr. Férfi „hazahozta” az éjszakai flörtölését. Hisztiztem azon, hogy buliban felkért lányokat táncolni. Most legénybúcsúban volt, ahol ugyancsak táncolt lányokkal, de valahogy eddigre már megszelídültem, és csak legyintettem egyet. Úgy éreztem, hogy bármi is történhetne, amikor nem vagyok ott, mégsem veszíthetem el, hiszen Zsebiben örökre velem marad. Zsebi egy életre összeköt minket.

Ugyanakkor én is találkoztam egy nagyon régi ismerősömmel. S azt vettem észre, hogy az, hogy Zsebivel látott, rádöbbentette, nem az a kislány vagyok, aki voltam, hanem már felnőtt nő. Nem tudom, hogy ettől, vagy egyébként is ott lett volna, de néha vágyat láttam a szemében – irántam.  Abban sem vagyok biztos, hogy valóban flörtölt-e velem, vagy csak szimpla baráti megnyilvánulás volt a tetteiben. Az ilyenben sosem voltam jó.

Sosem tudtam jól értelmezni a férfiak felém való viszonyulását. Ha hátulról átölel, és azt mondja, milyen jó illatom van – többet jelent, vagy csak egy baráti gesztus? Ugyanez a kérdés akkor, ha megfogja a szoknyából kilátszó combom. Fiatal Lány ennek nem tulajdonítana nagy jelentőséget, Mr. Férfi anno igen. Most melyiküknek higgyek?

Még diszkóba járós korszakomban egy fiatal fiú felkért táncolni. Meg voltam győződve, hogy csak szánalomból tette, és ennek hangot is adtam. Persze, ő vérig sértődött, és rögvest ott hagyott. A többiek meg bizonygatták, hogy igenis tetszettem neki. Utána már próbáltam visszacsinálni, de már késő bánat volt.

És igazság szerint az elmúlt húsz évben mindig is így gondolkodtam. Mert az emberek többségében a „másság” negatív dolog. Szánalmat, sajnálatot kelt. Illetve anno minden egyes mosolynak sokkal nagyobb dolgot tulajdonítottam, mint egy átlag lány. A radarjaim nem voltak annyira kiélezve, mint kellett volna. Vagyis csak másképp értelmezte a látottakat. Sosem tudtam, hogy a mosoly minek szól. A fiúk meg sosem néztem úgy rám, ahogy szerettem volna. Legalábbis azok nem, akiktől szerettem volna.

Ezt leszámítva a szerelmi életem igencsak színes volt. A fiatalabb szeretőtől az idősebbig minden korosztálynál „kipróbáltam” a vonzerőm. S azt vettem észre, hogy akit akartam, azt így, vagy úgy, de megkaptam. Nem gyűjtöttem a skalpokat, de nem is éltem apáca módra. Kellett volna? Csak azért, mert fogyatékkal élő vagyok?

Eddig erre így nem is gondoltam, csak most, miután egy kérdőívet kitöltöttem. Abban rákérdeztek a párválasztásra, a szexualitásra, sőt arra is, hogy „mozgáskorlátozottként vállalnék-e (tam-e) gyereket?" Valamikor biztos foglalkoztattak ezek a kérdések, de mostanság nem. Vagyis… Lehet, hogy a féltékenységem gyökere innen ered?

A párválasztás nem volt könnyű számomra, de mondjátok meg kinek az. Persze volt olyan, hogy egy fogyatékkal élővel mégse járnának, meg olyan is, hogy az éppen aktuális barátom előtt kalapot emeltek a haverjai, hogy képes felvállalni. Persze ezek akkor pocsékul estek, de most már csak mosolygok rajtuk.

Sosem volt fogyatékkal élő partnerem. Na jó, a 9 éves gyerekszerelem számít? Valahogy ez kimaradt az életemből. Sokan úgy gondolják „közülünk”, hogy könnyebb egy másik, hasonló cipőben járóval „összekötni” az életünket. Nem is próbálják ki magukat az „ép” emberek között. Mivel én nem nagyon mozogtam olyan környezetben, így egyértelmű volt számomra, hogy a barátokat sem onnan szerzek. Persze, nyitott voltam feléjük is, de… Volt bennem egy makacsság, hogy azért is megmutatom a világnak…

A szex nálunk sosem volt tabu. A szüleim sem rejtegettek előlem semmit, ha kérdeztem, válaszoltak. Emlékszem, apum erotikus gyűjteményét nézegettük titokban 13 évesen a barátnőmmel. Egyszer rajta kapott minket, de csak nevetett. Az első alkalomnál is csak szólnom kellett, hogy kellene a kecó. Fogták magukat, és arra az időre elmentek itthonról. Azt mondták, hogy csak annyit kérnek, hogy ne legyek felelőtlen, és ők mindenben támogatnak. Jó persze, az is voltam egyszer-kétszer. Túlságosan hamar felmentem egy 37 éves amerikaihoz. Vagy az első randin már beengedtem a saját lakásomba egy tolakodót. Nem kellett volna, de szerencsére nem történt semmi komoly. Maximum lehülyéztek, illetve a szőnyegre roskadva zokogtam a félelemtől.

A kérdést látva viszont felmerült bennem, hogy mindenkinél ez a normális, vagy azért vannak olyanok, akiknél mégiscsak tabunak számít, sőt van-e olyan, akinél csak azért az, mert fogyatékkal élő. Utána olvastam, és arra jöhettem rá, hogy a társadalomnak valóban tabu a fogyatékosok szexuális igénye. A fogyatékkal élőket aszexuálisként állítják be. Olyan történetekbe botlottam, amitől megborzongtam. Nálunk sosem volt kérdés, hogy én lány vagyok, és mit is jelent ez. A szüleim mindig is arra ösztönöztek, hogy emeljem ki a nőiességem. Kivéve az öltözködésben, ahol arra biztattak, hogy öltözzek sportosan, mert akkor kevésbé látni a testi hibáimat. De ez nem mindig van így. Sőt külön könyvet is írtak arról, hogy a fogyatékkal élők is gondolnak a szexre, sőt ugyanolyan szükségük van rá, mint bárki másnak.

Mindenhol azt találtam, hogy azt vizsgálták, egy egészséges ember szexuális viszonyba lépne-e fogyatékkal élővel. Illetve, azt bizonygatták, hogy a sérülteknek is vannak vágyaik, igényeik. De sehol se találtam olyat, ahol egy mozgáskorlátozott vallott volna a saját vágyairól, nehézségeiről. Ezek után kíváncsi lettem, egy másik fogyatékkal élő is hozzám hasonlóan éli-e meg a párkeresési, szex körüli hercehurcát?

A gyerekkérdésre tudhatjátok a válaszom :)