Még be sem fejeztem a tegnapi posztomat, amikor olyan folytatása lett, amire előre nem is számítottam. Azt hittem, hogy csak a túlzó érzékenységem, a terhességi hormonjaim váltották ki nálam ezt a feszültnek ugyan nem mondható, de azért kissé depresszív idegállapotot. Őszintén, ahogy az előzőnél Kidlánka kommentálta, ilyen esetekben csak tojni rájuk (legyen az kolléga, vagy nagyon jó barát). Mert úgyis mindig lesz valaki, akire számíthatunk a legrosszabb pillanatainkban. Nem mindig ugyanaz a személy, de valakit úgyis találunk, akivel elmehetünk bulizni (na, nem pont akkor, amikor majd’ megőrülünk otthon, akkor tuti senki nem ér rá!), akinek kisírhatjuk a bánatunk, sérelmeink, félelmeink, esetleg fájdalmunk.
Végül, a záró mondatomat sem írtam még le, amikor rájöhettem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Van egy édes pasi az életemben, aki hasonló gondokkal küzd: neki sem esett jól, hogy a kollégái a háta mögött szerveztek egy esti, sörözős, focinézős összejövetelt, és neki panaszkodtak, hogy milyen kevesen mennek. Egyáltalán nem jutott eszükbe őt elhívni!
Tudom, hogy most nekem kellett volna őt vigasztalni. Eskü, hogy próbáltam is, de mivel pont ugyanazzal kellett szembe néznem, őszintén nem ment. Inkább kimentem a fürdőbe sírni. Végiggondoltam, hogy miért is sírok, amikor éppen erősnek kellene lennem, de rájöttem, hogy ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban.
A héten vidéken szerettem volna maradni, de láttam Mr. Férfin, hogy örülne, ha itt lennék vele.* Így visszajöttem, viszont ez azzal járt, hogy az otthoni szabadságom kissé a 4 fal közé korlátozódott, mert egyedül nem merek sehová sem elindulni. Persze, ha nem lennék itt, nem mentünk volna el szerdán vacsorázni, s nem töltöttünk volna el egy csodálatos estét. Ettől eltekintve a hét mégis úgy telt, hogy itthon vagyok egyes-egyedül, még a lányok sincsenek velem**, senkihez sem szólhatok, nem látogat meg senki sem, nem történik velem semmi, így egész nap az este 6 órát várom, hogy végre hazatérjen hozzám Mr. Férfi, és valami interakciót folytasson velem. Ehelyett általában holt fáradt, s nem vágyik semmi másra, mint leülni a tévé, vagy a számítógép elé***. Nem tett boldoggá a tudat, hogy feleslegesen jöttem vissza. Vidéken ott lettek volna a nagyszüleimék, a barátaim, akiket meglátogathattam volna, a lányok, a kutyáim, a fecsegő apum, de itt még este is csak a néma csend (amennyire az egész nap szóló tévé hangját annak lehet tekinteni).
Szóval képtelen voltam nem sírni…
*Remélem, jól láttam.
**ha ők itt lennének…
***hogy másokkal chateljen
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése