… megáll a világ. Legalábbis az
enyém. Se dolgozni, se blogolni nem
tudok. Mondhatjátok, hogy legalább több időt tölthetek a picimmel, de így még
Mr. Férfivel sem tudom felvenni a kapcsolatot. A hétvégi apukáknak ez az átka:
csak online lehet jelen a babó életében. Amíg Magyarországon van, addig nincsen
gond, hiszen a családi csomag révén megengedhetjük, hogy órákig beszélgessünk*,
viszont most külföldön tartózkodik, így nem maradt volna más, mint az
e-mailezés, vagy a Skype-olás. Net nélkül pedig egyik sem jöhet létre…
Nyugodtan kérdezhetitek, hogy
akkor ezt a posztot mégis hogyan tettem ki? Egyszerű a válasz: bekéredzkedtem**
egy apartman-hotelbe wi-fizni.
Olvashattátok, hogy három hétre
eljöttem Zsebi Manóval a Tiszára. Anyumnál lakunk, de a ház olyan, mint egy
átjáró ház. Napközben ugyan csak a nagyszüleimék vannak velünk, mint otthon, de
este mindig van itt még valaki, aki A TISZA VIZÉT
ISSZA ANNAK SZÍVE VÁGYIK VISSZA*** miatt Zsebi Baba nyugtalan. Mi
az, hogy nyugtalan?!
Első éjszaka édes kisbaba volt,
egy kis nyöszörgés, és ennyivel letudta az esti „parádét”. Másnap már zavaróan
hatottak rá a hangok, mert persze mindenki oda volt a kis tüneményért, de senki
nem volt legalább annyi tekintettel, hogy a hangzavar kissé alábbhagyjon. A
gyerek harmadnapra sokkalt be, bár éppen aznap nem volt senki nálunk. Azóta
hullámvölgyeket járunk, általában sír, de már nem annyit, viszont most
szombaton egyetlen egy mukkanást sem adott. Hat órakor elaludt, és másnap
reggel fél ötig fel sem ébredt, csak éjjel szopizni. Ilyen sem volt!
Viszont tegnapelőtt „vendégünk”
volt, Havas-szurrogátum, aki még annyira sem vette a lapot, hogy a házban
kisbaba van, aki ordít, mint a sakál. Hiába járkáltunk vele fel-alá, a
gyereknek hol sikerült elaludnia, hol pedig álmosan kiabált. Mindenki – talán még én is – arra tippelt,
hogy fáj a pocija. Ezt mondjuk azt is igazolta, hogy aznap életében először
(szó szerint) nem volt széklete. Előtte este főtt kukoricát ettem, amiről valószínűleg beigazolódott, hogy nem szabad! Másnap már megint
megtisztelt egy… lekakilással.
Még nincs három hónapos, de már
strandoltunk. Két hétig kerestem neki úszópelenkát, mire a baba boltban adtak.
Igaz, a pelust 7 kilós gyerekeknek szánták, Zsebi pedig még nincs 6
kiló****. A közelben van egy
„szocreálos” strand két medencével. Először ugyan a hidegebb vizet próbáltuk ki
neki, de az nem jött be, bár inkább a nap volt ebben a bűnös.
Közben egy széken ülve
szoptattam. Ekkor már rendes pelenka volt rajta, de a jó idő miatt semmi más.
Én a medencéből ugrottam ki, a lábamat egy törölközővel fedtem le, majd egy
textil pelenkával. Gyerkőc szépen evett, majd jött a várva várt trottyantás.
Örültem, mint a majom a farkának, boldogan tettem volna még át a másik mellre,
amikor megláttam… A gyerek háta közepéig szaros volt, a textil pelenkát és a
törölközőt is dobhattam be a szennyesbe. Csupa-csupa kaki. Nem azért, mert
rosszul volt bepelenkázva, hanem mert annyi jött, hogy már nem bírta.
A gyereket gyorsan
letisztogattuk, majd újra fürdőpelust adtunk rá, és bevittük a melegebb vízbe.
Ott már nem én tartottam, hanem a nagyija, aki csak biztosabb kézzel nyúl
hozzá, Zsebi is jobban élvezte, sőt mi több nagyon is tetszett neki!
Ezek után nem fogok habozni, ha
lehetőség adódik, viszem babaúszásra.
*10 percnél sosem beszélünk
többet…
**mint legutóbb 3 alkalommal is
***unokaöcsém beleírt…
****mondjuk utoljára 3 hete
mértük
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése